Shock!

augusztus 24.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Mötley Crüe, Duff McKagan’s Loaded - München, 2009. június 14.

Bár a magyar különítmények inkább a valamivel közelebb fekvő Prágát vették célba, mi azonban praktikus okokból az előző hétvége müncheni állomását választottuk, illetve a tavalyi Bang Your Head fesztiválos kirándulásunk alkalmával elmulasztott Sasfészek kitérőt is beterveztük a koncert előtt.
időpont:
2009. június 14.
helyszín:
München, Zenith
Neked hogy tetszett?
( 4 Szavazat )
Ahogy a beszámolókban olvastam, helyszín szempontjából a prágaiak jobban jártak (ott egy normális arénában játszott a Mötley, míg Münchenben egy SYMA-szerű rossz akusztikájú, hangár-szaunában zajlottak az események), mi viszont egy alapos (metal-)kulturális túrával is kiegészítettük a rakenroll kiruccanás. Mi tagadás, egészen hihetetlen, paradox és hátborzongató, milyen gyönyörű helyen forralta legsötétebb terveit annak idején a Führer és sleppje. Persze aztán pont emiatt késtünk a buliról, hozzáteszem, önhibánkon kívül, mint az lentebb kiderül.

Pálinkás Vince

A belépőjegyen feltüntetett téves kezdési időpontnak köszönhetően a Backyard Babiesből mindössze a búcsú legutolsó pillanatait sikerült elcsípnünk, részemről viszont a soron következő Duff McKagan’s Loaded teljes mértékben kárpótolt. Az ex-gunner bőgős Duff új bandájában nemcsak énekel, de a korábbi négy húrjához további kettőt is beszerzett, azaz az ének mellett a ritmusokért is felel. Annak ellenére, hogy a Loaded jó tíz évvel ezelőtt alakult, még nem volt hozzájuk szerencsém, talán azért, mert Duffot tipikus punkrockernek képzeltem el, így nem gondoltam, hogy szólócuccai annyira nekem szólnának. Pont ezért a második Loaded album, a Sick érkezése sem csigázott fel cseppet sem, a koncert hatására viszont tuti, hogy beszerzem, sőt, vélhetőleg a 2002-es Dark Days-ig is visszaások majd.
Alapvetően a zene olyasfajta beleszarós, térdig lógatott gitárral, csípőből eltolt rock and roll, amelyről minduntalan a méltatlanul alulértékelt Warrior Soul ugrott be. Fogós dallamokban és erős témákban gazdag, laza muzsika ez, amely Duff hangjához és imidzséhez tökéletesen passzol.

Egyértelműen köré épül fel a banda, a többiek külsőre kissé jellegtelenek, de zenei tudásukkal semmi gond. Mike Squires zsigeri játékát és szólóit élmény volt hallgatni, csakúgy, mint a vokalizálást, amelyből mind a négy muzsikus aktívan kivette részét. Ahogy a bőgős Jeff Rouse Duff alá vokálozott az It’s so Easyben, az egyenesen tanítanivaló. Körülbelül egy órát játszottak, amibe a saját számok mellé a So Fine című GNR opusz mellett a némi Paradise City/Welcome to the Jungle beetetés után elővezetett, fentebb már említett It’s so Easy fért be, illetve az I Wanna be Your Dog című Stooges feldolgozás. A német közönség meglehetős passzivitása dacára kiváló kis bemelegítés volt a Loaded, alig várom, hogy egy önálló klubbulin is láthassam őket!

Kiss Gábor

Duffék a már említett rossz akusztika miatt nem szóltak valami jól, de a jó félórás átszerelés alatt azért reménykedtünk, hogy Mötleyéknél nem lesz különösebb gond. És lőn: amikor Mick Mars gitárja megszólalt a leeresztett függöny mögött, és előrevetítette a Kickstart My Heart nyitást, azonnal elfeledkeztünk melegről, tömegről, akusztikáról, arról meg pláne, hogy az éjszakát autóban töltjük majd; nem maradt más, csak a rakenroll. Ez baromi közhelyesen hangzik, de ha élőben hallja az ember azt a húrnyúzást és azt a Tommy Lee belépőt, amelynek lemezbe zárt eredeti változatától is teljesen meg lehet őrülni, akkor tényleg vége a világnak. Amikor pedig az amúgy végig igen visszafogottan viselkedő Nikki Sixx, és az egyáltalán nem elhízott (vagy visszafogyott?), hangilag is viszonylag jó formában lévő Vince Neil is megérkezett, már tudtuk: hibátlan estének nézünk elébe. A külsőségeket ugyan eléggé minimálra vették (csak tükörirányban Los Angelest kiadó óriás betűkockák voltak, meg némi igénytelen, C64-es grafikát idéző háttérvetítés), és a harmadiknak érkező Shout At The Devil a fent említettek dacára is több volt mint kínos énekileg (tegyük hozzá, már az albumverzió is igen necces), de ezeket leszámítva a buli tényleg szenzációsra sikeredett. Egyetlen mankóhoz nyúltak, a nagyobb kórusoknál (Wild Side, Girls, Feelgood, Saints stb.) rásegítettek kicsit szalagról, de ezt leszámítva nem volt semmi trükközés.

Különben is: az a húzás, ami Lee, Sixx és Mars összhangjának köszönhető, hogyan is lehetne helyettesíthető, pótolható vagy kiegészíthető bármivel? Ez a Corabi-években is megvolt, és bármennyire szeretem a New Tattoo-t és az azt követő turnéról készült, női dobosos DVD-t, a Crüe hangzás (ékezettel vagy anélkül) ezen három muzsikust jelenti. A már említett Kickstart nyitás után rögtön jött a Wild Side, a Shout, majd a Saints Of L.A. (amely számomra immár top 5-ös Mötley klasszikus), és már a nóták közben is csak lestem, mekkorákat gitározik Mick és milyen ízesen. Önálló mutatványa azonban, amelybe egy kis Hendrix témázgatás is belefért, végérvényesen rádöbbentett, mennyire alulértékelt szív-lélek zenész is a pali valójában. Igazán jó bőrben továbbra sincs, kiegyenesedni például nem tud teljesen, de látszik, hogy a zenének köszönheti/köszönhetjük, hogy még mindig itt van velünk.

Setlist:

Kickstart My Heart
Wild Side
Shout At The Devil
Saints Of Los Angeles
Mick Mars Guitar Solo
Live Wire
Too Fast For Love / On With The Show
Mutherfucker Of The Year
White Trash Circus
Don't Go Away Mad (Just Go Away)
Same Ol' Situation (S.O.S.)
Primal Scream
Looks That Kill
Girls, Girls, Girls
Dr. Feelgood
Home Sweet Home

Remélem, még sokáig – a S.O.L.A. album ugye kiválóan sikerült (a címadón kívül nyomták is róla a Mutherfuckert meg a White Trash Circust), a turné pörög, az USA-ban a teljes Feelgood lemezt elnyomják majd estéről estére a 20 éves jubileum kapcsán, és ami talán mindennél fontosabb: valószínűleg az egész banda kiegyensúlyozottabb, mint valaha és emberileg sem álltak soha annyira közel egymáshoz mint most. Mindenen túljutottak már, és amennyi szaron átestek, meg amekkora faszok tudtak egymással lenni régen, nekik simán elhiszem, hogy nincs műmosoly a színpadon. Hiszen amekkora egók ebben a bandában vannak, előbb küldik el egymást melegebb éghajlatra, minthogy kényszerből jópofáskodjanak.

Sok kérdésemre választ adott már a Heroin napló, amelyet pont tavasszal olvastam, és sok mindent megtudhatok majd a Dirt könyvből is, amely szintén megjelenik magyarul valamikor, de a lényeg akkor vált számomra teljesen világossá, amikor a legvégén betolták a zongorát, Tommy belekezdett a Home Sweet Home-ba és a többiek szép lassan köré gyűltek. Hölgyeim és Uraim, bár a messziről jött ember azt mond, amit akar, nekem elhihetik: ennek a négy anyaszomorítónak, akik az elmúlt három évtized összes történése ellenére is ugyanazok a hülyegyerekek maradtak, akik voltak, egész egyszerűen az a sorsa, hogy együtt zenéljen, mert egymás nélkül nem bírnak létezni. Tegyük a szívünkre a kezünket: nincsenek a mi életünkben is hasonló kötelékek? Nos, többek között ezért tekinthető a Mötley Crüe története annyira különlegesen emberinek. Bizony, szívem szerint simán mentem volna Prágába is pár nappal később – de a teljesség kedvéért azért hadd jegyezzem meg, hogy hazaérkezés után a 94-es lemezt tettem fel először és csak utána a Feelgoodot...

Pálinkás Vince

 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Peter Gabriel - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. május 6.

 

K3 - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

Mercenary - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Wisdom - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Amorphis - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.

 

Winger - Budapest, A38, 2009. december 9.