Shock!

augusztus 20.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Graspop Metal Meeting - Dessel, 2022. június 16-19. (1. rész)

Kevés olyan nívójú metal fesztivál van a világon, mint a Graspop. Látogatottságra talán, szervezésben, felhozatalban, professzionális megvalósítás tekintetében viszont Európában biztosan állíthatom, hogy az első ötbe (talán az első háromba is) besorolható. Minden paraméterét tekintve talán csak a Hellfest, meg a Wacken lehet igazi versenytárs. Három éve volt szerencsém kijutni ide, akkor úgy jöttem haza, hogy ha mód van rá, ide mindenképp vissza kell jöjjek. Ez végül kb. minden máshoz hasonlóan bő két évet csúszott, és még hónapokkal előtt is volt bennem kérdőjel: a télen még keményen feszülő, lezárásokkal operáló kormányzatok valóban engedik-e az ilyen léptékű tömegrendezvények megvalósítását, de végül minden rendben lezajlott, ami számomra az első biztos lépés volt az egykori „normális" világunkba való visszalépés felé.

graspop_7

időpont:
2022. június 16-19.
helyszín:
Dessel, Belgium
Neked hogy tetszett?
( 6 Szavazat )

Nálunk ugyan még óvatoskodik a Rockmaraton, és előre támadva próbál érvényesülni a Fezen, de ott nyugaton ez tényleg egy más világ. Az idei Graspopon nulla egész nulla tized mértékben érződött az elmúlt két év bárminemű hatása, fixen megvolt a valahol 60 ezer fő körülre lőhető teltház, és senki nem feszült semmin – a négy nap alatt mindössze egy, azaz 1 maszkos embert láttam összesen az egész rendezvényen.

A főbejáratot a legutóbbihoz képest ugyan átlogisztikázták máshová, de érdemi változtatások nem történtek: a kempingben melegvizes zuhanyzókat, angol vécés konténereket telepítettek ivóvizes vizesblokkokkal, ledes kijelzőkön tájékoztatnak a várható időjárásról, vagy egyéb közérdekű infókról, bent a fesztiválterületen is iható víz van mindenütt, ami a meleget tekintve életmentő tud lenni. A színpadok elrendezése sem módosult igazán, minden egymáshoz közel helyezkedik el, mégsem zavarják egymást, a füves területnek köszönhetően nincs por sem, satöbbi. Az egyetlen talán, ami negatív, hogy a merchpultban még mindig lajhárok dolgoznak, más tekintetben a kiszolgálás is gördülékeny: a rengeteg pultnak és az ipari csapoló berendzéseknek köszönhetően pl. a tömeg ellenére sem kell sehol sorban állni egy percnél többet sörért. Már ha valaki rászánta, helyben váltva ugyanis egy token 3,33 EUR volt, egy nagy (fél literes) sörért pedig két tokent kértek – ez ma azaz alsó hangon is cc. 2500 forint (EUR-ban meg 6,66 - azért van némi humorérzék is a háttérben, hehe). Ez persze hajmeresztő magyar tárcával, ugyanakkor az ember tudja, hova indul el, és ott északon mire számolhat. Ez a fesztivál nekünk a minél több zenekarról, és nem a tét nélküli sörözésről szól(t).

A korábbi években egyébként három napos volt, '19-ben ehhez hozzápasszíroztak egy nulladikat, ami nem volt teljes értékű, akkor még csak egy (a nagyobbik) sátorszínpad működött, az is késő délutántól, de akkor is voltak már izgalmas fellépők. Ez idén négy teljes értékű napra hízott, azaz már csütörtökön teljes fronton mentek a programok, mind az öt színpadon. Ez becsületes mennyiségű fellépőt jelent, így a kinyomtatott program, vagy a helyben zsákmányolt programfüzet ténylegesen fontos útmutatóvá vált. Elvben nem bonyolult arra fókuszálni, amit kinéz az ember, de ennyi időpont és színpad között sasszézva bizony könnyel előfordulhatna, hogy az előzetes rátervezés ellenére valamivel megcsúszik az ember. Márpedig itt dolgokat elmulasztani szinte vétek. Egy ilyen fesztiválnak már a plakátja is több, mint impozáns, és, bár tudható, hogy mindent – mivel az erő is véges, és egybeesések óhatatlan vannak – nem lehet megnézni, még így is toplistás, vagy igen különleges nevekkel bőven kitölthető a teljes nap.

Első nap (június 16., csütörtök)

graspop_5

Számomra (számunkra) az idei és csütörtökön 13.50-kor indult az Vltimas fellépésével, a Marquee színpadon. Ez a már említett nagyobbik sátorszínpadot jelenti, ami bődületes méretű egyébként, tippre tízezer főt simán benyel. Kora délután persze nem kellett attól tartani, hogy kicsapna minket a teltház onnan. Ez egyébként az egész fesztiválnak egy érdekes erénye: hiába van ott 50-60 ezer ember, az öt színpadnak, a változatos programoknak köszönhetően folyamatos a vándorlás ide-oda, és mivel mindenütt arra érdemes előadók vannak, sehol nincs annyira kezelhetetlen méretű tömeg, ami tényleg élhetetlenné tenné az egészet – „eloszlik", ha úgy tetszik. Az élő közvetítések, a live stream felvételek ezt néha látszatra nem pont így adják vissza, de ha csak egy pici fesztiválrutinja van az embernek, mindig könnyedén tud úgy helyezkedni, hogy, ha nem is az első sorból, de mindent jól lásson, mindent élményérték-vesztés nélkül be tudjon fogadni.

Az Vltimas az ex-Mayhem gitáros Rune „Blasphemer" Eriksen és a Morbid Angellel nevet szerzett David Vincent közös zenekara, ahol tulajdonképp az extrém metal színtér egyik valóban erős szerző-egyénisége, és a death metal világ ikonikus arca és frontembere szövetkezett. A zenei agy nyilván Blasphemer, ez az ő zenekara. A kollaboráció eddig egy lemezt eredményezett, a 2019-es Something Wicked Marches Int, amit megjelenését követően alapos turné nem is igazán követett – akkor hirtelen pár fesztiválon végigugráltak Európán, majd 2020. februárjában volt egy rövidebb kör Abbath vendégeként, aztán a covid felülírta a továbbiakat. Akkortájt a Brutal Assaulton még szitáló esőben is lenyűgöztek, így itt is sokat vártam, amit szerencsére meg is kaptam. Progresszív death metaljuk egyáltalán nem kiszámítható, a mai világban is egyéni, de az igen sűrű hangszerelés miatt volt bennem félelem, hogyan tudják majd megszólaltani az egészet (azaz, hogy a Brutal fellépés egyszeri csoda volt e tekintetben), de rám cáfoltak. Mi több, ilyen brutális, tiszta és erőteljes sound talán csak egy-két koncertnél akadt az egész idei Graspopon.

Mindez nem túlzás, CD minőségben szólaltak, aminek köszönhetően nem csak a témák komplex zsenialitásába lehetett könnyen belekapaszkodni, de még inkább kiemelte Flo Mounier elképesztő, játékát is, amit ráadásul a tőle megszokotthoz képest egy lecsupaszítottnak mondható szerelésen hozott le. Ő már a Cryptopsyban letette a névjegyét, ilyen sounddal élőben látni/hallani tényleg élmény volt. Nálam túlzás nélkül ő vitte a prímet, elképesztő a faszi, nem véletlen, hogy még egy szólórész is jutott neki a programban. Minden más tekintetben persze Vincent az, akire leginkább ragadt a tekintet. Amit és ahogy előadott, az tényleg determinálja, miért ő a ma is a death metal egyik ikonikus frontembere. Akkor is, ha inkább egy szúrós tekintetű cowboy benyomását keltette, hosszú, szinte földig érő fekete kabátjában és karimás kalapjában, aki a tempóknak, nyakatekert váltásoknak ellentmondóan szinte kimért komótossággal sétálgatva adta elő a dalokat. A kabát persze pár dal után lekerült róla (nem csodálom, nem lehetett túl komfortos viselet így június derekán). A hivatalosan trióként funkcionáló csapat élőben persze kibővült egy basszerral és egy másodgitárossal is (az ő kilétüket nem sikerült kiderítenem), a lényeg, hogy a színpadot is be tudták lakni, és előre felvett sávokkal sem kellett bohóckodni. Az egyetlen bájos pont az volt, hogy emberünknek láthatóan néha még mindig furcsa, hogy hangszer nélkül, egy szál mikrofonnal kell színpadra állnia, néha volt olyan benyomásom, hogy szoknia kell, nincs mibe kapaszkodnia. Mivel új anyag nincs (még), értelemszerűen az első lemez dalai pörögtek, egész pontosan, ahogy van, tokkal-vonóval eltolták a teljes lemezt a nyitó Someting Wickedtől egészen a Marching Onig bezárólag. Soha rosszabb kezdő felütést!

graspop_1

A Flotsam And Jetsam hozzájuk mérten ez után szinte könnyednek tűnt, annak ellenére, hogy az utóbbi években/lemezeken ők is gyakorlatilag reneszánszukat élik. Ez a fesztiválkezdés a dobosok parádéja is volt számomra így az elején, mert bár az Overkillben is érintett Jason Bittner már sajnos nincs velük, azért a helyére került Ken Mary is becsülettel hozta a piszok erőteljes szögeléseket. A vissza-a-gyökerekhez attitűd amúgy nem légből kapott: ahogy az utóbbi albumokon, úgy élőben is szinte megfiatalodott a csapat, még az igazi Flotsam-veterán AC is, a zenéből, de a setlistből is kikoptak a power metalosabb tételek, úgy látszik, ennyi év után ténylegesen visszataláltak a pőre thrash metalhoz. Gyakorlatilag csak friss dalok volt terítéken, meg a kihagyhatatlan korai klasszikusaik. Sajnos ők koránt sem szóltak olyan tisztán, mint Vltimasék, de az ide bekúszó kosz lehet, csak ahhoz mérten tűnt kontrasztosnak, mert amúgy sütött az egész, azzal együtt is, hogy a teatralitásra itt semmi hangsúly nem esett, és látványként is max a két, koponyás molinó szolgált a dobemelvény két oldalán. (A felpakolt lámpaerdő meg amúgy is mindenkit szolgált).

Az első kellemetlen(nek mondható) egybeesés rögtön utánuk jött számomra, a Powerwolf és a Death To All közös idősávjának köszönhetően, ugyanakkor nem volt kétséges, hol lesz jelenésem. Sikerei és népszerűsége nyomán Erőfarkasék nálunk is gyakori vendégek, sokat is turnéznak, míg a gyakorlatilag Chuck Schuldiner emlékzenekarként funkcionáló DTA csak időszakosan működő kuriózum. Az egykori Death zenészekből verbuvált formáció anno nálunk is lebontotta a házat (még az időből kifutott, így ráadás nélkül maradt Barba Track bulin is anno), rendszeres turnék azonban nem várhatóak, már csak az érintettek ilyen-olyan egyéb elfoglaltságai miatt sem. Gene Hoglant amúgy már az Vltimas buli előtt kiszúrtuk, ahogy valakivel elmélyülten trécselt (a színpad előtt a sátor sarkában, de simán kint a közönségtérben), és a hírek valóban igazak, a csávó brutál módon lefogyott. Szinte a felére, mint volt, bár esetében ez nem az ijesztő, inkább az egészséges kategóriába sorolandó inkább. Tényleg jól festett, bár ez mellékszál, mert a játékát eddig sem érhette semmilyen panasz. Amit ő ledobott, azt látszólag DiGiorgio kapta fel, ő ugyanis úgy festett, mint aki egészben nyelt le egy méretes görögdinnyét...

graspop_6

Ami magát a koncertet illeti, itt nagy meglepetések nincsenek, egy ilyen zenészgárdával (DiGiorgio a basszusnál, Hoglan a dobnál, Bobby Koelble gitáron, ezúttal is a cynices Max Phelpsszel kiegészülve) egyszerűen kizárt, hogy bármi félremenjen. Az mögéjük vetített impozáns Death To All logón túl a látványra nem is adtak túl sokat, a zene saját jogán tarolt, és mint rendszerint, persze itt is a komplexebb végét fogták meg az életműnek. Csúcspontként az elképesztő Spirit Crushert tudnám kiemelni, meg a hozzájuk mérten tufa, de elképesztően gyilkos, földbe döngölő Pull The Plugot, a különdíjas pedig egyértelműen Phelps, aki elképesztő hitelességgel tolmácsota Schuldiner énektémáit is. Ahányszor csak látom őket, esik le az állam.

Mivel a Powerwolf népszerűsége okán azért nagyobb jétékidőt kapott, a South Stage-en (a bal oldali nagyszínpadon) még sikerült elcsípnem az utolsó három dalukat (Werewolf Of Armenia, Sanctified With Dynamite és We Drink Your Blood), ez alapján kétségtelen, hogy továbbra is tenyerükből etetik a közönségüket. A teljes koncertről értelemszerűen nem tudok nyilatkozni, az biztos, hogy e három dalnál már-már kiszámítható módon a megszokott show-elemek, konferálás, énekeltetés ment, a grandiózus és látványos színpadkép is megvolt. Ami új, az Attila Dorn divatosra nyírt, hátrafésült sérója, ami amúgy nem ártott az összképnek (mivel ugyanúgy hamuszínűre volt maszkírozva mindenki), meg az, hogy mostanra nem csak a látens Greywolf fivérek tetoválódtak ki alaposan, de immár a látszólag visszafogottabb Falk Maria Schlegel is. A heavy metal végül csak képes maximálisan beszippantani az embert, lásd még a hasonlóképp dekádok után „elkanászodott" hammerfallos Joakimot például. Sajnáltam egyébként, hogy csak ennyire futotta, mert a kiszámítható gegjeik ellenére is piszok hangulatosan tolták.

graspop_4

Az Iron Maiden egyértelmű headlinere volt az idei etapnak, az első napot gyakorlatilag ők koronázták meg. Intézményesült, matuzsálemi legenda, mely csapat korát hazudtoló módon menetel még ma is, és ugyanolyan erőteljes élőben, mint évtizedekkel ezelőtt. Mivel a budapesti koncerten az itteni olvasók közül is tuti sokan ott voltak, sokaknak van személyes visszacsatolása a mostani turnéról, az meg köztudott, hogy (sajnos vagy sem), de Harriséknál kevés kiszámíthatóbb csapat van – ha egy programmal elkezdenek egy körutat, az 99 százalékban változatlanul megy is végig, max. az első egy-két koncert után eszközölnek dalcserét, de az ilyesmi is fehér holló. Itt mindent precízen előre megterveztek. Mivel magam is ott voltam bő egy héttel korábban a Groupamában, pontosan tudtam, mire számíthatunk, látványban, dalokban. A benyomás, konklúzió is hasonló, mint amit Ádám itt leírt akkor (nem is ismételnék feleslegesen), a különbség annyi, hogy az este kilences kezdés ellenére itt simán verőfényben játszottak (és ment le a programjuk nagy része), lévén ennyire északon alsó hangon fél tizenegy körülit mutat az óra, mire a Nap méltóztatik egyáltalán lefelé sasszézni az égről. Ennek köszönhetően egyes látványelemek hozzánk képest picivel kevésbé markánsan érvényesültek, a Sign Of The Cross templomos, rózsaüveges színpadképe mondjuk, de összességében épp olyan intenzív volt az élmény. Dickinson elképesztő formában van, amit otthon láttunk, nem egyszeri csoda, de az egész zenekaron azt éreztem, hogy a hosszú bezártság utáni szabadság még jobban felpörgette őket. Nicko a hetvenet simán semmibe veszi, Harris pedig még mindig a csapat futóbajnoka. Elnyűhetetlenek. Előzetesen egyébként azt terveztem, hogy a buli derekán átlopom magam a Jupiler stage-hez (azaz a szabadéri kisszínpadhoz), hogy a Suicidal Tendencies buliját is meg tudjam nézni, mondván kisebb áldozat egy Maident csak másfélszer látni, mint a Suicidalt egyszer sem, de túlzás nélkül olyan piszok feelingesen tolták, hogy képtelen voltam ott hagyni őket. (Azért a ST kényszerű elmulasztása azért még most is fájdalmas emlék.) Nem tudom, hány év van még bennük, de jelen állás szerint a nyugdíjcsekk még odébb van.

graspop_3

Ha a Maiden volt a teljes fesztivál egyik fő headlinere, a Mercyful Fate egyértelműen a koronaékszere. Ez már akkor is így volt, amikor 2020-ra beharangozták a visszatérést, és az újbóli aktivizálódás jelentősége szemernyit sem csökkent idő közben. Annyi haszna volt azért a dolognak (már ha ez jó kifejezés lehet), hogy időközben összerakták az egy eddig publikált új nótát is, tehát nem csak múltidézés, de előrevetítés is történt már. Kíváncsi voltam, mivel rukkolnak majd elő, mert látványban a King Diamond legutóbbi fesztiválturnéját (amit három éve épp ugyanitt, ugyanebben a Marquee sátorban láttam) nehéznek tűnt ütni, meg ott eleve komoly látvány és show-orgia van mindig. Oké, a két dolog külön szálon fut, és nem is feltételen szerencsés párhuzamot vonni, ugyanakkor King, és az ő teátrális álomképei összekötő kapcsot képeznek. Okosan oldották meg, a kevesebb néha több elve alapján itt nem próbáltak meg még grandiózusabbat alkotni, ez a relatív visszafogottság pedig piszok hatásosnak bizonyult. A márványlépcsőket idéző emelvény aljában helyezkedett el a dobfelszerelés, fent középen egy oltárszerű emelvényen a Venom logóját idéző kecskefejes embléma, az egész felett pedig egy gigantikus, rusztikus, világító fordított kereszt lógott, a zenekari logó két oldalt a legszélén egy-egy óriás molinón kapott csak helyet.

Mindezt persze nem lőtték le előre, egy Mercyful logós függöny takarása mögött bújtak meg kezdéskor, és annak klasszikus lepottyantása fedte csak fel a színpadot. Lenyűgöző volt, és bár a zenészek simán, minden cicoma nélkül feketébe öltözve léptek színpadra, a vörös palástban, fekete csuklyával, fején éjfekete tüskés koronával besétáló King önmagában is letaglózó erejű vizuális élmény volt. Aznapra ők voltak az egyik záró attrakció (a Volbeat játszott még velük párhuzamosan az északi nagyszínpadon, vélelmezem, Poulsen úr nagy bánatára), így a gigasátor szépen meg is telt, ráadásul itt teljes, másfél órás szettet toltak, így valójában is lehetett tobzódni. És volt is miben. Persze, mivel a komplex progresszivitásban nagy mester Mercyfulról van szó, így is csak tizenegy dal fért a programba, nem meglepő módon kizárólag az első EP és a kultikus Melissa / Don't Break párosról. Az Oath kezdés után iktatták be az új dalt, a nyolc-kilenc perc körüli Jackal Of Salzburgot, ami alapján a belengetett albummal sem lesz jottányi gond sem, már ha végre (végül) elkészül majd. Tamáskodásom alapja csupán a hasonlóan rétestésztává nyúlt új Kind Diamond lemez(ek), ahonnan három éve szintén meglebbentettek egy beetető dalt, majd addig húzták-nyúzták az egészet, hogy végül mind a covid, mint a Mercyful reunion nyakára ült a dolognak. Na de majd most, ugye.

graspop_2

A csapat King mögött egyébként elképesztően egyben van. Profik, rutinosak, kezükben a dalok, de itt jó hangulat is uralkodott, és még a fejre picit kilógósabb Joey Vera is úgy illett a képbe, mintha ezer éves Mercyful rutinnal bírna. Mike Wead játékát is csak méltatni tudom, de ez tényleg egyénenként és csapatként is elmondható mindenkiről. Mindemellett ők voltak a másik olyan fellépő, akik gyakorlatilag tökéletesen szóltak, kristálytisztán, tűélesen, CD minőségben, miközben egyes ütemeknél konkrétan remegett a padló az ember lába alatt, a hangerő alapján meg (ha nem vesz körbe a nép) talán a gatyám szára is lengett volna. Ha egy koncertet egy egyes jellemzői alapján úgy jellemeznénk, ahogy a régi magnókon például az euqalizer színesen ugráló mutatói az egyes tartományokat, csak itt olyanok alapján, mint megszólalás, dalválasztás, látvány, hangulat, stb., az idei Graspopon talán a Mercyful volt az egyetlen, akinél minden a maximálisba ugrott, és lényegében ott is maradt végig. Hat nap elteltével, ülepítve sem tudnék fogást sem találni az egészen. Nagy tisztesség, hogy magyar földön is láthatjuk őket, remélem, ott is ekkorát üt majd!

Folytatása következik...

 

Hozzászólások 

 
#2 Zoli 2022-06-25 13:38
Kiváló beszámoló, köszönet érte!
Idézet
 
 
#1 Equinox 2022-06-25 09:56
Kicsit késve értünk oda első nap, Mastodon és Flotsam el is szállt részemről, a Death végét már láttam, de rossz hangulatban kezdődött a fesztivál. Maiden eleje se szólt jól, de aztán beindult, minden a helyére került, a Mercyful Fate meg hibátlan volt. Volbeat, Baroness és Suicidal átfedéseket nagyon sajnáltam, de Baroness kivételével láttam már őket, és inkább Maiden repetázás meg MFate debütálást választottam.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

  • Préda
    Az első rész gyerekként egyenesen lenyűg...
  • Préda
    "Valóban nem a wokeness miatt hulladék a...
  • Machine Head: The Burning Red
    Nálam ugyanaz a helyzet ennél a lemeznél...
  • Préda
    13-14 évesen láttam először havernál cs...
  • Préda
    Zseniális volt, nem láttunk hasonlót se...
  • Préda
    Valóban nem a wokeness miatt hulladék a...
  • Préda
    Szerintem az alapján, amit én a Prédába...
  • Préda
    Szerintem is teljesen oké a Nimródos, n...
  • Préda
    Nem tudom, a Prey rendelkezik-e azzal a ...
  • Préda
    Nem tudom, mi az az Army of the Dead, d...
  • Préda
    A kérdés az volt, hogy femináci-e a fil...
  • Préda
    Dehogy jogos. Az elsőben nem voltak mes...
  • Préda
    Nem azt állítottam, hogy tényleges alap...

Galériák

 

Royal Hunt - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Cloudscape - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Rise Against - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Riverside - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 6.

 

A Life Divided - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.

 

Wendigo - Budapest, Süss Fel Nap, 2004. november 23.