Shock!

Nem is olyan rég még maximális meggyőződéssel hittem, hogy a Replika előre nem látható, váratlan visszatérését idén semmi nem fogja tudni sem überelni, sem megszorongatni, már ami a dolog különlegességét és jó értelemben vett értékét illeti. Az élet azonban újra megmutatta: gondolhatok én bármit, azért ő marad a legnagyobb rendező – novemberben ugyanis hasonlóan mindennemű előjel nélkül robbant ránk a hír, hogy az amúgy szintén épp évtizede, és szintén önkeze által jobblétre szenderült Isten Háta Mögött is felébredt az örök álomból. És ha már, gyorsan be is dobtak egy, majd rögtön egy második koncertdátumot is, amik persze lényegében azonnal teltházassá is váltak. A zenekar lebegtetős, szűkszavúbb közleménye persze nem árult el túl sokat, így kénytelenek voltunk az alapító Pálinkás Tamáshoz fordulni: bogozza ki nekünk, mégis mi az isten történik épp itt, az Isten Háta Mögött?

Szerintem nem csak engem ért teljes meglepetésként, hogy hirtelen előbukkantatok a semmiből. Ami számotokra nyilván nem volt ennyire váratlan.

Indíthatnám azzal a választ, hogy ez a zenekar mindig arról volt híres, hogy meglepetést okoz mindenkinek, de igazából nem ilyen kiszámított módon indult el ez az egész. Legfőképp magunknak okoztunk meglepetést, sőt, leginkább nekem, én voltam nagy ellendrukkere alapvetően magának a reunion jelenségnek is. De mostanra megértettem, hogy miért akart újra összeállni például az At The Drive-In vagy a Refused is. Jó fél éve beszéltünk már erről egymás közt, de hagytunk időt magunknak, hogy elkezdjük próbálni, meg összejárni, elmenni ide-oda, megszólaltatni újra a hangszereket. Nem azt, hogy el tudjuk-e játszani újra, mert arra a válasz az, hogy nem. (nevet) Inkább azért kellett az idő, hogy kiderüljön, hogyan érezzük magunkat, azzal a vibe-bal, ahogy voltunk régen. És hamar úgy tűnt, hogy tök jól. Ráadásul nekiálltunk még jammelni is. Tudod, oké, próbáljuk meg eljátszani a Közelítő távolítót, aztán az lett belőle, hogy van egy témám már vagy ezer éve, nézzük már meg... Hirtelen ott tartottunk, mint 2006-ban, hogy vannak témák, és hogy lehetne ebből valami nagyon nagy hülyeséget csinálni. Úgyhogy elég hamar összeállt az a kép, hogy mi lenne, ha...? Aztán jött a menedzsment, mert végre van menedzsment is, aki kiveszi a kezünkből az ilyenfajta döntésmegkönnyítő, pro és kontra érvrendszer-felállítást. Ők a Happy Fisherman Agency, és aztán egyből azt mondták, hogy csináljuk meg ezt a koncertet. Illetve előrelátóak voltak, mint utólag kiderült, mert mi magunk nem igazán becsültük felül ezt a dolgot. Eredetileg is két dátumot foglaltak, miközben mi közben abban voltunk, hogy örülnénk, ha az az egy dátum legalább valami szebb nézőszámot hozna majd. Aztán ez lett, ami most van.

Belülről ez biztosan más, kívülről nézve, tíz év elteltével viszont eléggé eleve elrendeltnek tűnt a dolog. Amikor meghirdettétek a bulit, gondoltam is, hogy na, ha Dürer, oda ennyien férnek max, hát itt megint az lesz, hogy egymást ölik az emberek kiegyenesített kaszákkal a jegyért. Aztán papírforma szerint azonnal tele is lett, aztán a második is, és csomóan így is lemaradnak még.

Ilyen fajta tudatosság biztos nem volt a dologban. A helyszínt illetően, a Dürerrel nekünk mindig is volt egy nagyon jó kapcsolatunk, a régi próbatermünk eleve a régi Dürerrel egy épületben volt, nagyon sokat játszottunk is náluk. Amikor az IHM elkezdett már úgymond nagyobb zenekarrá válni, ahhoz nekünk a Dürer nagyon alapélmény volt, úgyhogy nem is nagyon volt kérdés, hogy ez a koncert most hol legyen. De tényleg úgy voltunk vele, hogy örülünk, ha egy teltházunk lesz, és áprilisig azért csak megtelik majd. Arra senki nem számít előre, hogy meghirdet egy koncertet, amire aztán csak azért nem tizenöt perc alatt megy el minden jegy, mert van valami baszakodás az értékesítő felülettel, és kizárólag emiatt lesz a negyedből fél óra... Nyilván, amikor a másodiknál kiírtuk, hogy harmadik nem lesz, akkor elröhögtük, hogy mi van, ha ez is egy-két óra alatt tele lesz? De azt mondta a zenekar meg a menedzsment is, hogy jó, hát inkább örüljünk majd annak, ha a második áprilisig megtelik, vagy ha az sem lesz kellemetlenül kevés ember előtt. Aztán két óra alatt arra is elkapkodták a jegyeket... Nyilván felmerült, hogy mi lenne, ha csinálnánk egy harmadikat? De azt egyébként meg nem akarnánk. Ez így... hogy is mondjam? Pont jó lesz kétszer eljátszani azt a programot, ami összeállítunk majd, és ha olyan a vibe, akkor majd kitaláljuk, hogyan akarjuk majd folytatni ezt a jövőben. De visszatérve az eredeti felvetéshez: nem volt cél direkt hiánykapitalizmust gyakorolni. Ez az egész inkább vicces így utólag belegondolva. Az ember óhatatlanul beleéli magát abba a szituációba, kicsit eltúlozva mondom persze, hogy „úristen, annyira menő a zenekar, hogy beszaratja a Tixát?" (nevet) Érted... Nyilván egy profi PR-csapat azonnal erre húzná fel az egészet, hogy olyan sorbaállás volt, mint a Pamkutyánál. Valaki egyébként viccből írta is, hogy mi vagyunk a metál Pamkutyái! (nevet) Hát, azért nyilván nem.

Lehet érezni zenészként ilyenkor a felelősséget, hogy azért itt meg kell felelni az elvárásoknak? Van ilyen teher?

Most egy olyan kérdést teszel fel, amiből én éppen gyógyítom meg magam. Engem nagyon megterhelt a saját magam által felállított, elképzelt külső szemlélő általi elvárás. Nem tudom, ez érthető-e... Az is az egyik oka, hogy lehet most ilyen visszatérés, hogy elkezdtem rájönni, hogy nekem egész végig egyfajta imposztor-szindrómám volt. Vagyis van, még mindig, csak most már tudom kezelni, és tudok ellene tenni. Ahogy nőtt az IHM, úgy romlott a szindróma helyezte bennem. Ennek mellékhatásaként jöttek a sokszor elmondott mindenféle „illegális ügyek", de alapvetően ez diktálta a dolgot. Zenekarként sosem volt bennünk, hogy direkt külső elvárásokkal foglalkozzunk. Bennem viszont folyamatosan dolgozott, hogy úristen, ha én látnám lentről ezt a zenekart, akkor azt mondanám, hogy szar! Mindig arról voltam meggyőződve, hogy ez nem elég, hogy nem jó. Egyetlen félszavas negatív komment is simán tönkre tudott vágni ezer pozitív visszajelzést.

Ez egyfajta önbizalomhiány?

Azért nem annak mondanám, mert kicsit más a dolog. Ahogy legalábbis magamban megfejtettem. Ha pszichologizálhatok, ez az imposztor-szindróma inkább olyanokból fakad, hogy olyasmikért is dicsértek például gyerekkoromban, ami nem volt valami nagy dolog. Viszont az ember ezt érzi, még ha nem is tudja pontosan. Felnőtt korban aztán hiába olvassa az ember a jó kritikát, valahogy azt gondolja, hogy ez mégsem az igazi. A saját elképzelt szintemet sosem ugrom meg.

Érdekes, amit mondasz, már csak azért is, mert amit csináltatok, azt anno a szakma és a közönség is maximálisan elismerte. Nem nagyon emlékszem bármilyen negatív visszajelzésre, ilyen szempontból egészen unikális volt az IHM karrierje.

Hát... (nevet) Igen, hogy mondjam? Egy jó példával élve: kurvára éljük mondjuk az adott koncertet, mindenki azt mondja, hogy kibaszott nagy, zseniális volt, aztán odajön valaki azzal, hogy tényleg tök jó, csak kicsit kevés volt a gitár. Vagy szólhatott volna jobban az ének. És dirr, az egész, ami addig volt, összeomlik. De ezeken kezdek már nagyjából túllépni, vagy talán már túl is vagyok. Nagyon fontos lépés volt, hogy felfejtsem ezt. Az eredeti kérdéshez visszatérve: hogy az elvárások mennyire befolyásolnak minket? Olyasmik nem, hogy milyen fajta zenét kéne játszani. De az olyan elvárások mindenképpen, hogy szeretnénk meglépni azt a szerintem sosem meglépett szintet, hogy mitől lehetne ez egy jó értelemben vett profi zenekar. Mert azért ez egy esetleges zenekar volt mindig is. Ami nem feltétlenül rossz, végül is ott az egyik legnagyobb kedvencem, az At The Drive-In, akiknél esetlegesebb koncertzenekart nehezen tudok elképzelni. Csak most már ez senkinek nem elég, nekem sem.

Ki mondta ki végül először, hogy meg kéne próbálni?

Ez többször felmerült azért az évek során, voltak nagy megkeresések is, több milliós összegekkel akár, hogy lépjünk fel itt, lépjünk fel ott, csak ezekre én mindig nemet mondtam.

Ez a több milliós összeg szó szerint értendő?

Aha, igen. De nem tartottam még ott. És hát az egy darab „nem″ ilyen szituációban felülír minden igent. Most viszont elkezdtem gondolkodni rajta: ahhoz, hogy túljussak valamin, nem jó, ha folyamatosan csak eltolom magamtól. Úgyhogy most kinyúlok és megölelem azt az Isten Háta Mögöttet, ami volt, de ehhez az kellett, hogy játsszunk. És amikor elkezdtünk ezen gondolkodni, igazából én mondtam ezt először ki. És én hívtam fel Tomit, hogy mit gondol erről, aztán kezdtünk beszélni a zenekarral is. Az összes többi arc rögtön azt mondta, hogy persze, ez természetes, gyerünk, csináljuk. Nekik természetes, nem volt kérdés.

Eleve elrendelt volt, hogy A kényelmetlen lemezes felállással ugorjatok neki újra?

Aha, igen. Eleve Csabival együtt zenélek megint már évek óta, meg igazából ez volt az a felállás, ami szerintem a legjobb időszakot ölelte fel. De nem csak ezért. Sándor Dani már nem él Magyarországon, Isti sem, arra meg már korábban rájöttünk, hogy Peti kurva jó gitáros, de az IHM-ben neki igazából basszusgitároznia kell mindig. De ezeket nem kellett végigbeszélni, teljesen egyértelmű volt, csak neked vezettem le, hogy így lehet logikai úton felépíteni ezt a folyamatot kábé.

Amikor tíz éve elbúcsúztatok, kicsit úgy éreztem, mintha eltávolodtál volna a keményebb, de úgy általában is a gitárközpontú zenéktől. A Tej és aztán a Nagyúr is ezt erősítette aztán meg bennem. Aztán pár éve mintha óvatosan visszább araszoltál volna.

Datálni lehet a visszametálosodásomat! (nevet) Ez kívülről így látszik, hiszen nyilván mindennek meg kellett érnie. Ezt sokszor mondtam már, hogy én, miközben Nevermore-t meg Mr. Bungle-t hallgattam, ugyanúgy hallgattam mellette Jamiroquait is. Ugyanannyira kedvenc zenekarom, nincsen különbség. Már érzetben, amit kivált belőlem. Ugyanazt mozgatja meg, ugyanannyira el tudok veszni benne. Itt egy jó ideig az ment, hogy zúzós metált nyomunk, aztán az egész átment egy egészen más megfogalmazású popzenébe a Tejjel, mondjuk így. Most meg a Nagyúr egy finomabbra csiszolt, áramvonalasabb rockzene, ami megint keményedik ezzel az új lemezzel. Ez nem olyan, hogy válogatok magamban: jó átélni, jó érezni épp. És amikor most újra megfogtam a gitáromat, és újra elkezdett megszólalni a saját kezemtől egy torzított gitár, azt vettem észre, hogy nincs is nagyon kedvem lelépni a torzítópedálról, hogy jobb hallani, ahogy zúzok, mint ahogy csak pilinckázom. Mert nagyon sokat azt csináltam az utóbbi tíz évben, úgyhogy most jó, hogy arra vágyik a fülem, hogy zsizsegjen és zúzzon és zaj jöjjön ki. Kisszekundok súrlódjanak! (nevet)

Amikor a Nagyúr létrejött, azt nyilatkoztad, te ott nem irányítasz, csak úszol az árral, ami akkor és ott könnyebbségnek tűnt. Most, hogy az Isten Háta Mögött újra létezik, ez is visszaváltozik? Megint visszalépsz irányító szerepbe?

Utólag ezt annyival finomítanám, hogy a Nagyúrnál is irányítottam végül is, csak nem írtam. Inkább produceri feladatot láttam el, hogy összerakjuk a dalokat, elsősorban Csabi témáiból. Úgymond az én vezetésemmel, de közösen, a témáit meg nyilván úgy válogattam ki, hogy mire tudok ráénekelni, meg táncolni, hogy mi tetszik. Volt irányítás tehát, csak karmesterkedés nélkül. De az IHM-nél ilyenről még nem beszélünk. Nem tudom, hogy fogunk-e majd beszélni, de simán benne van az is, hogy lesz még egy új IHM-lemez majd. Viszont jelenleg még konkrét iparosmunka zajlik: újra meg kell tanulni a saját dalainkat.

Ezt a sejtelmes jövőképet azért már a visszatérés hírébe is talányosan belefogalmaztátok. Számomra ez így már több mint biztató.

A levegőben mindig minden benne van. Újra együtt vagyunk a próbateremben, és nagyon jól érezzük magunkat. Addig viszont nincs értelme beszéni ezekről, amíg nem leszünk túl a koncerteken. Mert még ha jammelgetünk is, annak nincs konkrét célja, maximum annyi, hogy két gyakorló etap közt lazítsuk kicsit le az agyunkat. Aki zenél, az szerintem tökéletesen tisztában van vele, hogy egy koncertre készülni nem a világ legélvezetesebb dolga. Nekem legalábbis mindig az volt az élvezetes, ha új dalokat írunk, új dalokat veszünk fel, vagy éppen koncertezünk. Most viszont még újra fel kell az húzni az izommemóriánkat, hogy ne okozzon gondot kétszer két órányi zeneélés huszonnégy órán belül. De a jövőben tényleg benne van, hogy bármi lehet. Egy rajongó erre most nyilván azt mondja, hogy ezzel azt mondtam, hogy lesz lemez. De én csak azt mondom, hogy nyitott vagyok mindenre. Egyáltalán nem érzem azt, hogy megszűnt volna bennem a zene áramlása.

Tíz év után nehéz visszahelyezkedni annak az embernek a bőrébe, aki ezt akkor letette?

Nem, de nem is kell. Meg nem is lehetséges. Nagyon sok szempontból teljesen más ember vagyok. Szerencsére, teszem hozzá. Pont ez volt az igen mellett a döntő érv, hogy már nem is okoz problémát visszanézni arra az emberre. Mert nagyon sokáig problémát jelentett, ebben a furcsa tükörben, ami a tíz évvel ezelőtti valóságot mutatja. Most már kellőképpen távoltról tudom nézni, és emiatt nem is okoz problémát. Most vagyok a legjobb énekes, ami voltam, persze magamhoz mérten, és egy csomó szempontból zenekarként is a legjobbak vagyunk. Csak már nem abban a tekintetben, hogy mennyire vagyunk agyahagyott hülyegyerekek. Az is vonzó, amikor valaki még úgy éli az életét, mintha nem lenne holnap. Viszont már szeretem úgy élni, hogy tudom, hogy van holnap, és várom is, nem félek tőle. Egyáltalán nem húzom tehát fel azt a régi bőrt. Újként játszom a dalokat.

Mi alapján állítjátok össze a koncertek programját? Szavazás, megérzés, diktatorikus kijelölés?

Jó a kérdés! (nevet) Egy nagy edényben benne van az összes olyan dal, amit egyáltalán eljátszanánk, annak a nyolcvan százaléka teljesen egyértelmű. Még nem állt egyébként össze a setlist, aminek amúgy már ideje volna, hogy a kétórás koncerthez legalább az ívek legyenek meg. Nem mehetünk úgy oda, hogy figyi, igazából most ne is ezt játsszuk, inkább jammeljünk... Régen ez is simán benne volt. Vannak az elkerülhetetlen dalok, de nem leszünk önzőek, és nem fogjuk azt mondani, hogy már csak azért sem játsszuk a Tavaszi nemződühöt, mert nyilván el fogjuk játszani. De hogy mi marad ki? Négy van öt lemeznél nem az a kihívás, hogy mit játsszunk el, hanem, hogy mit húzzunk le belőle úgy, hogy a lehető legkevesebb sérülést okozzuk a rajongók lelkének.

Mivel a Tipikus árvajelleg és az Aláírhatatlan történelem már a visszatéréskor név szerint lett említve, arra tuti mindenki úgy mutogat, hogy akkor az biztos lesz.

Kialakult, hogy egy idő után már mindig az Aláírhatatlan történelem volt a záródal régen. Még tényleg nem tudjuk, hogy mi lesz a nyitódal, meg ez lesz-e most is a záró. De azt gondolom, hogy ez a két dal azért lesz. Szeretjük is, jó is játszani őket. Bár egy-két refrént át kell azért értékelnem hangnemben, vagyis... hát, nem feltétlen fogom az eredeti magasságban énekelni.

Ha jók az infóim, A kényelmetlen lemez egy új fizikai megjelenést is kap, mire a koncertig eljutunk. Erről lehet pontosabbat tudni?

Először is, sikerült végre-valahára rendbetenni a digitális pultunkat, úgyhogy, ha valaki felmegy a Spotify-ra, megtalálja a lemezeinket. Azzal pedig mi is tisztában vagyunk, és elfogadjuk, hogy A kényelmetlen lemez az, amit az emberek leginkább szeretnek, meg akarnak. Azt most kinyomjuk pár száz darabban vinylen a koncertre, úgyhogy azt majd lehet kapni. Ahogy számolgattuk, három oldalt legalább igényel, ha nem négyet, úgyhogy dupla lesz. A H-Musicnál jön ki, ami tök jó, hogy újra együtt tudunk dolgozni, ráadásul ezt eleve az ő jogelődjük, a Hammer adta ki annak idején. Most újrakötöttük ezeket a kapcsolatokat is, felvettük a fonalat és tovább visszük tovább együtt.

A vinyl most amúgy is korszellem, de esetetekben azt hiszem, egy CD-s újrakiadásnak is volna értelme, tekintve, hogy mára gyakorlatilag beszerezhetetlenek a lemezeitek.

Az évek során rengeteg kérdést kaptunk már annak kapcsán, hogy miért nincs vinyl, de azt hiszem, lesz CD is. De mennyire menő lenne, ha kiadnánk mondjuk tripla kazettán is! (nevet) Ha beteszi az ember a kazettáját, rögtön ott van az az alapzaj, amit mostanában divat rárakni az elektronikusabb zenékben, a több száz dollárért megvehető digitális programokon keresztül, és rögtön zseniálisan szól. Ráadásul egy fizikai kiadásnál nem húzgálják össze egy általános átlagdecibelre a lejátszást, mint a streaming-felületeken. Azaz, sokkal dinamikusabban kijönnek a mélységek, a magasságok.

Az is elképzelhető netán, hogy a többi régi lemezt is exhumáljátok ilyen formában?

Teljesen őszinte leszek, ezt majd meglátjuk azután, hogy mennyire gyorsan kapnak rá az emberek. Ha azt látjuk, hogy hipp-hopp elmegy, akkor nyilván adjuk ki mindegyiket, és lesz egy valós diszkográfia például vinylen. Az mennyire jó! Mondjuk nem tudom, ez hány lemez összesen, mert a Kényelmetlen sem fér egyre, a Szokásos tuti nem, az is dupla, az Ű talán rámegy egyre. Én szeretném, de nyilván ennek van egy anyagi oldala is azért.

Az ellopott Facebook-oldalatok csak PR szöveg, vagy tényleg volt valami interakciótok a világhálón?

Az én régi, saját nevem alatt futó profilomat törték fel, és azon keresztül kezeltem az IHM-et is. Ami egyébként tíz éve nem frissül, de így aztán el is tűnt. A Facebookkal nem jutottunk dűlőre, olyan bonyolult a folyamat, hogy inkább újrakezdjük nulláról. De manapság amúgy is az egész inkább csak arra jó, hogy ilyeneket kommunikáljunk, hogy itt a jegylink, de az, hogy ezzel bármit építsünk, nem cél már. Szerencsére nincs is rá szükség.

Az Isten Háta Mögött április 24-25-ei visszaeső koncertjeiről részletek itt.