Shock!

december 22.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Down: NOLA

0625down1Vannak szavak, amelyeket mára megfosztottunk a becsületüktől. Annyit használtuk őket ész nélkül, indokolatlanul, hogy megbosszulták, és manapság szinte már nem jelentenek semmit. Az egyik ilyen a „sztár" - egy olyan világban, ahol a sztárstátuszhoz elég, ha valaki néhány hétre beköltözik egy bekamerázott konténerbe és ország-világ szeme láttára egy szál csöcsben tusol, vagy éppen 5372. helyen végez egy kétes minőséget képviselő tehetségkutatóban, ott bizony az egész kifejezésnek semmi értelme. A másik a „szupergroup" – ha napjainkban egy bemutatkozó lemezét éppen kiadott metalcore énekes összeáll egy harmadik vonalbeli sludge gitárossal és egy olyan ősrocker basszerrel, aki a '70-es években már látta kétszer élőben a Led Zeppelint, dobosnak meg mondjuk beveszik a szép lassan megélhetési szupergruppernek is tekinthető Mike Portnoyt, akkor az már világszám a javából! Ugyan már, ne röhögtessenek! Hát régen mit neveztek szupergroupnak? Mondjuk a Creamet. Emlékszünk még rájuk és a zenéjükre? Naná, kábé örökké. És az újkori hősökre fogunk emlékezni akár csak öt év múlva is? Na ugye.

megjelenés:
1995. szeptember 19.

kiadó:
Elektra
producer: Matt Thomas & Down

zenészek:
Phil Anselmo - ének
Pepper Keenan - gitár
Kirk Windstein - gitár
Todd Strange - basszusgitár
Jimmy Bower - dobok

játékidő: 56:33

1. Temptation's Wings
2. Lifer
3. Pillars Of Eternity
4. Rehab
5. Hail The Leaf
6. Underneath Everything
7. Eyes Of The South
8. Jail
9. Losing All
10. Stone The Crow
11. Pray For The Locust
12. Swan Song
13. Bury Me In Smoke

Szerinted hány pont?
( 68 Szavazat )

Azért nem volt ám olyan rég, amikor a legtöbbünk számára szinte a semmiből felbukkant egy olyan formáció, ami maradéktalanul megtestesítette a fenti kifejezés eredeti jelentéstartalmát. Tagjai abszolúte karrierjük és kreativitásuk csúcsán tanyáztak, az általuk prezentált zene pedig olyan minőséget és súlyt képviselt, aminek hallatán jó páran varázsütésre megálltunk a fejlődésben. Ráadásul a lehető legtökéletesebben csomagolták be a dolgot: hosszú-hosszú, háttérben lezajlott előkészítést és titkolózást követően, debütáló lemezük megjelentetése után nem lehetett semmit sem tudni a jövőről, sőt, szinte biztosnak látszott, hogy a kooperáció egyszeri csoda volt, és egy tizenhárom állomásos, kizárólag Amerikát érintő turnét követően a zenészek szépen rendben visszatértek anyazenekaraikhoz. Mivel európai koncertekben ekkor még reménykedni is végtelen dőreség lett volna, továbbá az, hogy a lemez felmászott ugyan egy-két listára, de nem ért el földcsuszamlás szerű eredményeket (egy ilyen betonsúlyú lemeztől több mint meglepő is lett volna a dolog) megmaradt a dolog underground hitele, „kizárólag tagok részére fenntartott" jellege és a kellő misztikum is. A csapat ezáltal olyan volt, mint az okos lány Mátyás király meséiben, létezett is, meg nem is, hozott is ajándékot, meg nem is. Ami viszont ezer százalékosan létezett, az ott volt a kezünkben, a lejátszónkban, hallójáratainkban, baráti beszélgetéseinkben, pólóinkon, mobilunk csengőhangjában: az éjfekete, egyszerűségében is káprázatos borítóba csomagolt NOLA tizenhárom tétele. Késő kamaszkorom mindennapjainak elválaszthatatlan társa.

A Down története azonban nyilván nem a NOLA megjelenésével kezdődik, hanem 1991-be nyúlik vissza, bár erről akkor még a nagyközönség igazából semmit sem tudott. Néhány New Orleans-i muzsikus - nem mellékesen régi jó haver - úgy döntött, hogy közösen hajtana fejet olyan kedvencei előtt, mint a Black Sabbath, a Saint Vitus vagy épp a Trouble. Ebben még semmi különös nem is lett volna, ha a díszes kompánia fajsúlyos tagjait nem úgy hívják, hogy Philip H. Anselmo, Pepper Keenan, Kirk Windstein, Jimmy Bower és Todd „Sexy T." Strange. Pepper Keenan: „Fogalmam sincs, mikor találkoztam először Jimmyvel, vagy éppen Kirkkel, de minden valószínűség szerint egy New Orleans-i bárban történt a dolog, és irtózatosan részegek voltunk. De a lényeg, hogy ezer éve ismertük már egymást, és persze Philippel is. Azonban a demófelvétel előtt sok időnk tutira nem volt. Talán, ha hatszor jammelhettünk összesen. Egyszerűen arról volt szó, hogy ha mindannyian egyszerre New Orleansben voltunk, összejöttünk dumálni, inni, szívni, és hogy jobban teljen az idő, zenélgettünk is. Legelőször csak telefonon dumálgattam Phillel, és alaposan megcinkeltük az egész rock mezőnyt, és mivel hiányoltuk az igazán súlyos zenéket, rájöttünk, hogy mit kell tennünk. Elszívni egy jointot és játszani! Olyan zenét akartunk, amin azoknak a Sabbath-ízű bandáknak a hatása érződik, akik már akkor ezt a zenét nyomták, amikor egyáltalán nem volt divat a Black Sabbathot emlegetni. Olyanokra gondolok, mint a Trouble, a Saint Vitus, az Obsessed, a Witchfinder General, vagy a Pentagram." Phil Anselmo: „Amikor a Trouble album '90 környékén kijött a Def Americannél, csak azt hallgattuk. Pepper és Jimmy akkoriban odavolt a Melvinsért is, és ez a lassú, súlyos, mélyre hangolt zene valahogy mindenkit megfertőzött New Orleansben. Pepper, Jimmy és én találtuk ki, hogy jammelnünk kéne. Nem kellett sokáig keresnünk a megfelelő társak után sem, mivel a crowbaros Kirk is ezeket a zenéket szereti, és ott van Big Todd is, aki pedig abszolút Saint Vitus őrült."

0625down2Ekkoriban ráadásul a tagok mindegyike igen nagy változásoknak nézett elébe. Windstein, Bower és Sexy T. éppen ekkortájt jártak a lehető legjobb úton afelé, hogy lokális legendából, a színtér örökös bajkeverőiből egy nemzetközileg is ismert és elismert státuszt csippentsenek meg maguknak, úgy a Crowbar, mint az Eyehategod tagjaként. Pepper azonban ennél már jóval tovább jutott, a C.O.C. zseniális Blindja hatalmas respektet váltott ki a rajongókból, viszont éppen ekkortájt búcsúztak el Karl Agelltől és Phil Swishertől, hogy aztán a trió formátumban való folytatás és a megváltoztatott zenei irány mellett tegyék le a voksukat. És ez utóbbi az igazán fontos, hiszen a C.O.C. által felvállalt Sabbath / Skynyrd / Thin Lizzy-féle egyszerre doomos és délies hatású muzsika hatalmas mértékben határozta meg a Down zenéjét is, pláne, hogy Pepper az egyik fő dalszerzőként három dal kivételével valamennyi tételből markánsan kivette a részét, és akkor még ultrafeelinges szólóiról, riffjeiről szó sem volt. A főszereplő mindezzel együtt is Phil Anselmo, aki a Pantera énekeseként éppen készül felülni a metalzene trónjára. A '90-es évek legfontosabb metal lemeze, a Vulgar Display Of Power már kész, ám még nem jelent meg, Phil pedig – anélkül, hogy bekavarna a Pantera-képbe - mindenképp szeretné máshol kiélni olyan zenei és vokális ötleteit, amik az anyabanda koncepciójába már nem férnek bele. Eredeti csapataikon végigtekintve valóban a Pantera groove metalja esik legmesszebb a Down világától, de hát ahogy Anselmo énekel (pláne ekkoriban), úgy senki más nem tud, és egy csapásra mindent anselmóssá is tesz, amire rátenyerel. Ráadásul kopasz hősünk rettentő kreatívnak is bizonyul: az ugye alap, hogy valamennyi szövegért ő a felelős, viszont ott a keze az összes zenében is, sőt, három dalt egyedüli szerzőként jegyez. De ne rohanjunk ennyire előre, az ötös egyelőre még csak éppen összeállt jammelni egy jót, saját örömére, kifejezetten hobbi jelleggel.

Az első pár hónapban fel is vesznek egy igen keménykötésű, háromszámos demót, ami egyébiránt valamennyi addig elkészült számukat tartalmazza (Losing All, Temptation's Wings, Bury Me In Smoke), és azt egészen egyedi módon kezdik terjeszteni. Kazettán elküldik egy-két nagyobb rajongói klubnak, zenész havernak, osztogatják az anyazenekarok turnéin, azzal a megjegyzéssel, hogy hallottatok-e már erről a bandáról, mert ez a demó igazán érdekesnek tűnik. Mindezt anélkül, hogy felfedték volna a Down tagjainak kilétét, de hát az igazán vájtfülű és figyelmes egyének persze rögtön levették, hogy mi a helyzet, és egészen biztosan ennek is köszönhető volt, hogy a demó híre egész Amerikában futótűzként terjedt el. Pepper: „Jobban terítettünk, mint a kolumbiai drogmaffia! Akivel csak találkoztunk a különböző turnékon, kapott egy-egy kazettát, és mivel mindenki továbbmásolgatta az anyagot, hihetetlen mértékben elterjedt a demó. Mi magunk is kíváncsiak voltunk, hogy milyen mértékben lehet ma elterjeszteni egy ilyen kazettát. Hiszen annak idején, kisrácként, mi is gyűjtögettük mondjuk a Mercyful Fate demókat, meg koncertfelvételeket, cserélgettük az európai levelezőpartnerekkel a különböző metal bandák kazettáit. Most látni akartuk, hogy a saját demónk milyen messzire jut el. Azt kell mondjam, kibaszott messzire! Még egyes rádióállomások is leadták!"

0625down3

A mindössze alig néhány száz darabban elkészített demófelvétel varázsütésre el is fogyott, így aztán a rákövetkező évben újfent rögzítették ugyanazt a három számot és hozzácsaptak egy intrót is, amelyet ugyanezzel a módszerrel (rajongói kluboknak, haveroknak, családtagoknak való szétosztással) terítettek, csak éppen eddigre már ismert volt mindenki előtt, hogy ki fia borja a csapat. Egyre több Pantera és C.O.C. interjúban merült fel a projekt neve, így aztán a világ Amerikán kívül elhelyezkedő része is tudomást szerezhetett róluk, bár valamennyi résztvevő nem győzte hangsúlyozni, hogy mindőjüknél a főbanda az elsődleges, a Down pusztán csak hobbi. De a világ ekkorra már lélegzetét visszafojtva várta az új dalokat, pláne, hogy időközben – gondoljunk csak a Kyuss, a Fu Manchu, vagy épp a Monster Magnet előretörésére - mind nagyobb teret és rajongóbázist nyertek maguknak a Sabbath alapú muzsikák. Megváltozott a korszellem, és nem is lehetett volna tökéletesebb az idő és a hely a Down bemutatkozásához, pláne, miután 1993 végén végre nyilvánosságra hozták harmadik, egyben utolsó demófelvételüket. A tíz tételes anyagtól (a Rehab, a Pray For The Locust és az Underneath Everything kivételével valamennyi NOLÁ-s dalt tartalmazta, igaz, nem feltétlenül végleges formájában) aki csak hallotta, hatalmas hátast dobott. Anselmo: „Ez lett az igazán híres demó, ami a legjobban elterjedt. Még a legbizarrabb helyeken is jöttek páran Down zászlókkal a Pantera bulikra, de még ekkor sem hittük, hogy ebből valaha is lemez lehet. Egyrészt minden banda feszített tempóban dolgozik, másrészt mindannyian más kiadónál vagyunk. Aztán a Pantera kiadójánál valahogy megszerezték a demót, és odaadták az Elektrásoknak. Ezután már csak időzítés kérdése volta az egész. És úgy alakult, hogy május környékén mindannyian ráértünk."

0625down4A felvételek így aztán New Orleansben 1994 augusztusától 1995 januárjáig készültek, ezt azonban a legkevésbé sem úgy kell érteni, hogy valamennyi tag hónapokig egy helyen tartózkodott. Pepper: „Én épp csak hazaértem egy turnéról, aztán három napig próbáltunk, majd gyorsan felrántottam a részeimet, és már mentem is egy újabb turnéra. A produceri teendőket a csapat jó barátja, nem mellékesen Crowbar gitáros Matt Thomas látta el - de csak 40 százalékban, 40 százalékban én, 20 százalékban pedig Phil. Tulajdonképpen csak jammeltünk, tehát nyomtuk élőben a nótákat, a hangmérnök meg felvette az egészet. Az egész anyagnak van egy sajátosan laza kicsengése, amit persze meg is kíván egy ilyen zene. Épp úgy tehát, mint a régi Led Zeppelin lemezeknél, itt is csak jammelés folyt, és ha voltak is hibák, azokat nem nagyon korrigáltuk. Az volt a fontos, hogy a hangulatot elcsípjük." „Végül is az egész albummal nagyon elégedettek vagyunk, mert épp olyan a lemez hangzása, mintha csak a próbatermünkben játszanánk. Nagyjából már a demókon is úgy szóltunk, mint a lemezen. Emiatt az anyagnak határozottan '70-es évek hangulata van." És hát nem is feltétlenül ment minden gördülékeny, Murphy törvénye ezúttal is életbe lépett: „A munkát némiképp hátráltatta, hogy épp akkor óriási árvíz volt New Orleansben. Kibaszott nagy esők jöttek, és mindenhol térdig ért a kibaszott víz. Még a stúdióban is! A kontrollszobában a víz tetején úszkáltak a dobok! De még ezen is csak röhögni tudtunk, annyira lelazult hangulatban voltunk. Három napig tartott, amíg úgy, ahogy rendben tudták hozni a stúdiót. De a végén még jobb is lett a dobsound, mint amire előzetesen gondoltunk!", emlékezett Anselmo.

Klasszikus remekmű várható – sutyorogták ekkor már a mindent tudó bennfentesek az árnyas sarkokban, viszont erről a szélesebb nagyközönség még mindig nem tudott semmit. Nekünk egészen 1995 szeptemberéig várnunk kellett, hogy az Elektra nagy kegyesen piacra dobja az akkorra már több mint két-három éve elkészült, és majd egy éve rögzített dalokat tartalmazó tökéletes monolitot, egy olyan borítóval, amely jobban lokálpatrióta már nem is lehetett volna. éjfekete alapon mindössze nyolc betű (NOLA = New Orleans, Louisiana) és egy stilizált liliom, amely szintén New Orleans (és a New Orleans Saints csapatának) szimbóluma. Azt se feledjük el: maguknak a zenészeknek sem volt miért erőltetni a dolgokat, hiszen a Crowbar és az Eyehategod megvetették végre betonbiztos lábukat a színtéren, a C.O.C.-nek pedig eddigre nagyon bejött a váltás a Deliverance albummal, ott toporogtak az igazi világsztárság kapujában (ahová sajnos immáron soha nem fognak bebocsátást nyerni, de ezt akkor még nem lehetett tudni). A Pantera pedig a Far Beyond Driven által nagyobbá vált minden elképzelhetőnél, viszonyítási alap lett mindenki számára, példakép, a súly mértékegysége. Félő volt, hogy ebbe a képbe a Down feelinges southern rock/sludge/doom metal keveréke csak belepiszkít. Hála az égnek, nem így történt.

Mint arról fentebb már szó volt, a csapat bevallottan a mindenható Black Sabbath és leghűségesebb követői, örökségének legbiztosabb kezelői, a Trouble és a Saint Vitus zenei világát tekintette magáénak, kezdetben nem is volt más szándékuk a puszta főhajtáson túl. Jól megfigyelhető ez rögtön a nyitó dal, az ötös által legrégebben írt dal, a Temptation's Wings esetén: a szikár dobütésekkel kezdődő, majd fülbe rozsdás szögként hatoló riffet csatasorba állító doom téma még kissé vinnyogós szólójában is megidézi a Saint Vitust, ráadásul maga a dal címe is egy Vitus szám, az Ice Monkey szövegéből származik. Csak éppen Anselmo semmi mással össze nem keverhető, Winoétól pedig pláne fényévekre elhelyezkedő agresszív rekesztései törlik el a párhuzam lehetőségét. A kettes Lifer rögtön a Down egyik legnagyszerűbb, örökké feledhetetlen riffjét hozza el, egyébiránt a lemez tán legtempósabb szerzeménye, bődületesen súlyos középrésszel, Anselmo tébolyult „lájjfőőőőő" üvöltéseivel, és azzal a felejthetetlen füttyszerű hanggal a hetedik másodpercben, amiről kevesen tudják, hogy nem gitárral előcsalogatott effekt, hanem valóban fütty, amit a filigrán alkatáról híres Sexy T. csiholt ki magából. Ha szemét akarnék lenni, azt mondanám, ez minden, amivel Todd hozzájárult a lemezhez, hiszen jó pár évvel később kiderült, hogy az egyébként is mindvégig eléggé eldugott basszusfutamokért nem őt, hanem Kirk Windsteint illeti a dicséret.

0625down5A Pillars Of Eternity Anselmo egyszemélyes szerzeménye, ennek ellenére Jimmy Bower sziklaszilárd dobtémájára épül, és ólomsúlya, megspékelve Anselmo morgásaival előrevetíti, itt aztán sok mindenre fel kell készülni, csak arra nem, hogy túl sok lehetőségünk lesz majd levegőhöz jutni. Az igen kemény szövegvilágú, az alkoholelvonás pokláról szóló Rehab „Long day lay me low" sikoltását követő dallamosabb gitártémája némileg finomabb húrokat kezd pengetni, hogy aztán ez is egy riffelős/üvöltős orgiába torkolljon, ami egy letisztultabb, perkás szólón át visszatér a kiindulópontra. Összetettségében, felépítésében az ős-Sabbathot idézi ez a dal is, mint egyébként a NOLA legtöbb tétele. A fűhimnusz Hail The Leaf címéhez méltón egy elszálltabb, elvarázsolt tétel, ami a középrészben - Bower dobbreakje alatt – nem szólót, hanem vízipipa bugyborékolást tartalmaz (water pipe solo-t, ahogy ők nevezték). Igaz azért, hogy a riff itt is a helyén van ám, a vége pedig totál panterás őrület, nem is csoda, hiszen ez is Anselmo saját gyermeke. Látható, hogy az eddigiek sem voltak egyszerűek, de csak most érünk el oda, ahonnan igazán érdekessé válnak a dolgok!

Az Underneath Everything volt az utolsó dal, ami elkészült a lemezhez, és ez a vidám, pattogós Pepper-riff kicsit tán ki is lóg a sorból, viszont az, ahogy kábé a tizenötödik másodpercben átvált egy fejcsavarintó témává, egyszerűen tanítanivaló. Jó négy percig aztán ezt a témát tekerik-csavarják mindenfelé, miközben sunyin elsütik a lemez egyik legjobb szólóját, majd legvégül, mikor Philip már a tüdejét is kiüvöltötte, lezárásnak kapunk egy Laguna Sunrise-féle fülledt akusztikájú témázgatást. Egyszerűen hibátlan dal! Aztán jön az Amerikai Dél dicsérete, az Eyes Of The South, aminek első két percétől kábé könny szökik minden jóérzésű ember szemébe. Todd (akarom mondani Kirk) egyszerű basszustémája mögül szinte kibújik Pepper bevezető southern szólója, majd Kirk papa egy olyan riffel támad ránk, ami hallatán még az isteni Iommi is elismerően csettintene, hogy végül az egész Phil „Goddamn!" üvöltésében kulmináljon. Maga a Trouble-módra zakatoló dal ezek után már szinte csak levezetés, ami persze erős túlzás, és csak azért nem mondom, hogy ez a Down legjobb szerzeménye, mert az majd az utolsó, tizenhármas track lesz.

A Jail elszállt-akusztikus-perkás utaztatása leplezetlen és szemérmetlen Planet Caravan utánérzés (hogy azt ne mondjam, nyúlás), mentségükre legyen mondva, ők maguk is elismerték a dolgot. Ellentéte a Losing All energiabombája, a lemez leggyorsabb darabja, ami ebben a közegben szinte már punkosnak is hat. Anselmo „luzing óóóóóóóól"-jai lelkünkbe tépnek, hogy végül ezt a dalt is egy jófajta döngöldével zárják. Igazi közönségkedvenc darab! A Stone The Crow a korong egyetlen hagyományos értelemben vett slágere, melodikus gitártémáját túlzás nélkül dúdolni lehet, ráadásul sokáig Anselmo is szépen leköveti a főmotívumot. Nem csoda, hogy a kiadó ezt tartotta érdemesnek a klipesítésre is, ami még akkor is vitán felül érthető, ha figyelembe vesszük, hogy azért a középrészre jócskán besúlyosodik ám a móka, és ebben is találni egy ízes jammelést. A Pray For The Locust törékeny szépségű kis akusztikus átvezetés, amilyet a Sabbath is gyakran csinált, egészen konkrétan az Orchid újragondolása, hogy aztán már régen megtört ellenállásunkat az utolsó két dal őrölje fel végleg. A Swan Song a lemez egyik legsúlyosabbja, horzsoló riffje és – ha jól veszem ki a szövegből – öngyilkosságra készülő búcsúzása után már tényleg kő kövön nem marad, végül pedig a középrész doom metalja hinti be sóval a felperzselt vidéket. Mondanom sem kell, ez a sziklaszilárdságú tétel is ott figyel legnagyobb kedvenceim között, és az első hallgatás után elképzelni sem tudtam, hová lehet ezt fokozni az utolsó számmal. Aztán egy életre megtanultam!

0625down6A záró Bury Me In Smoke ugyanis a Down legeslegnagyobb himnusza, és ha még száznegyvenkettő lemezt adnak ki, akkor is ad marad. Az a harmincötödik másodperc környékén feldörrenő-röffenő-robbanó riff ugyanis a leggonoszabb, legszutykosabb, legokádékabb, amit életem során volt szerencsém hallani. Ami Ádám Bátyánknak a Sabbath Bloody Sabbath középriffje, az nekem ez a szörnyeteg – megdöbbenés, félelem, szerelem első hallásra! (A dal hallatán egyébiránt mind a mai napig önkéntelenül a zsebemhez kapok, mobilomat keresve, ugyanis évekig ez volt a csengőhangom, és csak azt követően változtattam meg, mikor egy tárgyalás közepén felhangzott a jól megszokott ta-da-da-ta ta-da-da ta-ta-tadááá-tadáá-tadáá, engem pedig csak másodpercek választottak el a headbangeléstől.) A Füstbetemetettek Dala a tökéletes zárószám – úgy lemezen, mint koncerten, azon egyszerű oknál fogva, hogy ezután már tényleg nincs mit mondani, de nincs is kinek, hiszen akit ez a majd egyórás, tiszta szesznél is töményebb, lemeznek becézett tömegfegyver nem dönt le végleg a lábáról, az minden bizonnyal vagy süket, vagy már rég halott.

Nemrégiben Equinox nevű olvasónk azt írta, hogy szerinte ez minden idők három legsúlyosabb lemezének egyike. Én sem mondhatok mást, illetve talán csak annyit, hogy ami egykoron még ábrándnak is túlzó volt, az mára hétköznapi valósággá vált: a Down ugyanis ismét elcsíphető élőben, ráadásul még csak az országhatárokat sem kell átlépni hozzá. Aki már látta őket (magam is ezen kiválasztottak közé tartozom) annak azért, aki meg nem, annak nyilván azért irány a Hegyalja Fesztivál, és ha nincs szerencsétek, június 27-én, a Borsodi Nagyszínpad környékén akár még jelen sorok írójával is találkozhattok, amint eltorzult fejjel üvölti az égre, hogy „Don't regret the rules I broke / When I die bury me in smoke!"

 
FacebookGoogle bookmarkMyspace bookmarkIWIWSatartlapDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Hozzászólások 

 
+4 #15 sac81 2013-10-13 22:25
Nagyszerű írás,köszönöm.Még csak most olvastam,de ami késik nem múlik... :)
Én a Downt 1996-ban hallottam először,még a lemezboltban le akartak beszélni róla,mondva,hog y úgysem fog tetszeni!
Hatalmas tévedés!
Nem,hogy nem jött be,hanem egycsapásra 3 új kedvenc zenekarom lett... :)
Idézet
 
 
+5 #14 NOLA 2013-10-10 11:42
A legnagyobb mocsári szornyeteg!!!
Ez az album el fog kisérni a sírig, ebben biztos vagyok...
Idézet
 
 
+12 #13 Norbi 2013-07-01 20:32
Idézet - Pajor Péter:
Kimondottan étvágygerjesztő k a kritikák imádom olvasni őket közbe meg hallgatom a a hozzá valót ...( a telefonos válogatásomra a Stone the Crow meg a Loosing all kerül fel )

Már nem is csak kritikák,hanem jóval többek.Én is szeretem őket olvasni.
Idézet
 
 
+15 #12 Norbi 2013-07-01 13:58
Fantasztikus album.Nincs is rajta mit ragozni tovább.
Az írás is szuper.
A Stone The Crow a csengőhangom.
Az FB-nevem F.Down South Norbert.
A Hegyaljás koncert meg szénné szaggatta az arcomat.
Ennyi:)
Idézet
 
 
+11 #11 Pajor Péter 2013-07-01 12:35
Kimondottan étvágygerjesztő k a kritikák imádom olvasni őket közbe meg hallgatom a a hozzá valót ...( a telefonos válogatásomra a Stone the Crow meg a Loosing all kerül fel )
Idézet
 
 
+7 #10 bagoly 2013-06-27 07:04
oriasi lemez, de nekem a Bustle in your hedgerow talan meg ennel is jobban tetszik. szenzacios mindegyik.
Idézet
 
 
+13 #9 dudi 2013-06-26 12:05
Alapjaiban változtatta meg ez a lemez azt, ahogy gitározom. Nagyobb hatású zenekart nem is tudnék említeni.
A Lifer és a Bury me in Smoke vége meg a legnagyobb mocsár a világon.
Idézet
 
 
+8 #8 the raven 2013-06-25 17:53
-cikkekért-
Idézet
 
 
+22 #7 the raven 2013-06-25 17:52
Sehol nem tudnak ÍGY írni örök kedvenceimről,m int itt!Minden alkalommal ez történik,mint most-libabőrös leszek,ahogy olvasom a cikket,sorra csendülnek fel az agyamban a dalok és elindítom a lemezt,nyomom fel az ipodra,hogy aztán napokig velem legyen úton is.Köszönet eme remek cikkekhez és a legnagyobb tisztelet az egész gárdának!Respec t!
Idézet
 
 
+16 #6 BSND 2013-06-25 15:59
Ez minden idők egyik legjobb lemeze, stílusoktól függetlenül.
Idézet
 
 
+17 #5 Equinox 2013-06-25 15:45
Ó, köszönöm a megemlékezést. Imádom ezt a lemezt, egy életérzés. Bury Me in Smoke meg maga a súly, bár én ilyen érzékletesen még jobb napjaimon se tudom leírni, mint te. A lemez is 10/10 és a cikk is.

1x fogom őket látni is, ebben biztos vagyok. Kirázott a hideg most ahogy erre a lemezre gondoltam.
Idézet
 
 
+22 #4 grand magus 2013-06-25 15:22
Hej! Micsoda Lemezekről,ZENÉ KRŐL szolnak az írások mostanában.Nem is olvasok mást .
Idézet
 
 
+21 #3 M 2013-06-25 15:16
Ugyan a többi Down lemezzel sincs gond, de számomra is ez a legnagyobb klasszikus tőlük. Kibaszott nagy riffek, füstös hangulat, eltalált dalok. Az írás pedig újfent igényes.
Idézet
 
 
+19 #2 CFI 2013-06-25 15:04
életem egyik legfontosabb lemeze.
Idézet
 
 
+22 #1 Chris92 2013-06-25 14:56
Örök klasszikus, fantasztikus cikk.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés

Kereső

Hozzászólások

Legfrissebb galériák

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Iron Maiden - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Anthrax - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Peter Gabriel - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. május 6.

 

Red Dragon Cartel - Budapest, A38, 2014. május 5.