Shock!

november 19.
vasárnap
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Ugly Kid Joe: America’s Least Wanted

0906ukj1Kevés zenekar kapott annyi gyalázkodást a nyakába a '90-es évek első felében, mint a dél-kaliforniai Ugly Kid Joe. Whitfield Crane-ék ettől még persze lazán lemezmilliókat értékesítettek néhány sikeres évükben, és nyugodtan megkockáztathatjuk: egy teljes generáció számára jelentettek meghatározó élményt a szóban forgó időszakban. A napokban huszonöt éve megjelent debütáló nagylemez, az America's Least Wanted természetesen nem hibátlan album, de ennyi év távlatából még egyértelműbbnek tűnik, ami egyébként akkoriban is tisztán látszott (már persze ha az ember felülemelkedett az előítéletein): az Ugly Kid Joe nem szolgált rá a gyűlölködésre, egyszerűen csak kicsit túl korán érte őket a siker. Viszont a lemez a maga hibáival együtt is mindenképpen egy örökre letűnt korszak hű lenyomata.

megjelenés:
1992. szeptember 8.

kiadó:
Mercury

producer: Mark Dodson, Michael Dodson, Ryan Dorn & Ugly Kid Joe

zenészek:
Whitfield Crane - ének
Klaus Eichstadt - gitár
Cordell Crockett - basszusgitár
Dave Fortman - gitár
Mark Davis - dobok

játékidő: 59:08

1. Neighbor
2. Goddamn Devil
3. Come Tomorrow
4. Panhadlin' Prince
5. Busy Bee
6. Don't Go
7. So Damn Cool
8. Same Side
9. Cats In The Cradle
10. I'll Keep Tryin'
11. Everything About You
12. Madman ('92 Remix)
13. Mr. Recordman

Szerinted hány pont?
( 33 Szavazat )

Az Ugly Kid Joe néhány gyermekkori haver vidám zajongásából nőtte ki magát komoly sztorivá. A zenekart két dél-kaliforniai tinédzser, Klaus Eichstadt gitáros és Whitfield Crane énekes hozta létre 1989 környékén, hogy valami kreatívabb tevékenységgel is elüssék az időt a szörfös-deszkázós hétköznapok közepette. Az eleinte Overdrive néven futó formáció amolyan klasszikus tini garázsbandaként kezdte sok-sok tagcserével, akik olyan kedvenceik nyomdokain próbáltak dalokat írni, mint Ozzy Osbourne, a Mötley Crüe, a Van Halen, a Def Leppard, a Judas Priest, az AC/DC vagy a Motörhead. Végleges nevüket egy viccnek köszönhették: egy Santa Barbara-i koncerten a Pretty Boy Floyddal közösen játszottak volna, és meg akarták viccelni a másik csapatot az Ugly Kid Joe elnevezéssel. Steve Summersék aztán végül valami logisztikai ok miatt fel sem léptek a bulin, ők viszont zajos sikert arattak, így a név maradt.

A '90-es évek legelején, a hajmetal fénykorában természetesen minden olyan csapatnak nyert ügye volt lemezszerződésileg, mint az Ugly Kid Joe. A zenekar felállása nagyjából akkorra szilárdult meg Cordell Crockett basszerrel, Roger Lahr gitárossal és Mark Davis dobossal, mire a Mercury kiadó Stardog labelje leszerződtette őket. Mindennek persze oka volt, a csapat ugyanis elég felkapottá vált Santa Barbara környékén. Whitfield Crane: „Isla Vistában egy idő után akárhol játszhattunk: az utcán, egy belvárosi bárban, az emberek eljöttek megnézni bennünket. Roppant izgalmas idők voltak azok, és hirtelen azon kaptuk magunkat, hogy lemezszerződéshez jutottunk. Gyerekfejjel az ember ilyenkor csak baromira izgul, és nem igazán tudja, pontosan mibe is keveredett, de álmai azért vannak. Persze azt nem sejtheti, milyen esélyekkel rendelkezik arra, hogy ezek valóra is válhatnak, hiszen statisztikailag ez azért nem annyira valószínű. Viszont tiszta szívből hittük, hogy minden össze fog jönni. Ugyanakkor egész életemben csak azelőtt éreztem magam rocksztárnak, hogy lemezszerződéshez jutottunk volna. Amikor az Ugly Kid Joe még kis banda volt, és a tengerparti bulijainkra bejött mondjuk nyolcszáz ember, akkor volt a legnagyobb az arcom: baszki, mi vagyunk a város királyai! De miután tényleg beindultak a dolgok, akkor már túl gyorsan robogtunk ehhez."

0906ukj7

Márpedig a dolgok ebben az esetben tényleg már-már valószínűtlenül gyorsan indultak forrásnak. Pedig az Ugly Kid Joe hangzása ekkoriban még saját bevallásuk szerint sem állt igazán készen, dalaik nagyjából mindent egyesítettek a street rockosan kemény gitáralapoktól kezdve a funkos behatásokon át egészen a lelazult, tengerparti bulihimnuszokig. Crane: „Akkoriban a cock rock vonal ment, és az volt az alapmodell, hogy kihozol két nagy single-t, aztán jön a harmadik egy szerelmes balladával, és máris eladtál hárommillió lemezt. Minden dal egy adott formulát követett, és mindenkinek nagy haja volt. Kaliforniában nőttünk fel, egyszerre imádtuk a Red Hot Chili Pepperst és a Mötley Crüe-t, és nagyjából ezt a két irányt próbáltuk ötvözni a zenénkben. Benne volt a Van Halen meg a Black Sabbath, de a funkzenét is imádtuk, még ha nem is voltunk benne túlságosan jók... Azelőtt soha nem találkoztam még olyan zenekarral, mint a Chili, egyetlen csapatot sem ismertem, amelyik úgy fejezte volna ki magát, mint ők." A csapat első körben egy EP-t rögzített Ryan Dorn producerkedése mellett, és tulajdonképpen még ők maguk sem tudták, pontosan mit csinálnak: így került például a néhány saját kezdeti zsenge mellé a Black Sabbath Sweet Leafjének feldolgozása, miközben az egész minialbumot áthatotta az Ugly Kid Joe önmagát nem túl komolyan vevő, vidám hozzáállása is. Mindez az As Ugly As They Wanna Be című EP frontborítójára megálmodott, bemutatós rajzfilmgyerek figurájában is visszaköszönt.

A teljesen zöldfülű bandának le kellett adnia egy kislemezdalt a kiadónak az EP-hez, az ő választásuk pedig az Everything About You című pimasz, szintén poénra vett, alapvetően totál ártalmatlan darabra esett, méghozzá igen prózai okokból: ennek a keverése készült el először. Crane: „Az Everything About You egy gyermekkori barátunkról, Farrell T. Smithről szólt, aki manapság San Franciscóban él, és tűzoltóparancsnokként dolgozik. Klaus gyakran írt rólunk dalokat – a Neighbor például rólam szólt, és erről csak évekkel később szereztem tudomást. Azt viszont az elejétől fogva pontosan tudtam, hogy az Everything About You-t Farrell ihlette, aki egy roppant cinikus ember. Semmilyen értelemben véve sem rosszindulatú vagy bunkó, de akármilyen helyzetet azonnal ízekre tud cincálni, és ezt mindig a megfelelő bájjal teszi. Kölyökkorunkban sokat nyomultunk együtt, aztán Klaus egyszer csak előjött ezzel a dallal. Zongorán írta otthon, a szülei házában Palo Altóban."

0906ukj10Az As Ugly As They Wanna Be 1991 októberében jelent meg, és eleinte nem keltett különösebb feltűnést: ezekben a hetekben minden a Guns N' Rosesról, a Metallicáról, illetve egy hirtelen berobbanó seattle-i bandáról, a Nirvanáról szólt, és egy újabb kaliforniai hardrock-csapat debütálása vajmi kevés vizet zavarhatott a két Use Your Illusion, a fekete album és a Nevermind mellett. Aztán valaki a Mercurynál valahogy mégis felfigyelt az Everything About You-ra, és benyomták a rádióknál addig csak nagyon szolidan teljesítő számot az 1992 februárjában bemutatott Wayne's World filmzenéjére. Ezzel párhuzamosan forgattak hozzá egy klipet is mindössze ötezer dollárból otthon, az Isla Vista-i strandon. A spontán körülményekről mindent elárul, hogy a videóban feltűnő szexbabákat a forgatásra menet vásárolták, mert jó ötletnek tűnt, a klipben szintén szereplő kutya pedig hirtelen csak úgy megjelent a tengerparton, és mindenki számára helyénvalónak tűnt, hogy ha már egyszer arra járt, akkor ő is benne legyen. Ami pedig ezután történt, arra tényleg senki sem számított: a Wayne's World berobbant a mozikasszáknál, a soundtrackjét elkezdték hegyekben vásárolni, az Everything About You pedig hirtelen vad rotációba került az MTV-n.

Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy mindez azokban a hónapokban történt, amikor a zeneipar már egy átmeneti állapotban leledzett. A korábbi éra hajmetalos sztárjai – nyilván a világuralma csúcsán tanyázó Guns kivételével – szinte egyik pillanatról a másikra tűntek el az amerikai éterből és a zenecsatorna képernyőjéről, és átadták helyüket a friss szenzációknak, a Nirvanának, a Pearl Jamnek. Az Ugly Kid Joe fazonra maximálisan megfelelt az új sztenderdeknek, zeneileg azonban semmilyen szempontból sem lehetett őket a seattle-i bandákkal rokonítani, laza, vidám hozzáállásukat meg aztán főleg nem. Vagyis a dal elképesztő sikere ekkor már egyáltalán nem volt magától értetődő. Eichstadt: „Ami a zenei klímát illeti, akkoriban valóban mindenki depressziós volt, amit rólunk biztosan nem lehetett elmondani... Talán ez is közrejátszott a sikerben, nem tudom. Mertünk szarkasztikusak lenni, amikor mindenki mindent komolyan vett és mindenki állati dühös volt valamiért. Félúton voltunk a metal, a pop és a grunge között, de egyik skatulyába sem passzoltunk, senki másra nem hasonlítottunk. Lehet, hogy az Everything About You nem egy fantasztikus mestermű, de legalább eredeti. Megtaláltuk a saját hangzásunkat, és az ilyesmi általában bejön az embereknek." Mindez persze nem jelenti azt, hogy maga az As Ugly As They Wanna Be EP több lett volna félszeg bemutatkozásnál, és ezt maga a gitáros is elismeri: „Az EP produkciós szempontból biztosan nem volt tökéletes: hat nap alatt készítettük el, hanyagul játszottunk, az utolsó pillanatban írtuk meg a szövegeket. Ám ennek ellenére is elkaptunk rajta valamit, ami aztán később megfogta a közönséget is. Volt hangulata az anyagnak. Az Everything About You-ra mindez fokozottan igaz. Abban a nótában már-már popos volt a megszólalás, de kiállta az idő próbáját, amit az is igazol, hogy a mai napig rendszeresen játsszák a rádiókban."

0906ukj9

A dal végül minden túlzás nélkül hatalmas sláger lett: az Államokban a kilencedik, Nagy-Britanniában a harmadik helyig jutott, az Ugly Kid Joe pedig hirtelen ott találta magát a tinédzserlapok címoldalán. Crane: „Emlékeim szerint többet pörgött a klip, mint Michael Jackson akkori slágerei, ami valahol abszurd: a sokmillió dolláros videók a kezdő kölykökkel szemben... Azt gondoltuk: hűha, és tényleg összejön a dolog! A klip pedig nagyon gyorsan ikonikus lett. Előtte sosem gondoltuk volna, hogy Kalifornián kívülre is eljutunk, aztán hirtelen azon kaptuk magunkat, hogy Ausztráliában, a sydney-i Hordern Pavilionban játszunk, és tele van. Csak néztünk: te jó ég! És ezt elsősorban az Everything About You-nak köszönhettük." A dal sikere hátán az As Ugly As They Wanna Be szédületes példányszámokban talált gazdára: felkerült a Billboard-lista negyedik helyére, és 1992 májusára több mint 2 millió példányban kelt el csak a tengerentúlon. Ez pedig akárhogy is nézzük, kétszeresen is rekord: egyrészt ez volt az első debütáló EP, amely platinastátuszba került Amerikában, másfelől az első EP, amely többszörös platina lett.

Ilyen alapozás után a Mercury természetesen azonnal ütni kezdte a zenekar fejét, hogy siessenek jobban már készülő debütáló albumuk munkálataival. Mindez korántsem volt annyira egyszerű, hiszen a csapatnak egy tagcserét is le kellett vezényelnie ezekben a hónapokban: Lahr zenei nézeteltérések miatt átadta a helyét Dave Fortmannek, emellett ráadásul kaptak egy nehezen visszautasítható ajánlatot is Ozzy Osbourne-tól, aki meghívta őket a No More Tears amerikai turnéjára nyitóbandának. Így főleg kapkodniuk kellett a munkával. Végül azonban sikerült a nagy attrakció: a meló dandárját két hónap alatt elvégezték, és elindulhattak a körútra, csak Crane-nek kellett még közben néhányszor hazautaznia Kaliforniába pár végső simítás kedvéért. A csapat nehezen hitte el, hogy mindössze néhány hónap leforgása alatt idáig jutottak, ráadásul ha az Ozzy-turné nem lett volna elég, kezdő zenekarként olyan illusztris vendéget köszönthettek első albumukon, mint Rob Halford. Crane: „Mark Dodson volt a producerünk, aki annak idején a Sin After Sinen és a Defenders Of The Faith-en is dolgozott. Eleve azért esett rá a választásunk, mert ismerte a Judas Priestéket és Rob Halfordot. Aztán egy napon szépen besétált a stúdióba Halford, és vendégénekelt egyet a Goddamn Devil dalunkban. Csak álltam ott, és végre testközelből figyelhettem egy igazi énekest. Elárulhatom: amikor Rob Halfordból kijön Rob Halford, és ott énekel az orrod előtt, azonnal rájössz, ki a főnök. Kurvára ő! Nemcsak minden idők egyik legnagyobb énekese, hanem igazi túlélő is, aki ráadásul hihetetlenül intelligens ember és nagyszerű fickó is egyben. Valóban ő a Metal God!"

0906ukj8

Mivel az Ugly Kid Joe-t sokan gyanakodva figyelték a rocktáborból a könnyed MTV-s sikerdalocska miatt, az Ozzy-turné hatalmas lehetőségnek tűnt: nemcsak sokezer ember előtt léphettek fel estéről estére, de arról is meggyőzhették a közönséget, hogy valódi zenekarról van szó. Viszont ők maguk is csak pár nappal a start előtt döbbentek rá, hogy más tekintetben igen kínos szituációba kényszerültek, a turnén ugyanis egyik idoljuk, a Motörhead is ott volt – nyitó pozícióban... Crane: „Kizárólag az EP volt még kint tőlünk, ami ráadásul nem is sikerült túl jól, de kibaszott sok fogyott belőle. Így aztán azzal szembesültünk, hogy hiába van a Motörheadnek húsz vagy nem is tudom, hány lemeze, előttünk kénytelenek játszani kereskedelmi okokból, netán az eladások illúziója miatt. Ezt a helyzetet már akkor is elfogadhatatlannak és kellemetlennek találtuk: amikor befejezi a műsorát a Motörhead, felmegy a színpadra az Ugly Kid Joe a szaros kis EP-jével... Kurva gáz volt! Az első koncert előtt ültem a backstage-ben, és ugyan mindenki izgatottan várta a kezdést, baromira átéreztem a dolog fonákságát, így aztán odamentem Lemmyhez. Ott ült a fehér csizmájában, azzal a jellegzetes, fasza kalózos kinézetével, mögötte egy rekesz piával. Fogalmam sincs, mire gondolhatott – talán idegesítette a szituáció, mert hát idegesítő is volt. Így aztán letérdeltem elé, nem köszöntem, nem nyújtottam kezet, csak ránéztem, ő meg vissza rám. Gondolom, az járhatott a fejében, hogy na, itt van ez a kis kezdő faszkalap. Én meg csak annyit mondtam: sajnálom. Meredt rám még egy pillanatig, de a testbeszéde azonnal elárulta, hogy jólesett neki a gesztus, és azt felelte: örülök, hogy ezt mondod. És onnantól kezdve jóban voltunk, elkezdett törődni velem."

A debütáló lemez az America's Least Wanted címet kapta, és csak a tervezetthez képest némi csúszással jöhetett ki 1992. szeptember 8-án, a kiadónál ugyanis attól féltek, hogy borítón bemutató Szabadság-szobor kiverheti egyeseknél a biztosítékot. Így készült belőle egy finomabb változat is, az EP-ről ismert kabalafigura egy módosított, bekötött szájú és megkötözött ábrázolásával. Akárcsak az én korosztályomból oly sokaknak, nekem is az első hard rock/metal-albumaim közé tartozott ez a lemez, a mai napig kívülről fújom, de a nosztalgia nem homályosítja el a tekintetemet. Nyilvánvaló, hogy a zenekar nem volt világmegváltó, a lemez pedig nem volt tökéletes, hallatszott rajta a rohammunka – de hát a felfutásuk gyorsasága sem volt éppen normális, szóval mindez teljesen érthető. Viszont világéletemben méltánytalannak tartottam, amikor akkoriban, illetve utólag is ilyen meg olyan szarnak mondták el mind a zenekart, mind a lemezt, többek között – de messze nem kizárólag – a hazai Hammerben is. Az Ugly Kid Joe ugyanis egy szemmel sem írt több tölteléket erre az albumra, mint számos korabeli, a rockmédiában náluk sokkal pozitívabban fogadott zenekar a saját korabeli kiadványaikra, legyen szó a Slaughterről, a Steelheartról vagy a Firehouse-ról, de még hosszasan sorolhatnám. Megszólalásuk pedig már ekkoriban is kimondottan jellegzetes volt.

0906ukj5

Az album hallatán elsőre is fülbeötlő a csapat egyik erőssége: Dodson remekül ráérzett, hogy Eichstadtot briliáns rifférzékkel áldotta meg a sors, és kellően ki is domborította a ritmusgitárokat. Túlzás nélkül állítható, hogy az Ugly Kid Joe riffek tekintetében magasan kiemelkedett a korabeli mezőnyből, azonban így sem hazudtolták meg kaliforniai neveltetésüket. Noha zeneileg a '90-es évek hajnalának street rockos vonalhoz kapcsolódtak leginkább, sokkal kevésbé szóltak befeszülten vagy zúzósan, mint például a Skid Row-hoz vagy a Spread Eagle-höz hasonló keleti parti kollégáik. Ez a lelazult, könnyed érzésvilág bizonyára hozzájárult a nagy sikerhez is – igazság szerint hiába gondolkodom, nem nagyon tudok még egy olyan csapatot említeni, amelyik pontosan ilyen arányokkal, ilyen megközelítéssel nyomott volna ekkoriban hasonló zenét. Ezt pedig helyből muszáj értékelni.

Persze a jellegzetes hangzás önmagában nem ért volna sokat, ha nem szerepeltek volna a lemezen kifejezetten kiugró dalok. Szó se róla, nem volt mind az, de a kezdés például helyből nagyon megnyerő. A pofás, zúzósan könnyed riffre kanyarított Neighbor talán nem a világ legmélyebb jelentésű rocknótája, de a témára azonnal beindul a láb és a fej, és Crane ráspolyos, mégis bivalyerejű hangja, összekeverhetetlen stílusa is legmegnyerőbb fényében tündököl. A dallamosabbra vett, belassulós középrész szintén védjegyszerű Ugly Kid Joe. Az igazi ász azonban még nem ez, hanem a Goddamn Devil, amely számomra mindig is a legjobb számuk volt. Sejtelmesen, lassan, mégis igézően indul, majd szinte észrevétlenül durvítják be, a refrén pedig egyből hatalmasat üt a háttérben Halford sikolyaival, majd a kicsit felpörgetett középrésszel, faszán elcsípett, dögös szólóival – úgy gondolom, ez a téma sokkal többet elárult a zenekar képességeiről és velejéről, mint az Everything About You.

0906ukj6Szintén a kiemelkedő pillanatok közé sorolható a Don't Go, benne a lemez egyik legfogósabb refrénjével és utánozhatatlanul hullámzó, példásan megformált riffjeivel. Gitártéma szempontjából azonban egyértelműen a So Damn Cool viszi a prímet, amely egyben a legjobb dal is szerintem innen a Goddamn Devil mellett. Eichstadt staccato témája önmagában véve ugyan atomsúlyos és lemarja a bőrt az arcodról, de maga a dal így is kimondottan könnyed és pozitív, mind mondanivalóját, mind hangulatát tekintve – ilyesmit így, ebben a formában tényleg senki sem játszott akkoriban... A Same Side pedig a hármas számú favoritom funkos, testes basszusfutamaival, vaskos, mégis játékos gitáralapjaival – lehet, hogy ez sem a világ legmegfejtősebb darabja, de azonnal ott érzed magad a hallatán a dél-kaliforniai kertvárosban. A lemezre is feltett, átkevert Everything About You-ról meg igazából nehéz mit mondani, hiszen ez a dal überslágerként hatalmas közhely lett az évek során, szóval inkább nem is próbálkozom a lehetetlennel. Szerintem nincs a csapat legjobbjai között, de fogóssága, könnyedsége okán ma is tökéletesen érthető, mitől robbant ekkorát. Ugyanígy erősek voltak lírai pillanatok terén is: a finom Busy Bee és az Eichstadt által énekelt, szövegében kicsit talán naiv, mégis nagyon őszinte Mr. Recordman egyaránt ott vannak a szeren. Nem is beszélve Harry Chapin Cats In The Cradle-jének feldolgozásáról, amit egyenesen tökéletesen gyúrt át a banda. Persze itt maga az eredeti is nagyon hatásos ezzel a túlzás nélkül zseniális szöveggel, de pont azt az élt tették bele, amitől még erőteljesebben átjön a mondanivaló.

És akkor ugye a töltelékek, amiket említettem, mert ilyenek is vannak. Szó se róla, kedvelem ezeket is a nosztalgia miatt, hiszen annak idején, 13 évesen az ember nyilván másképp hallgatta a lemezeket: eleve nem is jutottál hozzá naponta öthöz, hanem csak mondjuk havonta figyelt be valami újdonság, szóval ami volt, azt többet hallgattad és jobban megbecsülted. Viszont mai fejjel már a kevésbé sikerült darabok közé sorolom például a visszafogottabb Come Tomorrow-t. Ez is nagyon jellegzetes Ugly Kid Joe, a verzékben egyértelmű a Chili-hatás, még ha sokkal rockosabban is tálalják ezeket, pofás a szólórész is, a refrénben viszont határozottan több rejlett, mint amit kihoztak belőle. A Panhadlin' Prince sem számított soha a favoritjaim közé: stílusát tekintve azonnal felismerhető, dalként viszont semmi karakteres nincs benne, sima metal'n'roll Ugly Kid Joe-módra – itt pont a refrén menti meg kicsit a semmilyenebb verzéket. Az I'll Keep Tryin' és az EP-n már szerepelt Madman meg egyaránt valahol a Mötley Crüe és egy funkosabb banda metszéspontján helyezkednek el, akadnak bennük remekül elcsípett témák, teljes dalként mégsem ütnek igazán nagyot. A lassabb, nyúlósabb I'll Keepben a kóruson lehetett volna még agyalni egy kicsit, a Madmanben meg az egész nem áll össze egységes egésszé, bár az alapriff itt is pofás. A szöveg viszont rettenetesen gáz és ostoba, még akkor is, ha a csapat bevallottan nem törekedett költői babérokra.

0906ukj2

A lemez kritikai fogadtatása, mint írtam, korántsem volt egyöntetűen pozitív, viszont a zenekar a még ekkor is napi többszörös rotációban pörgő Everything About You sikerének farvizén nem nagyon bukhatott vele. Az America's Least Wanted a Billboard-lista huszonhetedik helyén startolt, és mindössze két hónap alatt átlépte az aranylemezhez szükséges eladási példányszámot a tengerentúlon. Az Ugly Kid Joe tagsága eközben még mindig minden egyes nap azon hüledezett, hogy milyen messzire jutottak néhány hónap alatt. Klaus: „Annyira éretlenek voltunk még, hogy eleinte nem mertük kinyitni a söröket, amiket Ozzy minden nap az öltözőnkbe küldött, mert azt hittük, valahogy így akar csapdába csalni, hogy megszegtük a turnészabályokat. Ozzy akkoriban nem ivott, így szárazságnak kellett lennie körülötte... Viszont a színpadon az első naptól kezdve üvegampullás bűzbombákkal dobált bennünket, és ezt egy idő után az öltözőnkre is kiterjesztette. Öt koncert után már inkább bezártuk az ajtót, hogy ne tudjon bejönni, de mindig kopogott: srácok, ígérem, semmit nem csinálok! Ilyenkor feltámadt bennünk a lelkiismeret-furdalás, és kinyitottuk az ajtót, ő meg azonnal bevágta a bűzbombát, és vihogva elrohant. Még csak jók sem voltunk, csak egy csapatnyi kölyök, és hirtelen ott lógtunk azokkal az emberekkel, akiket előtte a falamon lévő posztereken láttam. Az ilyesmire egyszerűen nem lehet felkészülni, az ember egyszerűen elveszíti a fonalat. De hát mikor is veszítheted el a fonalat, ha nem akkor, amikor fiatal vagy, és éppen megéled a rock'n'roll álmaidat?"

Ozzy után a csapat egyből a Def Leppard Adrenalize lemezének turnéjába kapcsolódhatott be az Atlanti-óceán mindkét partján, és elég rendesen el is kapta őket a mókuskerék. Whit: „Alig emlékszem valamire ezekből a korai turnékból, mert folyamatosan részegek voltunk, és ezt csak ezekben az években engedheted meg magadnak: olyan 14 évestől 25-26 éves korodig, akkor még bírja a szervezeted, ráadásul ebben a korban még elfogadható és vicces is. Aztán amikor valaki még 27-28 évesen is folyamatosan kurva sok kokaint tol, vedeli a Jägert és láncban szívja egymás után a cigiket, már nem annyira menő a dolog, és onnantól vagy erre, vagy arra indulsz. Rengetegen bele is halnak, hogy később is ugyanígy akarnak élni." Persze piálás nélkül is könnyen érezhették magukat részegnek ekkoriban: ugyan a lemez első igazi single-je, a Neighbor kicsit elsikkadt – hiába, akkor még nagyon pörgött az Everything About You –, de 1993 tavaszán ismét hatalmasat robbantottak a Cats In The Cradle-lel. A feldolgozás viharos gyorsasággal vált a banda történetének legnagyobb slágerévé: több mint tíz országban került be a Top 10-be, köztük az Államokban és Nagy-Britanniában is (itt hatodik, ott hetedik lett).

0906ukj3Az America's Least Wanted ekkorra platinalemez lett a csapat hazájában, és a Busy Bee, illetve a So Damn Cool is elég jól futott róla klipként, ám az Ugly Kid Joe ekkortájt már kezdett ráérezni, hogy kilógnak a sorból. Whitfield: „Soha nem passzoltunk sehová, nem mozogtak körülöttünk olyan zenekarok, akiket tényleg kortársainknak tekinthettünk. Mert hőseink, példaképeink persze voltak, mint Ozzy vagy Lemmy, akik elvittek turnézni bennünket, és rengeteg szeretetet kaptunk tőlük. De a mi korosztályunkból nem igazán jut eszembe olyan csapat, aki igazán hasonlított volna ránk, és ez hosszabb távon magányosságot eredményezett: egyszerűen nem találtunk olyan zenekarokat, akikkel turnéra mehettünk volna, és illünk egymáshoz." Klaus: „24 évesen bizonyítani akartunk, és lett egy slágerünk, ami óriási, de közben be is skatulyázott bennünket amolyan vicces, tréfás popcsapatként, miközben mi inkább egy jó metalbandaként tekintettünk magunkra. Még ha csak részben voltunk metal, akkor is."

A zenekar a turnék után jól megérdemelt pihenőre vonult, amit csak pár alkalmi fellépés erejéig szakítottak meg, illetve egy stúdiófelvétel kedvéért, ugyanis ők is helyet kaptak a Nativity In Black feldolgozáslemezen. A csapat az N.I.B.-t gyúrta át a Black Sabbath repertoárjából, beugró dobosként Bob Fernandezzel, aki a koncertek után távozott Mark Davis helyére került, ám a fix embert végül a Souls At Zeróból ismert Shannon Larkin személyében lelték meg. Utóbbi egy Dog Eat Doggal és Goldfingerrel közös amerikai turnén debütált, és zeneileg is óriási befolyást gyakorolt az Ugly Kid Joe-ra: súlyosabb, keményebb dalok születtek vele. Viszont a csapatnak azzal kellett szembesülnie, hogy Észak-Amerika hosszabb távon nem kíváncsi tőlük másra, mint az Everything About You-ra és a Cats In The Cradle-re. Az America's Least Wanted amerikai eladásai 1995 tavaszán átlépték a 2 milliós álomhatárt, ám a júniusban kiadott második lemez, a Menace To Sobriety csupán a Billboard Top 200 legalsó régiójáig, mindössze a 178. helyig jutott.

Az Ugly Kid Joe kettes albuma mai füllel is érettebb, kerekebb, komolyabb, mint a debüt, és ugyan töltelékek ezen is akadtak, az olyan dalokért bizonyosan nem kellett szégyenkezniük, mint a God, a Tomorrow's World vagy a Slower Than Nowhere. Európában sínen is maradtak a lemezzel a Milkman's Son és a Cloudy Skies MTV-s sikerének – no meg a Bon Jovival és a Van Halennel lenyomott stadionturnénak – köszönhetően, odaát azonban bezárultak előttük az ajtók, és a Mercury az év végén ki is hajította őket. Eichstadt: „A Menace To Sobrietyből úgy 500-600 ezer példány ment el, vagyis távolról sem volt sikertelen, de tény, hogy ennek a mennyiségnek csak úgy a tizede talált gazdára az Egyesült Államokban. Ez valóban komoly visszaesést jelentett az EP-hez meg az America's Least Wantedhez képest, hiszen azokért mindkettőért dupla platinát kaptunk. A világ többi részén viszont kiemelkedően jó eredményeket produkált a Menace To Sobriety. Európában különösen jól fogyott, de Ausztráliában is, és óriási koncerteket adtunk a hozzá kapcsolt turnén is. De természetesen megértem a kiadót, amiért utána elküldtek minket, hiszen ők üzleti szempontból nézték az ábrát, és ha egy banda, ami előtte csak Amerikában kétmilliót adott el mindkét kiadványából, hirtelen visszaesik félmillióra, azt valóban nem nehéz bukásnak értékelni... Csak hát minden relatív. Hogy örülnénk ma 5-600 ezer eladott lemeznek, nem igaz?"

0906ukj4

A csapattal ezután már nem történt túl sok minden: 1996 őszén még kihoztak egy Motel California című albumot, ezen azonban hallatszott a lelkesedés csökkenése, és tényleg, szó szerint a kutyát sem érdekelt már. Az Ugly Kid Joe légüres térben találta magát, és mindössze három hónappal a lemez megjelenése után feloszlottak. Crane ezután egy rövid időre még felbukkant a Life Of Agonyban, de hosszabb távon ebből a történetből sem lett semmi. A csapat véglegesen szétszéledt, és a továbbiakban a két később érkezett tag vitte a legtöbbre közülük: Larkin bekerült a Godsmackbe, Fortman pedig az amerikai rockszakma egyik legkeresettebb rock/metal stúdiógurujává vált, diszkográfiájában olyan előadók lemezeivel, mint az Evanescence vagy a Slipknot. Ezek után nem meglepő, hogy kettejük közös munkája lett a katalizátora az Ugly Kid Joe újjáalakulásának is a 2010-es évek elején.

A csapat ma is létezik, de csak takaréklángon koncertezgetnek, és kijött egy Stairway To Hell című EP-jük, illetve 2015-ben egy Uglier Than They Used Ta Be című albumuk is. Világot nem váltanak, de akik látták őket élőben az utóbbi években, mind esküsznek rá, hogy valami egészen valószínűtlenül jó bulikat nyomnak. Remélem, előbb-utóbb Budapestre is elhozza őket valaki, elvégre sosem jártak még nálunk, és tényleg, szó szerint generációs zenekarról beszélünk: lehet, hogy az America's Least Wanted nem volt tökéletes album, és igazából az első két lemezükből lehetne összerakni egy közel maximális pontszámú anyagot, de a '92-es kiadványt nálunk is rengetegen hallgatták rojtosra akkoriban, engem is beleértve. A csapat a mai napig büszke is a lemezre, a maga hibáival együtt is. Eichstadt: „Magán az albumon akadtak jó és nem annyira jó dalok, de itt szerepeltek a kedvenc Ugly Kid Joe-témáim is: a Neighbor, a Panhadlin' Prince vagy a Goddamn Devil, benne Rob Halforddal, amire állati büszkék voltunk. Sőt, a Cats In The Cradle feldolgozással is elégedett vagyok a mai napig. Szerintem kihoztuk belőle a lehető legtöbbet. A Menace To Sobriety viszont egységesebb volt az America's Least Wantednél: súlyosabb, erőteljesebb, összefogottabb. Ebben egyébként Shannon beszállása is komoly szerepet játszott. Nem írtunk rá kifejezett slágereket, de végig erős dalokat tartalmazott."

0906ukj11

A csapat tagjaiban annak idején persze bőven volt feszültség a kérészéletű siker és karrierjük mostoha utolsó szakasza miatt, de mára elfogadták, hogy az Ugly Kid Joe sztorijában ennyi rejlett. Whitfield: „Körbejártuk a világot a Def Lepparddal. Hihetetlenül jó arcok, végig állati rendesek voltak velünk. Bazmeg, én gyerekként fanatikusan hallgattam a High N' Dry-t, most meg ott áll velem szemben Joe Elliott, és vele beszélgetek! Turnéztunk Ozzyval, aztán hatalmas focistadionokban játszottunk a Bon Jovival meg a Van Halennel, minden este 40-80 ezer ember előtt. Imádom, hogy átélhettük ezt. Érted, játszottunk a Van Halennel, miközben hatalmas Van Halen-rajongó vagyok. És ha Eddie Van Halen, Lemmy vagy Ozzy meglátna, azt mondaná: helló, Whit! Miközben továbbra is megmaradtam fanatikus rajongónak, ma is imádom ezekt a bandákat. Csak valami csoda folytán én is énekelek egy csapatban, és ez olyan, mint valami álruha, amiben a fanatikus rajongó megközelítheti a kedvenceit. És az a vicces, hogy ők is elfogadtak énekesként." Klaus: „Sosem fújoltak le egyetlen színpadról sem, és óriási élményeket gyűjtöttünk. 24 évesen csak bekerülsz ebbe az egészbe, tele vagy ambíciókkal, jól akarsz teljesíteni, és sikeres szeretnél lenni. És a pénznél meg a sikernél még fontosabb, hogy azt akarod: jó legyen a zenéd. Eleve szorongós gyerek voltam, így amikor valahol rosszat írtak rólunk, az mélyen érintett, és sok ideig szomorú is voltam ilyenkor. Aztán egy idő után már azt mondtam: baszki, eladtunk többmillió lemezt, a hőseinkkel, Ozzyval, a Van Halennel turnézhattunk, és volt fiatalon három olyan évünk, amiről az ember tényleg legfeljebb álmodozhat. Szóval mindenki bekaphatja."

Pont, ahogy a híres kabalafigura is mutatja a borítókon.

 

Hozzászólások 

 
+3 #28 warmwetcircles 2017-09-22 13:20
Ez egy teljesen jó lemez. Későn kattantam rá, mert amíg csak az ’Everything…’-et ismertem, meg voltam róla győződve, hogy ez egy fos. Mondjuk egy 19-20 éves gyerek könnyen alkot véleményt felületes ismeretek alapján. Semmi extra, semmi korszakalkotó, de szeretem hallgatni, és feldob. A fent említett nótát csak a nosztalgia miatt nem léptetem, hadd emlékeztessen, hogy én is voltam hülyegyerek. (Lehet, hogy ez nem változott, mert gyanítom, hogy amikor azt mondják, hogy ’vénhülye, aki még mindig a rock-metált hallgatja’ hasonló jelentéstartalo mmal bír.)
A 2015-ös lemezük pedig az adott év kedvence a számomra, amit sokat hallgatok
Idézet
 
 
-9 #27 Batwing 2017-09-10 22:32
Gyenge banda. Borzalmas.
Idézet
 
 
+2 #26 cápaidomár 2017-09-09 00:07
Idézet - Persecutor:
Idézet - cápaidomár:
Korszakos klasszikusnak lehet nevezni, mint a Linkin Parkot. Mondjuk akkor a Limp Bizkit is az. :-)

Ne nevetess

Egy adott korszak emblematikus lemezéről van szó. Még ha szar, akkor is. Nem a stílus újradefiniálása miatt fontos, olyat nyilván nem csinált.
Idézet
 
 
+11 #25 killerbasser 2017-09-08 15:41
Bámulatra méltóan alázatos és jófej a banda, meg Crane, az interjúrészlete k alapján. Nem kicsit árnyalja a szörfös-hülyegyerekek sztereotípiát :) Akkoriban is imádtam hallgatni őket, mert betyáros jókedvre derítettek. Minden komoly zenerajongó ismerősöm legyint csak, amikor szóba kerül a zenekar, pedig a cikk minden szavával egyetértek szinte. Klasszikusnak én sem nevezném, viszont nagyon nagy örömmel olvastam, főleg hogy emberileg is nagyot nőttek a szememben az alapján, ahogy és amiket nyilatkoztak.
Idézet
 
 
+5 #24 Hodor 2017-09-08 11:44
Hodor.
Idézet
 
 
0 #23 voltsomogyországbeli 2017-09-08 09:32
A KISS (szerintem) legjobb albumáról is szívesen olvasnék a rovatban. Idén 25 éves a Revenge.
Idézet
 
 
+4 #22 Persecutor 2017-09-07 22:19
Idézet - cápaidomár:
Korszakos klasszikusnak lehet nevezni, mint a Linkin Parkot. Mondjuk akkor a Limp Bizkit is az. :-)

Ne nevetess
Idézet
 
 
0 #21 Persecutor 2017-09-07 22:12
Idézet - Farkas Csaba:
Kedves Adam koszonjuk a cikket,szerette m en is ezt az albumot!:-)

ui:tovabbra is varom a Poison debutalbumanak cikkjet!

Udv.

Azt en is
Idézet
 
 
0 #20 george 2017-09-07 19:07
"Ami a zeneipari klímát illeti,akkoriba n valóban mindenki depressziós volt valamiért"...hogy utáltam mindet és milyen jópofa volt ez a zenekar avval,hogy szépen bemutatott a világnak:)....mondjuk én akkor is Motörhead,Judas ,Maiden koncertre mentem....kevesebben voltunk,de bomba volt mindig...ezért sem kell nosztalgiáznom, mert nekem nem a Nirvana meg a Limp Bizkit volt a zene anno...
Idézet
 
 
+1 #19 DéeL 2017-09-07 18:58
Nekem az Ep jobban tetszett, egyben azt tartom a legjobbjuknak, különösen a Whiplash Liquort.
Idézet
 
 
+5 #18 Farkas Csaba 2017-09-07 17:09
Kedves Adam koszonjuk a cikket,szerette m en is ezt az albumot!:-)

ui:tovabbra is varom a Poison debutalbumanak cikkjet!

Udv.
Idézet
 
 
+1 #17 cápaidomár 2017-09-07 16:38
Korszakos klasszikusnak lehet nevezni, mint a Linkin Parkot. Mondjuk akkor a Limp Bizkit is az. :-)
Idézet
 
 
+2 #16 Persecutor 2017-09-07 16:11
Idézet - Persecutor:
Idézet - nekrodémon:
Ez a lemez nem klasszikus.


Valoban nem klasszikus de hatalmas a nosztalgia faktor. Igazsag szerint en szivesebben olvastam volna a Conderella-Still climbing elsikkadt lemezerol de Adamtol meg egy telefonkonyv kritikajat is szivesen olvasom.


Cinderella,bocs i
Idézet
 
 
+6 #15 Persecutor 2017-09-07 16:09
Idézet - nekrodémon:
Ez a lemez nem klasszikus.


Valoban nem klasszikus de hatalmas a nosztalgia faktor. Igazsag szerint en szivesebben olvastam volna a Conderella-Still climbing elsikkadt lemezerol de Adamtol meg egy telefonkonyv kritikajat is szivesen olvasom.
Idézet
 
 
-10 #14 nekrodémon 2017-09-07 14:02
Ez a lemez nem klasszikus.
Idézet
 
 
+11 #13 mthomka 2017-09-06 19:39
Emlékszem, hogy a magyar Hammerben mekkora sikk volt fikázni őket...., pedig az egyik legjobb zenekar volt a 90-es években az MTV-sek közül (!), a 2. LP-jük is nagyon bejött, de meg van otthon minden lemezük, még az új LP és az EP is. Kár, hogy nem aktívabbak, ma is nagyon jók.
Idézet
 
 
+8 #12 voltsomogyországbeli 2017-09-06 19:06
Érdekes, vagy inkább természetes nekem is a nyár és strand ugrik be a zenakarról. (Frissen érettségizettké nt 92 nyara). Azt hiszem bele is hallgatok.
Idézet
 
 
+8 #11 Final Command 2017-09-06 16:03
Idézet - Arvorae:
Miket meg nem tud az ember ennyi idő után; a "Macska a kredencben" is feldolgozás... Akkoriban persze nehéz lett volna kiguglizni.

Pedig még Zorán is feldolgozta :-)
https://www.youtube.com/watch?v=EMjrPCDVmKM
Idézet
 
 
+11 #10 Arvorae 2017-09-06 14:43
Miket meg nem tud az ember ennyi idő után; a "Macska a kredencben" is feldolgozás... Akkoriban persze nehéz lett volna kiguglizni.
Idézet
 
 
+11 #9 draz77 2017-09-06 13:00
Köszi! Már majdnem elfeledkeztem az UKJ-ról (ahogy a Therapy?-ról is). Pedig a gimiben az iskolapadomba karcoltam az EP-borítós kissrácot. Asszem fel is teszem az ipodomra, nagyon szerettem ezt a "kazettát", az akkor kapható legdrágább kazira másolta fel nekem a haverom :)
Idézet
 
 
+16 #8 nausea 2017-09-06 12:32
Ha a földönkívüliek - akik ugye Szűz Mária országával lépnek elsőként kontaktusba - egyszer megkérnek, magyarázzam el, mi volt az a 90-es évek, és miért volt az egy kurva jó korszak, többek között az Ugly Kid Joe-val fogom szemléltetni ezt.
Idézet
 
 
+13 #7 blackmagic 2017-09-06 11:27
Na, erre az írásra én sem számítottam! Hatalmas köszönet és tisztelet érte! Nálam is nagyon beütött, anno 15 évesen. Egy elég forgalmas szabadstrandon, bőrdzsekiben ökörködtünk - dög melegben- , nem túl józanon. És a hajam nekem is hosszú volt még.
Az "újkori" dolgaik is baromi jók.
Azért a come tomorrow mellett kiállok. A Same side-ról meg nem gondoltam, hogy másnak is ennyire bejön.
Mennyi szép emlék. De ahogy a legutóbbi albumon éneklik:
"Don't even try to reminisce
Never were a hit we were a total miss
Don't you rewind to yesterday
Put the needle down
And let the record play."
Idézet
 
 
+11 #6 ddrum77 2017-09-06 11:22
A So damn cool szólójától a mai napig kiráz a hideg, akkora virgázós stadionszóló
a riff is nagyon húz
Idézet
 
 
+13 #5 Dév 2017-09-06 11:04
Kb. 7-8 éve vettem egy válogatást tőlük, na ott a Panhandlin' Prince rögtön rabul is ejtett, azóta se ereszt. Nem érzem, hogy lennének töltelékek az America’s Least Wanteden, az elejétől a végéig 10 pontos nálam. Jó volt olvasni róla, köszönöm!
Idézet
 
 
+9 #4 Gurgi 2017-09-06 10:32
Meghatározták a tinédzseréveime t ezek a lököttek:) Életem egyik legjobb (és legmeglepőbb) koncertje volt a négy évvel ezelőtti bécsi fellépésük, bármikor szívesen megnézném őket újra. Nagyon vártam a Skid Row-t, de az UKJ-hez képest öreguras nosztalgiahakni nak tűntek:) "There's one way out if you dare
We'll make a deal, you'll grow your hair
As satan's child you'll start a band
And spread the word across the land":)
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Legfrissebb galériák

 

The Winery Dogs - Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. február 17.

 

Devin Townsend Project - Budapest, Barba Negra Music Club, 2015. március 12.

 

Slipknot - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

King 810 - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.