Shock!

Hét év után találta meg újra a térképen az Offspring Budapestet, a Supercharged Worldwide In '25 turnéjuk részeként, amellyel a legújabb, Supercharged című albumukat népszerűsítik. Én magam is akkor, 2018-ban, a Tüskecsarnokban láttam őket utoljára, és bár néha nőnek és csökkennek ázsiók, a már akkor is patinás túlélőnek számító banda mégiscsak nagyot lépett az MVM méretével, kíváncsi is voltam, nem lesz-e túl nagy a kabát. De nem lett, sőt.

Nem egyedül érkeztek, az előzenekarnak betársult Simple Plan is punk vonalon fut, nyilván ideillőbb módon, azaz nem épp a vérmes/veszélyes, Exploited-féle gyilkolás van terítéken, inkább amolyan kalifornia-punk prototípus ez, még ha amúgy kanadaiak is. Annak az ezredfordulós korszellemnek a szülöttei, vagyis, tekintve, hogy az első lemezük még 2002-ben jelent meg, gyakorlatilag originális leképezései inkább. Csak ugye közben eltelt az a huszonpár év, az pedig mára fegyvertény, hogy nemcsak nevet szerezniük sikerült, de felszínen is tudtak maradni, folyamatosan sikerült frissíteni valahogy a közönségüket akkor is, amikor ez hullám már tetőzött, majd kifutott. A jelek szerint ezen az Amerikai Pite-nyomvonalon simán elfarvizezgetnek, számomra legalábbis elég komoly bizonyíték, hogy mára lényegében harmadik generációs csapattá váltak, és a modellük még mindig működik, és ha ügyesen csűrik-csavarják a dolgaikat, minden bizonnyal a jövőben is képesek majd kitermelni a maguk bázisát az új csapatok új generációi közt is.

Kinézetre nekem amúgy elég seszínűek, túl civil a feeling, de nyilván ez nem is engem akartak meggyőzni. A rutin viszont érződött, nem volt megilletődöttség, helyette show azonban annál inkább, minden előírt kellékkel együtt. Felfújt strandlabdákat eregettek a közönségbe, egy ponton pacsizni is könnyedén közelebb hívták és besűrűsödött a nagyérdeműt a beugró kis rámpaszerűséghez (ha jól láttam, hogy volt ilyen elöl), amiről aztán Chuck Comeau dobos még egy hátast is ugrott a kezekre, raadásul magyar mezben. A Scooby Doo-nál pedig már a színpadon is elszabadult egyfajta örömünnep, az utolsó dalnál meg még a telefonok fényeit is kérték, ami szinte árral szemben futó lázadásnak számít lassan. Már ha valaki nem elrakatni, hanem elővetetni akarja a mobilokat. (Ezt a szellemet úgysem lehet a palackba teljesen visszagyömöszölni, de külön vitakört megérő téma.) A végén még egy konfettiágyút is eldurrantottak, szóval úgy voltak itt előzenekar, mintha főzenekarként álltak volna ki. És tényleg, szórakoztatott, jól is éreztem magam, de ettől még olyan kis súlytalan az egész: ártalmatlan, mint egy pohár tej.

A szünetben aztán Ramones-, Mötley Crüe- meg Beastie Boys- és hasonló dalokkal szórakoztatták a nagyérdeműt. Ekkorra végképp meg is telt az MVM, nincs pontos infóm, viszont volt szerencsém felülről is megszemlélni a publikumot a The Offspring közben, és ránézésre a sold out sem tűnt ördögtől valónak, mindezt úgy, hogy még a legfelső, harmadik ülősorkaréjt is megnyitották. Az átszerelés alatt az is lejött, hogy a közönség korban is elég vegyes, nem volt túl sok fiatal, de túl sok öreg sem, valahol a felúton állt a dolog, ami kurva jó ahhoz képest, hogy az Offspring alapvetően az én korosztályom berobbanása volt '94-ben, és hát én is 50 leszek maholnap. Anno a '94 körüli a punk robbanást húzó Green Day / Offspring-párosból nekem mindig utóbbi tűnt harapósabbnak, ez az érzésem pedig itt, a Simple Plan után is egyértelműen átjött. A hangzás, ott legalábbis, ahol én megfordultam (és voltam lent, meg fent is), már a kanadaiaknál tök rendben volt, az Offspring meg kifejezetten jól szólt, néha szinte karcosan is, úgyhogy itt újra felmerülhet, nem feltétlen az adott hely kizárólagos hibája, ha valaki elhasal. De hát ez, a megszólalás kérdése a másik, amivel lassan már érdemes hímes tojásként bánni, olyan érzékenyen képes érinteni mindenkit a saját igaza és meglátása.

Dexter és Noodles viszonylag kortalanok, és könnyen felismerhetők is – egyik a szinte már stréber külsejével (mint egy PhD diploma büszke tulajdonosa, aki ennek megfelelően komolyan veszi a dolgokat), a másik meg a tüskés, görényszerű frizurájával. Elég sokat kommunikáltak egymással, de a nagyérdeművel is, némi bolondozás is simán belefért, egy ponton minket is azzal bolondítottak, hogy ma egymillió-néhányszázezer emberrel világrekordot állítottunk fel a közönségként (na persze, haha), de ahogy nézem, ez is kábé showelem a turnén. Ennél értékesebb a szolid meglepetések iránti fogékonyságuk. Ráadásul egy harmincéves életműből már összerántható egy irigylésre méltó dallistájuk, a szinte gördeszkázásra késztető sallangoktól a vidámkodós Why Don't You Get A Job?-ig, vagy az ő szegmensükben már ultimatív slágerré vált The Kids Aren't Alrightig, ami olcsójánosként nekem No.1. személyes favoritom. Ezzel együtt sikerült nem teljesen statikus szettet összedobni, még úgy is, hogy az egész gerincét nyilván a Smash/Americana/Ixnay/Conspiracy szentséges négyeséből nyesték ki. A Self Esteem meg a Pretty Fly persze az ő kis duplapáros Enter Sandmanjük, ezek voltak a kanóc végén a berobbanáskor, és gyakorlatilag ma is ezekkel képesek a legnagyobb party feelinget még pluszban is megkoronázni. Bár a Pretty elhúzása extra szövegeléssel mondjuk tök felesleges volt.

Az, hogy az új lemezt csak két dallal macerálták, szintén inkább csak amiatt érdekes, mert a buli közepére amúgy egy erősebb feldolgozásblokk is került, amire így arányában jóval több súlyt helyeztek, mint a turné apropóját adó friss anyagra. Innen külön kiemelendő a Sabbath-idéző Paranoid, amit ugyan csak az első refrénig vittek, utána viszont egészben letolták Ozzytól a Crazy Traint, ami számomra nem a mára szinte illendővé vált Ozzy előtti tisztelgés kötelező letudása, inkább annak bizonyítéka volt, hogy még egy kalipunk csapatnak is hatása lehet valahol Oz mester. Kár, hogy ezt Dexter szinte már fájdalmasan hamisan énekelte végig... Minderre némi mókázás után rátolták a Ramones I Wanna Be Sedatedjét, ami koronázta a blokkkot, vissza is húzta a hangulatot a saját világukhoz. Ami pedig a meglepetést illeti, a Beatles zongorával finoman/szolidan simuló Hey Jude! feldolgozása maximálisan annak mondható, ez a turnén most először került elő, és szintén nem igazán egyértelmű utalás visszafelé.

A látványra azért ők is ügyeltek. Az első dalok után felfújódott két oldalt egy-egy gigászi csontváz-felsőtest is, impozáns keretbe zárva a színpadot, ezek aztán velünk is maradtak egészen a buli végéig. Az ötszektoros kivetítő mögöttük/mellettük nem szaladt túlzásba, nem gyártottak ilyen-olyan háttérfilmeket, legtöbbször inkább a zenekart követték valós időben, amiből például a gitárnyakra szerelt kamerákról érkezettek tök jópofák voltak, egy szokatlanabb perspektíva. Náluk is volt konfettiágyú (már a buli első szakaszában), repkedtek a strandlabdák, volt össznépi együtt ugrálás, a Pretty Fly-t felfújható szélemberek is végigbólogatták. A buli vége felé már olyan partihangulat alakult ki fent is a lelátókon is, mintha egy koncert utáni, elszabadult rockdiszkóba csöppent volna az ember. A telóval világítósdi is előkerült, náluk is, a Dexterrel a zongoránál indító, majd végződő Gone Awaynél.

A buli után aztán találkoztam ismerősökkel, akik ezzel-azzal kevésbé voltak kibékülve, én viszont nettót vonva közelítettem meg ezt a bulit (is) – szórakozni jöttem, és alapvetően marha jól is szórakoztam. Ahogy néztem, ez a közönség nagy részére ugyanúgy érvényes volt. Végül is ez lenne az egésznek az alfája és omegája!

Fotó: The Offspring (a turné egyéb állomásairól)