Shock!

Igen sűrű október végét zárt le ez a koncert, ráadásul olyat, ami lényegében csak pozitív töltődést hozott. Hét nap alatt ez már az ötödik rangosabb nemzetközi rock/metálesemény volt, a Helloween és a W.A.S.P., majd utána D.A.D. és a The 69 Eyes párosa is piszok jó volt, épp egy nappal korábban pedig még az Offspring is felülmúlta önmagát (avagy az én várakozásaimat). Ezen a sorozaton szerencsére ez az este sem tudott törést eszközölni.

Mindkét előzenekar többször járt már nálunk, a német Lacrimas Profundere is, és legalább egyszer nekem is kellett, hogy szerencsém legyen hozzájuk (szintén előzenekarként), de akkor valahogy nem ragadtak meg különösebben. Fogalmam sincs, miért, valószínű épp nálam volt rövidzárlat, mert ez a buli viszont simán el tudott vinni magával. Pedig elsőre megilletődtem picit, lévén Julian, a frontemberük fazonra most (bocs a hajmeresztő hasonlatért) szinte metalcore-os feelinget villantott, vékonydongájú fazon, nyaktetoválás, baseballsapka, letépett ujjú (pontosabban oldalt a derekáig kihasított) póló. De ez csak villanásnyi benyomás volt, főleg, hogy a basszerkomát meg inkább talán Peter Steele szellemisége lengte körül. Ami inkább jogos, lévén eleve a darkos goth/death/doom a játékterük. Ám mivel nem ismerem betéve az életművüket, csak benyomásként mondhatom: úgy tűnt, inkább az intenzívebb dolgaikból szemezgettek, valódi bánatból nem sok jutott. A záró Father Of Fate-ben azért megvillant némi lányszívekre ható goth búgás is (Jyrki után szabadon), de egészében azért saját jogon ők több erőt meg súlyt hordoznak. A srác egyébként tök szimpatikus és energikus frontember, kicsit talán túlmozgásos is, de simán hátára vette a rövidke szettjüket, bevonta a közönséget is, a buli végén meg ő maga ugrott be a nézőtérre az utolsó fél dalra. Az egész lazán kitolta a fáradtságot a lábamból.

Az olasz Messa aztán az este kultikus szereplője volt. Ők is jártak már nálunk, a Fekete Zaj egyik kiadásán biztosan, de élőben még biztosan nem találkoztam velük, úgyhogy tényleges joggal hagyhatom itt róluk az elsőbálozós benyomásaimat. Egyrészt azt, hogy a gitárosuk, Alberto kis beleérzéssel a fiatal Blackmore-t idéző fizimiskával bírt, ami egy adott pillanatban, egy slide gitáros felvezetésnél mint érzet, még erősödni is tudott, másrészt, hogy az énekesnő, Sara még visszafogottságában is roppant szuggesztív módon uralta a színpad közepét, sőt, gyakorlatilag az egész színpadot. Mindemellett lemezminőségben énekelte végig a dalokat, ami azért is dicséretes, mert nem sokkal korábban valami problémája miatt ki is kellett hagyniuk a turné egyik dátumát. Az általa átadott bájos, szárnyaló hangulat ellenére a muzsika alapvetően megmaradt annak, ami: depresszív, lassú, de hangulatos doom. Ami nemcsak nevében, de ténylegesen is doom, ennek megfelelően szinte végig a színpadhoz gyökerezve álltak, vagy mondjuk inkább úgy: hagyták, hogy inkább a zenének jusson elég tér szétáradni. Összességében egyébként attól izgalmasak igazán, hogy nem csak a stílusuk által biztosított sablonok szűk keretei közt próbálják összerakni a dolgaikat, ennél jóval bátrabbak és kreatívabbak. Így, bár közegidegennek hathat, de lazán belesimítanak a dalokba akár progos megoldásokat vagy épp bluesos gitártémákat is. Nekik sem jutott sok idő, erre a rövidke szettre pedig lényegében az új albumot borították rá, de így is sikerült rendes ívet kölcsönözni a koncertnek, és azt a töltést, azt az atmoszférát, ami a lemezen hallható, szerintem vissza is tudták adni. Remek fellépés volt, szívesen megnéznék egy főzenekaros klubbulit.

Két ilyen felvezető után igen jót vártam a Paradise Losttól is. Fogalmazzunk úgy, hogy ezúttal már meg mertem előlegezni nekik, pedig ez azért nem számított mindig papírformának. Egyrészt egy időben ők is hajlamosak voltak egy minimális ötvenplusz percben letudni még főzenekaros kötelességüket is, másrészt a gyengébb hangzáson túl enervált, élettelen előadásba is simán belefuthatott az ember. Sokszor láttam őket, szerencsére, de ha szívemre teszem a kezem, ezekből máig is több volt a felemás, mint a kiemelkedő élmény. Aztán valahogy jó passzba kerültek, már a Medusa turnés pesti koncert is, még a régi Dürerben, gyilkos élménykent maradt meg bennem a tömeg ellenére is. Ráadásul az utóbbi lemezeken, jelesül a Medusán is már, bőven visszasüllyedtek a sötét, deathes, vontatott súlyú témák világába is, ami újra sokkal-sokkal közelebb vitte őket a kezdeti időkhöz, mint azt valaha gondoltam volna. Főképp, hogy a Host táján Holmes úr már direktben nyilatkozott olyanokat is, hogy soha nem akar hörgős énektémákat.

Látványra itt egyfajta antitézisét kaphattuk az egy nappal korábbi Offspringnek – ott szinte dalonként jöttek az ilyen-olyan szépen tervezett vizuális- és showelemek, itt, gondolom, szándékosan is minimálra vették a koncepciót. Csak a fejük felett némi sápadtabb erejű világítás, ami a szinte végig füstös/ködös félhományban tartotta őket. Ez a minimalista háttértámogatás számomra pont annyit adott a dologhoz, amennyit muszáj volt, ugyanakkor segített a figyelmemet pőrén a dalokra, a zenére fókuszáltatni. Ha nagyon szúrós akarnék lenni, azt is mondhatnám, volt is mit rejtegetni, mert hát, ha a Simple Plannek azt róttam fel a tegnapi beszámolóban, hogy ránézésre túl civilek, ez a jelenkori Paradise Lostra legalább ennyire igaz lehet. Véletlen sem bántásból, de Gregor Mackintosht leszámítva öregedő korba lépett golyófejű, körszakállas melósok gyülekezete a banda, akiket nagyon jó hallgatni, de szimplán nézni kevésbé, főleg, ha hozzávesszük, hogy eleve sem ők voltak a parkett (a színpad) ördögei. Ez most elég negatívan hangozhat, de tényleg nincs bennem támadó él, csak hát ez a valóság, nekem rendre ez jött át az utóbbi találkozásainkkor.

A jó lemezek (és az utóbbi három, főleg az új Ascension, nálam egyenesen kiemelkedő) valahogy jó belső összhangot is jelenthetnek, ennek megfelelően jól játszottak, kurva jól is szóltak, ráadásul úgy, ahogy épp az említett lemezek soundja alapján vártam is volna. Imádom azt a pincemély dobsoundot, amiből az utóbbi időben ezeket a szentségtelen, sötét témákat kinövesztik, és számomra ezt itt élőben is sikerült megidézni. A játékidő is becsületes hosszúra nyúlt, ennek külön örülök. Azt azért nem mondanám, hogy piros pont is jár érte, mert eleve elvárható minimum lenne legalább egy 75-80 perc, ha már én vagyok a főhős egy turnén.

A piros pont a szettbe belopott kis meglepetésekért és a változatosságért viszont nagyon is jár. Nem néztem előre, mi várható, pont az izgalmi faktor kedvéért, így, hogy csak két példát emeljek ki, valahogy lélekben nem igazán számítottam például egy Pity The Sadnessre, de kicsit sem bántam, hogy onnan most nem az As I Die slágere került be, azt pedig, hogy élőben hallhatok bármit is a Host lemezről (!), tényleg álmomban nem gondoltam. És baromi jó volt! De hogy a nagy totált is kinyissam, akkora szórásra sem voksoltam volna soha, amit ide terítettek: tizenhat dal, nem kevesebb mint tizenhárom különböző albumról. Mennyivel izgalmasabb, mint újra és újra ugyanazzal a betokosodott klasszikusokból álló blokkal kiállni, esetleg azt épp csak vékonyan megvajazni két-három frissebb nótával... (Szia, Anthrax!) Egyébként sem igen akarták volna áttolni végletes doomba az estét, de ez a szórás aztán valójában húzott és lazított is a gyeplőn.

Ez a buli nálam közel tökéletes volt, teljes elégedettséggel indultam haza.

Fotó: Máté Éva