Shock!

Idén első alkalommal rendezték meg Balatonszemesen a Rock Beach Fesztivált, a szervezők pedig nem is bízták a véletlenre a dolgot, hiszen a hazai fellépők mellett rögtön komoly nemzetközi neveket is csatasorba állítottak. A fesztivál utolsó napján az Overkill volt az egyik fő vonzerő, de rajtuk kívül a blues hazai királya, Deák Bill Gyula is fellépett, illetve a koncerteken rendre kiemelkedőt produkáló Sabaton is tiszteletét tette, így nem is volt kérdéses, hogy menni kell.

Az ember egy-egy új rendezvény esetében általában kissé félve közelít, a Rock Beach azonban úgy tűnik, sikeresen hagyta ki azt a bájos amatőrizmust, amely a kezdő happeningeket oly gyakran jellemzi. Bár a fesztivál nem pont a Balaton partján kapott helyet, a környező látvány így is kifejezetten hangulatos, és infrastrukturális szempontból sem lehet nagyon belekötni a dolgokba. Ráadásul sok egyéb feszttel ellentétben náluk az árak sem szálltak el, így nyugodtan lehetett sörözni vagy épp kajálni valamit anélkül, hogy az embert az anyagi csőd veszélyeztetette volna. A masszív kánikulával viszont a fesztivál szervezői sem tudtak mit kezdeni: mivel egész nap 35-40 fok körül mozgott a hőmérséklet, egyetlen lehetséges túlélési praktikaként inkább a Balaton partján történő henyélést választottam, minek köszönhetően csak Deák Bill Gyula koncertjére értem be a fesztivál területére.

Az Overkill utólagos konfirmálása miatt az eredetileg tervezett időpontnál előrébb hozták Bill kapitány fellépését, akit így még folyamatosan a szemébe tűző napsütés és komoly hőség fogadott. Küzdött is a mester rendesen, de van ő olyan rutinos öreg róka, hogy produkciójának minőségéből mindez szemernyit sem vont le. Jöttek szépen sorban a kihagyhatatlan Bill-pillanatok a Hey Joe-tól egészen a Hatvan csapásig, számomra azonban a leginkább megkapó mégis az István, a királyból elővezetett két dal volt. Szégyen, hogy a harmincadik jubileumot ünneplő augusztusi előadásokban nem osztottak neki lapot. Anélkül, hogy bármi rosszat kívánnék mondani Novák Péterrel kapcsolatosan, a két arc kvalitásai közötti különbség óriási (Stohl Buci, mint Koppány pedig tényleg a no comment kategória). Valószínűleg a hőségnek köszönhető, de Billéket még nem nézték túl sokan, pedig a főnököt évek óta kísérő Szabó Csaba dobos és Horváth Zsolt billentyűs mellett a húrosoknál pofátlanul fiatal srácokkal felálló csapatot kifogástalanul muzsikált. Deák Bill Gyula igen komoly egészségügyi problémákon esett át a közelmúltban, de szerencsére úgy néz ki, ezeket sikerült maga mögött hagynia. Adja az ég, hogy még sokáig hallhassuk páratlan hangját.

Az Overkill minden kétséget kizáróan a thrash műfaj egyik legmeggyőzőbb koncertbandája, ráadásul lemezen is képtelenek csalódást okozni évek óta, elöljáróban tehát igen komoly összegben lettem volna hajlandó fogadni, hogy kifogástalan koncertet adnak majd Balatonszemesen is. Jó, hogy nem tettem, mert ez bizony nem Blitzék estéje volt. A kiírt programhoz képest jó húsz perc telt el, mire végre a színpadot a jól megszokott zöldes fények világították be, és az utolsó lemez nyitányával, a fenomenális Come And Get Ittel elkezdődött a műsor. Már a beállás alatt is vakartam a fejem, a gitárok ugyanis eléggé maszatosan szóltak, az Overkill hangzás oly jellegzetes, hasító gitársoundjának még csak közelében sem járva. D.D. Verni bőgője viszont tuti volt a check alatt, így reméltem, hogy nem lesz itt baj, még annak ellenére sem, hogy a két hathúros nem dörrent meg igazán. Sajnos azonban ahogy a dal intrónak használt első egy perce után beindult a zúzás, bizony csak egy nagy masszát hallottunk, amiben nem csak a riffek, de a basszus is totál elveszett. Szerencsére viszonylag hamar sikerült normalizálni a helyzetet, de a hangzás a koncert végéig megmaradt hullámzónak. Tökéletesen sosem szólt a buli, néha el-eltűnt ez-az, de összességében az élvezhetőség határain belül maradtunk. Kár, hogy a technikai feltételek nem voltak tökéletesek, mert a csapat – mondanom sem kell – maximális teljesítményt nyújtott. A Blitz / Verni tengely mellett már több mint tíz éve meghatározó Derek Tailer / Dave Linsk páros pofátlanul könnyedén elővezetett nyaktörő riffelésétől ismét csak padlót fogtam. Utóbbi fószer fizimiskára mondjuk annyira megváltozott, hogy sokáig azon filóztam, vajon Linsk áll-e a rendezői jobbon, vagy kisegítővel nyomul a csapat, de végül aztán megnyugodtam, hogy ez még mindig ő, épp csak kicsit fölszedett pár kilót a figura, illetve szakállat is növesztett, amelynek köszönhetően az volt az érzésem, hogy szegény Jeff Hanneman tért vissza, hogy zúzzon egyet New Jersey-i cimboráival.

Sajnos a hangzás fogyatékosságai mellett a kánikula sem tett jót a csapatnak, így végül arra kényszerültek, hogy igencsak rövidített programot játszanak. Először azt hittem, az Infectious alatt Derek azért vonult hátra, mert a cuccával van valami baj, de a koncert végén megtudtuk, hogy sokkal nagyobb a gond. A Who Tends the Fire és a Fuck You! záró kettősét szintén négyesben nyomta le a csapat, és ekkor derült ki az is, hogy nem a cájggal, hanem bizony Derekkel vannak komoly bajok. Az oldalt állók szépen végignézhették ugyanis, ahogy a hőségtől támolygó fickót vizes törülközővel és ventillátorral próbálják hűteni, majd befektetik a mentőautóba. A csapat profizmusáról meg csak annyit, hogy azon aprócska momentum, hogy Derek nóta közben dőlt ki, egy másodpercre sem akasztotta meg a Who Tends The Fire-t. Négyen is mindenféle fennakadás nélkül nyomták le az egyébként egyáltalán nem várt, ritkaságnak számító, epikus dalt. Ekkor már várható volt, hogy nem fogják sokáig húzni a programot, amelynek következtében végül olyan - a korábbi setlistek alapján borítékolható - remek számok maradtak ki, mint az Elimination, a Hello From The Gutter vagy a Coma. De a vis maiorra való tekintettel ez azt hiszem, megbocsátható nekik.

Rövidített program ide vagy oda, az Overkill még ebben a szűk egy órában is képes volt azért egy igen erőteljes adrenalinlöketet az arcunkba tolni, amiben a remek formát mutató – egyébként végtelenül alulértékelt – Ron Lipnicki is komoly szerepet vállalt. Remélhetőleg Derek komoly következmények nélkül úszta meg a hőgutát, az Overkill pedig hamar visszatér hozzánk, hogy bepótolják az ezúttal kimaradt dalokat is.

A Sabaton abszolút nem az én zenémet játssza, élőben viszont legalább ötször láttam már őket, és remek koncertteljesítményüknek köszönhetően mindig maximálisan élveztem is a bulijaikat. Menetelős, himnikus dalaik, valamint a roppant látványos és erőteljes színpadi jelenlét esetükben simán eladja a show-t, nem is csoda, hogy mára igen komolyan kinőtte magát a svéd csapat. Tiszteletet parancsoló renoméra tettek szert nálunk is, ami a fesztiválon jelen lévő, Sabaton pólós fiatalok számából is egyértelműen látható volt. Amit néhány éve a Stratovarius vagy a Rhapsody jelentett, azt ma egyértelműen a Sabaton testesíti meg, és ha fiatal rajongóiknak akár csak töredéke is mélyebbre ás majd új zenék után kutatva, már komoly szolgálatot tettek a műfajnak. Most is mindent elkövettek, hogy maximálisan szórakoztatóak legyenek, Joakim Brodén azonban rettenetesen rossz napot fogott ki. Nem tudom, hogy megfázott vagy épp túlerőltette-e a hangját előző este, de tény, hogy kifejezetten szenvedett az énektémák interpretálásával. Eleve nem kiemelkedő énekes a fickó, de a dalokban hallható énekdallamokat nagyon okosan úgy írták meg, hogy azokat általában élőben is teljesen okésan tudja hozni. Sajnos ezúttal ez nem jött össze, amin a lassan már hagyománynak számító, közönségbeli unszolásra elkövetett pálinkaivás sem segített. Lehet, mindannyian jobban jártunk volna, ha a bandát a doboknál kisegítő, kattant fazonjával a vizuális oldalt is maximálisan erősítő Snowy Shaw énekli végig a bulit. Mindez persze nem tudta elrontani a hangulatot, a komoly méretűre duzzadt publikum és a zenekar is láthatóan élvezte a koncert minden pillanatát, amely egyfajta népünnepélyként tökéletesen zárta le a háromnapos fesztivált.

Remélem, a Rock Beachnek sikerül megvetnie lábát az igencsak burjánzó hazai fesztiváltérképen, különleges hangulatának, valamint a Balaton közelségének köszönhetően ugyanis kivételes helyet vívhat ki magának. Ha így lesz, a minőségi metalzene mellett a Hegyaljára borozni, ide pedig fürdeni járunk majd.