Az úgy esett, hogy amikor híre jött, miszerint lesz Pet Shop Boys koncert nyáron, teljes extázisba estem, hogy nekem OTT KELL LENNEM. Tisztában vagyok vele, hogy nem először járnak nálunk, ám valahogy eddig elkerültük egymást, meg mondjuk a korábbi időpontokban nem tört rám elemi erővel a „bezzeg régen minden jobb volt és még tudtak dalokat írni a popzenészek"-jellegű nosztalgiázhatnék. És mivel mindig szerteágazó zenei ízlésem volt, bátran vállalom, hogy imádtam annak idején – egészen pontosan 1987-ben és utána jó pár évig – az Actually címet viselő albumukat, amit egy 60 perces Maxell LN típusú normál kazettára vettem fel vélhetően valami (Komjáthy György-féle) rádióműsorból, és szarrá hallgattuk az első srácommal. És ha már így végigkísérte életem pár fontos zsenge évét a zenekar, alap, hogy kötelező megnézni őket (nagy levegő) huszonhét évvel az Actually után. Folytathatnám úgy is, hogy „ha valaki akkor megmondta volna", de igazából akkoriban egyáltalán nem foglalkoztam ilyesmivel, nem függesztettem fürkésző tekintetemet a beláthatatlanul távoli jövőbe. És ez így volt jól.
