Shock!

december 01.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Graspop Metal Meeting - Dessel, 2022. június 16-19. (3. rész)

Kevés olyan nívójú metal fesztivál van a világon, mint a Graspop. Látogatottságra talán, szervezésben, felhozatalban, professzionális megvalósítás tekintetében viszont Európában biztosan állíthatom, hogy az első ötbe (talán az első háromba is) besorolható. Minden paraméterét tekintve talán csak a Hellfest, meg a Wacken lehet igazi versenytárs. Három éve volt szerencsém kijutni ide, akkor úgy jöttem haza, hogy ha mód van rá, ide mindenképp vissza kell jöjjek. Ez végül kb. minden máshoz hasonlóan bő két évet csúszott, és még hónapokkal előtt is volt bennem kérdőjel, a télen még keényen feszülő, lezárásokkal operáló kormányzatok valóban engedik-e az ilyen léptékű tömegrendezvények megvalósítását, de végül minden rendben lezajlott, ami számomra az első biztos lépés volt az egykori „normális" világunkba való visszalépés felé. Beszámolónk harmadik része.

graspop_16

időpont:
2022. június 16-19.
helyszín:
Dessel, Belgium
Neked hogy tetszett?
( 4 Szavazat )

Harmadik nap (június 18., szombat)

Ahogy minden nap, a szombat is matinéval indult, számomra a Tribulation 13:15-ös startjával, amitől még az sem tarhatott vissza, hogy addigra nyilvánvalóvá vált, az aznapi „műszak" elég kemény menet lesz: mire beértünk a fesztiválterületre, a hőmérő már 34 fokot mutatott. Őket pár éve a Ghost előtt sajnos kihagytam, rám nem jellemző módon elszöszmörögtem az időt, hiába kapacitáltak, hogy ezt nekem érdemes, utóbb sajnáltam is eléggé a dolgot. Szegről-végről új névnek tűnnek, bár már rég tolják, lassan húsz éve mindennel együtt, az „áttörést" azonban csak a harmadik album hozta meg. A jóvátétel ideje nálam most jött el, és nem is bántam meg a harmadszori korai csatasorba állást. A Ghost elé egyébként (így utólag azt mondhatom) maximálisan beillett ez a sötét szépségű, a death metalos gyökerek ellenére is fogós felhangokkal kacérkodó, valahol mégis fenyegetőbb, és ehhez illően karizmatikus kiállású, jól kitalált és felépített látványvilágú produkció. A színpadképet ehhez igazították: a templomos hangulatot idéző, jobbára fekete tónusba húzott díszleteket fehér fényekkel támogatták, a sápadtra sminkelt zenészek is adtak az egésznek egy mindent belengő „túlvilági" hangulatot. Egyfajta szeánsz volt ez tulajdonképpen, amivel annak ellenére is atmoszférát sikerült teremteni, hogy egy intimebb közegbe helyezve működhetne igazán. Ahhoz persze túl borultak, hogy mainstream szintű sikerek is reálisnak tűnhessenek, de lépésenként simán juthatnak még magasabbra. Élő példa vagyok rá, hogy egy ilyen találkozás mennyire be tudja rántani az embert a lemezekkel való alaposabb ismerkedésbe.

graspop_20

Mivel a Tribulation műsorát fullosan végignéztem, az MSG programjának csak az utolsó részét kaptam el. A Rainbow reunion kapcsán nagyot ment Ronnie Romero énekel most itt, és a tőle elvárt módon pazarul is teljesített, feelinges is volt az egész, de ahhoz túl kevés, hogy érdemben nyilatkozzak, ráadásul az MSG-től, bár nyilván tudom hova tenni stílusban, és tudom, ki Michael Schenker, maximum egyes dalok vannak inkább meg, annyira nincs személyes kapcsolódásom. Leginkább azért, ami nyilván az én hiányosságom: egyszerűen így alakult, kölyökként teljesen kimaradtak (a gitárhősös vonal még zenekarrá formálva sem feltétlen volt az én utam akkortájt), utóbb meg valamiért nem nyúltam Michael dolgai után, így szegről-végről érdeklődő szűzként csatlakoztam be most a koncertbe. (Alig nettó fél nappal a tesója után lépett egyébként ugyanarra a nagyszínpadra – azért érdekes sasszék adódnak.)

Fordultával a másik nagyszínpadon már kezdett is a Blues Pills. Az utolsó albumuk picit elment mellettem, egyes dalok tetszettek, de túl soknak éreztem a megfelelni akarást, ahelyett, hogy pakkra azt csinálnák, amihez a legjobban értenek – és ami az első két lemezen hallható is. A koncertet persze váram így is, és mivel rendes turné nekik sem jutott a megjelenés után, nyilván igyekeztek ráugrani a friss dolgaikra. A fentiek nyomán megerősítések éltem meg, hogy a lemezen túlpolírozott, anno klipesített felvezető dal, a Proud Woman például nem is került kalapba, pedig kíváncsi lettem volna, koszosított hangszereléssel mennyire süt majd. A színpadkép szokásosan puritán volt: hozzájuk illő, pszichedelikus irányba mutató háttér meg a csapat a maga minimál megjelenésével. Ezt amúgy nagyon bírom bennük. Nincs itt semmi cicoma, a gitár-basszus tandem is szimplán csak pőrén a hangszerével áll ki (itt volt némi cserebere, Zack Anderson átváltott basszusról gitárra, Kristoffer Schanders személyében pedig új basszusgitáros van), André Kvarnström pedig a korai Beatlest szégyenítően puritán, minimálra vett szerkóval operált, amin aztán piszok feelingesen hozta az összes odacsapós, pörgetős kis részét is. Mindez az attitűd visszamutat abba a korba, amiből eredendően is merítkeznek. A koronaékszer persze továbbra is Elin Larsson, aki kábé a teljes retroblues/rock-vonulat talán legjobb énekesnője, nem lehet nem szeretni, ahogy átéli a dalokat, ahogy megéli a koncerteket. A hőségriadó-közeli hőmérséklet őket sem kímélte, de ez sem fogott a lendületen. „Hot as fuck" – ahogy találóan megjegyezte a buli végefelé, mielőtt még behúzta volna, hogy Bye By Birdynél a színpadi kordonra kapaszkodva az első sorokba dőlve énekeljen, majd beugorjon még egy váratlan kis szörfözésre is a tömegbe.

graspop_17

Mindez remekül megágyazott a Europe bulijának. A gyilkos meleg és az életben maradás jegyében ezt a hátul elhelyezett lelátón ücsörögve, „pihenősben" néztem végig, ami kicsit el is vágott a közeli „kontaktustól", bár a giga-kivetítőknek köszönhetően nyilván lehetett követni a történéseket. Ugyan a Walk The Earth frontja feszített a hátuk mögött, és annak ellenére is, hogy a visszatéréstől kifejezetten törekedtek rá, hogy a modernebb, rockosabb hangszerelésű anyagokkal átmentsék magukat az újkorba, mutatóba hangzott csak el egy nóta róla, ahogy az előző War Of Kingsről is, a többi jött szépen a '80-as évek legjeiből. Biztosra mentek tehát. Joey Tempest elegáns bőrkabátjában, nyakába kötött hosszú sáljával olyan lazasággal hozta végig a teljes koncertet, mintha valami könnyed tavaszi sétán venne csak részt. A hangja szemernyit sem kopott, karizmatikus kiállása sem, az pedig még ma is külön öröm, hogy a fejre cseppet garymoore-osodó John Norum sem látszik a koránk megfelelően öregedni. Az ő játéka mindig élményszámba megy, most is őt figyeltem legtöbbet, pedig abszolút nem tolta előtérbe magát. Az MTV korszak megaslágerei nyilván itt is működtek, a Superstitiousbe pedig végül még egy No Woman No Cry betétet is beapplikáltak, ami bizarr módon belesimult, még úgy is, hogy engem jobbára lever a víz a raszta reggae-től. A legvégén a záró The Final Countdownnál meg még az is meglengette a karját, aki addig talán oda se figyelt, épp ki van a színpadon. Hiába, ez az ő „keresztjük". Mindazonáltal összességében inkább kellemes koncert volt, mint meghatározó.

graspop_18

Itt éles váltás jött (volna) a programban, a Marquee-n kezdődő Decapitated erősen a ló túlsó oldala stílusilag, nagy elánnal kezdődő bulijuk azonban egy dal után félbeszakadt – mint kiderült, a sátor tetőszerkezeténél valami illesztés szétcsúszott, így a szervezés leállította őket, és kiürítette az egész helyszínt. Szabad szemmel egyébként semmi nem volt észlelhető, mindenesetre jó fél órás, ha nem hosszabb pauza adódott, amire a megoldás (hogy az eredeti menetrendet tartani tudják) az lett, hogy a lengyelek koncertje átkerült hajnalra az eredeti zárókoncert utánra, megnyújtva az aznapi sátorprogramot, ami nálam sajna el is kaszálta a lehetőséget most. Ezzel együtt jó volt látni, hogy gördülékenyen, és hatékonyan oldották meg a felmerült problémát, lévén a Down este hétkor már minden gond nélkül színpadra tudott állni ugyanott.

Előtte még egy vargabetűvel átsasszéztunk a Metal Dome-be az Ugly Kid Joe bulijára. Érdekes tapasztalat, mennyit tud fordulni a világ (és a dolgok megítélése) pár évtized alatt. Szegény Joe anno az Everything About You nóta miatt hirtelen rászakadt népszerűségre miatt be is járta az ezzel járó kényszerű utat. Egyslágeres bandának bélyegezték őket, és mivel a csapból is ők folytak hirtelen, könnyen élből a tiltott/tűrt kategóriába sorolódtak, a hirtelen jött rajongók tetemes része meg a következő albumra már talált más aktuálisat magának. Pedig a csapat egyáltalán nem volt sem életképtelen, sem rossz. Ez a koncert, meg az utóbbi évtizedek újbóli mozgolódása alapvetően igazságot szolgáltat most nekik. Nyilván ma is van, akinek csak AZ a dal rémlik, és csupán legyint rájuk, ugyanakkor rengeteg embernek ez ma már több is, mint nosztalgia. A pesti buli pár éve persze inkább a mi korosztályunkat hozta elő, akinek ők a kölyökkorral kapcsolódtak össze szervesen, itt az agyig telt Metal Dome-ban már igen vegyes volt a felhozatal, huszonévesektől a túlvégéig. Ráadásul konstans állandó a felállás, a dobos Zac Morris az egyetlen idegenlégiós, aki csak az utóbbi években csatlakozott a koncertekre, a többiek alsó hangon a '90-es évek eleje óta itt vannak. Dave Fortman ugyan már rég nem emlékeztet egykori önmagára, ahogy Cordell Crockett vagy Klaus Eichstadt is változott, a hosszú hajak is odalettek, de korántsem az idősödő majdnem-rocksztárok múltidézése ez. Jól tartják magukat, fiatalos a lendület, azt pedig nehéz lenne nem észrevenni, mennyire egyben vannak, mint zenekar. Whitfield már a Barbában is levett a lábamról négy éve természetességével, laza és szimpatikus személyiségével, aki már a második dalnál szinte tenyeréből etette a sokezres közönségét (aki persze boldogan meg is kajáltak mindent, amit csak kitalált). Kétségkívül toplistás frontember, mellesleg ma is annak a kaliforniai szörfös gyereknek néz ki, alkatra, lazultságra is, akinek anno is tűnt – valószínű mindez nem is áll messze a valóságtól.

graspop_21

Az egy órát nem próbálták meg kizárólag a múltra felhúzni: bár a visszatérő album talonban maradt, a Stairway EP-ről három dalt is ellőtek, a többi meg ékesen mutatta, hogy tudtak olyan dalokat írni, amik időtállóak (arról nem is beszélve, hogy az Everything túltoltsága miatt kapott fika-cunami anno mennyire nem volt reális és jogos). Az America's Least Wanted debüt minimum fele ma is hibátlannak mondható, az igazság pillanata pedig az, amikor simán a fél sátor együtt üvölti a szöveget/refrént Whitfield úrral például a Goddamn Devilnél vagy a Neighbournál. Sajnos a nagy favorit So Damn Cool (azzal a jó kis panterás riffel) kimaradt, meg a Milkman's Son is, pedig ezek pont azok a releváns példák. A Cats In The Cradle sem volt túlzó vagy negédes, az Everything About You pedig az ő kis kihagyhatatlan Enter Sandmanjük a legvégén. Aztán amikor már azt hitted, hogy ezzel vége, még ráhúzták a Motörhead Ace Of Spades feldolgozását (Lemmy nagy cimbijeként Whit eleve egy előtte tisztelgő pólót viselt), amit túlzás nélkül még feszesebben is toltak, mint Phil Campbellék egy nappal korábban. Egyedül a látványra nem adtak sokat, a kabalafigurás-szabadságszobor imitáló háttéren túl semmi extra, a sound is inkább nyolcas volt, mint tökéletes tízes, de utóbbi például nem elegendő ok, hogy fogás legyen a koncerten. Ez a buli is feliratkozott a fesztivál legfeelingesebbjei közé.

Aztán jött a Down, akik idén mindössze három koncertet adtak Európában, és egyébként is szökőévente mozdulnak már csak meg, annak ellenére, hogy papíron (és a koncert alapján láthatóan is) teljesen jó viszonyban vannak egymással. Mára a C.O.C.-s Pepper Keenan szinte a csapat „szépfiújává" vált, pedig ő sem mai gyerek, a tetoválásokkal jobbára súlyosan borított, hosszú őszes szakállú, vastag termetű Kirk Windstein / Jimmy Bower / Pat Bruders trió mellett legalábbis, akik viszont a súlyos, mocsárszagú sludge/doom monolit tökéletes vizuális leképezései. Ha korábban mondtam is bárkire, hogy nem sok cicoma övezte a fellépésüket, ez a Down esetében hatványozottan igaz. Itt a természetesség a kulcsszó: besétáltak, és kábé olyan lazasággal, meg olyan tét nélküli természetességgel tolták végig, mintha csak a próbateremben örömzenélnének pár (úgy 8-10 ezer) havernak. Egymásnak is odabólogattak, összemosolyogtak (!), Kirk néha még odakacsintott a kamerás arcoknak is, akikkel Phil Anselmo is incselkedett amúgy nem egyszer a maga mókás módján. Ő maga sokkal jobb formában volt, mint amikor utoljára a Pantera-idéző műsorral láttuk a haverjaival (megjegyzem, ezekkel az arcokkal itt sokkal feszesebbek is voltak). Nyilván a korai évek fékevesztett színpadfelszántása nem jön vissza már, de végre tényleg azt írhatom, hogy újra formában van. A hangja is. Frontemberként pedig még mindig toplistás, de ez nem újdonság.

graspop_15

Ami gázosabb volt, az a hangzás, ami ez első egy-két dalnál kásásra, tompára sikeredett, ráadásul a hangerő is lemaradt valahol, úgyhogy bele kellett szokni. A harmadiknak érkező Lifernél utóbbi már nagyrészt megjött, és ezzel együtt rendeződött valami a másik fronton is, bár tökéletes aztán sem lett. A dalok azért átrántottak mindezen, a programról meg elég annyi, hogy csak az első két albumot macerálták, a kettesről három, a NOLA-ról meg egyenesen nyolc tétellel, gondolom felesleges ecsetelnem. Még ilyen felemás megszólalással is kibaszott súlyos volt, a legvégére tartalékolt Bury Me In Smoke pedig itt is meghozta az örömünnepet. Ennek lezárása is grandiózusra sikerült: a dal végén, amikor szinte tusként reszelik már csak azt a repetitív módon visszatérő hipnotikus riffet, egymás után szépen átadogatták a hangszereket a technikusaiknak, olyannyira, hogy végül már kizárólag a személyzet tolta a dalt (egy pillanatra nem álltak meg, még a dobosváltásnál sem), ők pedig pár percig csak pacsizgattak, pengetőket szórtak, meg egymást ölelgették a színpadon. Óriási volt, és miután végül sikerült lezárni is, Anselmo még a szokásos Stairway To Heaven idézést is megejtette, persze hangos koppanással dobva el végül a mikrofont.

Alig ocsúdtam az élményből, újra a nagyszínpadnál volt jelenés a brit veterán Saxonnal. Ha a Europe esetében helytálló volt, hogy biztosra mentek a program összeállításánál, akkor Biffékre ez hatványozottan igaz. Ugyan mögéjük raktak egy gigantikus méretű Thunderbolt borítót (arra hivatkozva, hogy a covid anno kettévágta a lemez turnéját), de az egy szem címadó mellett végül olyan szemérmetlen ős-best of programot toltak végig, ami a legszebb nosztalgiazenekaros hagyományokat idézi. Egy Motorcycle Man, Heavy Metal Thunder, Denim & Leather, Strong Arm vagy Wheels Of Steel jellegű alapvetésekkel teletűzdelt szettre nehéz bármi rosszat mondani, ugyanakkor meglepetés, „izgalmi faktor" lényegében egyáltalán nem akadt. Még a Marshall-tornyok közé beszorított dobszerkóval alapra vett színpadkép is hagyományosnak volt mondható. Paul Quinn hátul megkötött fekete-fehér fejkendőjében kicsit kalózos benyomást keltett, Biff a szokásos két sor gombos fekete kabátjában tolta végig (fasza lehetett abban a melegben), Nibbs meg szokás szerint szanaszét rázta a fejét, meg nem egyszer Steve Harris módjára az egyik lábát a kontroll ládára támasztva helyezkedett „támadóállásba", és hát végül a többiek helyett is futkorászott eleget. Azaz, tényleg minden szokott módon zajlott. Egyfelől kurva jól, mert hát azért ez egy stabil és profi zenekar, másfelől épp emiatt picit kiszámítható is volt. A konklúzió is hasonló, mint Tempestéknél: nem akart ez több lenni, mint ami volt: egy tét nélküli, biztosra belőtt fesztiválbuli, feelingesen, de rutinból. (Remekül szórakoztam amúgy, a rend kedvéért.)

graspop_14

Az este fő sztárja végül a Judas Priest volt. Ha a Europe és a Saxon esetében károgtam a ruitinmeló miatt, a Priest szerencsésen helyretette végül az arányokat. Ők már full sötétben kezdtek, ráadásul a Sabbath War Pigsét használva intróként, és hát a látványra is rágyúrtak elég rendesen. Ez nem csak a grandiózus fényhidakra függesztett lámpaerdőnek volt köszönhető, de a háttérbe vetített vizuális trükköknek, és nem utolsósorban a rögtön nyitásként a fentről aláereszkedő hatalmas világító Priest-emblémának köszönhetően. Nem túlzás, hogy kirobbanó formában voltak. Ha Coverdale papánál voltak is mankósávok, úgy Halford mester esetében száz százalék, hogy nem. Némiképp magára is szabta a dalokat (egy-egy másodperccel később, vagy magasabban, mélyebben lépve be például, mint lemezen), másrészt aligha lett volna szükség rá: elképesztő formát hozott a faszi. Mindent, még a Victim Of Changes legmeredekebb témákat is úgy kisivította, hogy öröm volt hallani. Mindezeken felül nem átallottak belenyúlkálni a megszokott standardjeikbe. Eleve a One Shot At Gloryval (!) indítani formabontó volt számomra, a Freewheel Burning jó ideje nem volt már porondon tudtommal, a Turbo Lover végével egybefűzött Hell Patrol leporolása még ennél is jobban esett. És éppen a The Sentinel sem volt sértő. Jó volt látni, hogy Ritchie Faulkner közel halálos kimenetelű érrepedéses kalandja ellenére újra százszázalékos, és persze a stúdiómágus Andy Sneap is visszakapta helyét, bár belőle inkább a zene áradt, nála kevesebbet talán csak a megrögzötten egy helyben billegető Ian Hill mozdult.

graspop_19

A show tehát főként Halford vállán nyugodott, aki viszont így, öregkorára tényleg teljesen beledőlt az extrémbe középre befúrt orrkarikájával és torzomborz, ősz szakállával. Mindez akkor kapott egészen bizarr színezetet, amikor a Hell Bent elején a Harley nyergében begurulva a bőr tányérsapkát és a fekete napszemüveget is felvette, majd az e ponton szokásos korbács helyett valami légycsapószerűséggel a kézben parádézott. (WTF?) Scott Travis eközben könnyed eleganciával ütött végig mindent, még az általa felkonferált Painkiller ikonikus dobbevezetőjénél is félmosoly volt csupán az arcán. A kis feldolgozásblokkjuk is megvolt a The Green Manalishi és a Diamonds & Rust párosával még a rendes játékidő végén, a zárás meg nyilván a Breaking The Law és a Living After Mindnight párosa volt, utóbbi külön, második encore-ként. Kicsit reménykedtem, hátha – nagy koncert lévén – felbukkan vendégként Glenn Tipton is, de ez végül nem történt meg. Sokszor találkoztunk már a Priesttel, ez kétségkívül az egyik legjobb, ha nem a legjobb általam látott koncertjük volt. Pesten is minden bizonnyal sütni fognak, ráadásul önálló bulikon még az itt elhangzott tizenöt dalhoz is hozzá szoktak tenni plusz négyet (A Touch Of Evil, Rocka Rolla, Blood Red Sikes és Desert Plains). Pazar lezárása volt a harmadik napnak.

A beszámoló első része itt, a második pedig itt olvasható. Folytatása következik.

 

Hozzászólások 

 
#3 Equinox 2022-07-02 22:22
Devin szerintem az Ugly Kid Joe-val volt fedésben, Foreigner meg a Blues Pills-zel mintha.
Idézet
 
 
#2 SzG 2022-07-02 21:22
Foreignert láttam még '19-ben Ausztriában egy fesztiválon a ZZ Top előtt, kellemes volt, de igazán nem több. Ha itt GP-on nem ennyire a sűrű program, meg kímélősebb hőmérséklet tekintetében, nyilván belenéztem volna, így azonban pihenős zóna lettek.
Townsend is egybeesett valamivel (fejből nem rémlik épp mivel) azért maradt ki, ahogy az Opeth sem nem volt ideális így, de hát ezzel számolni kell, ha ilyen rendezvényre megy az ember, mindent nem lehet.

Korn ügyileg sosem voltam igazán érintett, de mivel nem volt tétje, eredetileg tervben volt, akkor éjszaka már nem is volt mivel egybecsússzon. Nyilván lett volna gondolatom is rá, de három ilyen sűrű nap után, amiből a szombat már szinte hőségriadós volt, úgy megfáradtam a Judas végére, hogy nem próbálom meg végigszenvedni.

(Láttam amúgy őket anno, többször is, még a kétezres évek első felében, Metallica előtt, meg osztrák fesztiválon, meg 2005-ben a tényleg szar Sziget koncertet is, és egyszer sem tudtak lenyűgözni. Fieldy-t meg már a berobbanásukkor is egy arrogáns pöcsnek tartottam, ami külön taszított velük kapcsolatban, de ez már szigorú magánvélemény.)

Ha úgy adódik, kapnak majd esélyt, ha itthon nem, kint valami fesztiválon tuti lesz még alkalom majd.


Idézet - Equinox:
Én láttam a Foreignert is, az egyik főszínpadon, meggyőződésem, hogy egyetlen lehetőség volt ehhez. Nagyon tetszett, kemény, hard rockos buli volt, a záró rádiós ballada egyáltalán nem reprezentatív, de azt látta mindenki, mer épp véget ért valami a sátorban.

Tribulationt nagyon sajnálom, de miért kell ilyen éjfekete zenét hajnalra tenni? AMúgy láttam őket zuhogó esőben a Brutalon vagy 4 évem, annyira nem fájt, hogy most kimaradt.

Down nekem annyira nem tetszett, olyan takaréklángos bul volt, utolsó 2 számról leléptem Saxonra. Ami viszont álomszerű volt, pont ilyen best ofot akartam egy fesztiválon.

Devin Townsend még midnig hibátlan (csak annyi száma van, hogy van olyan koncertje, hogy csak a negyedét ismerem). Nem mindenki vette a lapot a poénkodós stílusára, de nekem nagy kedvenc évek óta. Legközelebb ne tegyék rá Myles Kennedyre.

Judas Priest meg ne az OPethre szervezzék rá. Természetesen zseniális volt, a gitárosok tökéletesen eljászottak mindent, pedig fejből tudtam a setlistben szereplő számokat. Ettől felsőliga a JP.

Kornt nem nézted meg?
Idézet
 
 
#1 Equinox 2022-07-01 16:41
Én láttam a Foreignert is, az egyik főszínpadon, meggyőződésem, hogy egyetlen lehetőség volt ehhez. Nagyon tetszett, kemény, hard rockos buli volt, a záró rádiós ballada egyáltalán nem reprezentatív, de azt látta mindenki, mer épp véget ért valami a sátorban.

Tribulationt nagyon sajnálom, de miért kell ilyen éjfekete zenét hajnalra tenni? AMúgy láttam őket zuhogó esőben a Brutalon vagy 4 évem, annyira nem fájt, hogy most kimaradt.

Down nekem annyira nem tetszett, olyan takaréklángos bul volt, utolsó 2 számról leléptem Saxonra. Ami viszont álomszerű volt, pont ilyen best ofot akartam egy fesztiválon.

Devin Townsend még midnig hibátlan (csak annyi száma van, hogy van olyan koncertje, hogy csak a negyedét ismerem). Nem mindenki vette a lapot a poénkodós stílusára, de nekem nagy kedvenc évek óta. Legközelebb ne tegyék rá Myles Kennedyre.

Judas Priest meg ne az OPethre szervezzék rá. Természetesen zseniális volt, a gitárosok tökéletesen eljászottak mindent, pedig fejből tudtam a setlistben szereplő számokat. Ettől felsőliga a JP.

Kornt nem nézted meg?
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

K3 - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

A Life Divided - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.

 

Pain of Salvation - Budapest, A38, 2010. október 24.

 

Wendigo - Budapest, Petőfi Csarnok, 2008. október 31.

 

Wendigo - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 11.

 

Watch My Dying - Budapest, Kultiplex, 2007. július 11.