Shock!

Minden művészetpártolónak tudnia illik, hogy legyen szó bármelyik alkotóról, az első hűha-élmény eufóriája nem megismételhető. Mivel pedig Peter Gabriel esetében minden normális világban kétféle embertípus létezhetne, nevezetesen aki megtapasztalta már Őt élőben, s aki még nem, valamennyi önmagát csapja be, aki beválthatatlan reményekkel lép be a küzdőtérre. Gabriel egyetlen kosztümben nem mutatkozott korábban soha, ez pedig a retro – most ennek is eljött az ideje. A kulcsszó tehát a nosztalgia, mely a féltékenységgel felérő pusztító érzelem az emberi lélekben. Nem is akarok ehhez már egyebet hozzátenni, mint hogy egy hatvannégy éves érdemes művész utolsó nosztalgiahaknijaihoz megéri okosan és tisztelettel közelíteni, vagy ha ehhez valakinek éppen nincs kedve, akkor legalább felhőtlen, fültől-fülig mosollyal élvezkedni, ahogy az első randevúnkon én is tettem.

Szóval ez itt az 1987-es So turné replikája, rengeteg flashbackkel, az eredeti zenekarral, és egy megöregedett Peter Gabriellel. Utóbbi azért tűnhet minden racionalitás ellenére valószínűtlennek, mert a zenészei erről mintha megfeledkeztek volna, legalábbis ha Tony Levinre és Manu Katchéra néz az ember (márpedig velem folyton ez történik), elhiszi mégis, hogy az idő megállítható. Szerencsére a főhős nem képzeli magáról, hogy ő ma is egy sledgehammer, azok a bizonyos mozdulatok itt már inkább csak jelzésértékűek, ahogy a Levin-Rhodes-Gabriel trió színpadi tánca is.

Nincs más hátra, mint leakasztani a fogasról a legszebb horgászmellényünket, dumálni egyet a közönségünkkel (nem egyszer annak anyanyelvén), újra és újra megalázó tökélyre vinni az előadóművészetet, közben precízen felhívni a hallgatóság figyelmét a bakijainkra is, és végül egyszerűen csak hagyni, hogy varázsoljon a meglepetésre ma is kész színpadtechnika. Valaki mellettem előzetesen azt vizionálta, hogy túl van ez kalibrálva. Ezzel szemben a tartalom és a forma tökéletes összhangját láthattuk – néhány szerencsés immár sokadszorra.

Nem szabad azonban elhallgatni, hogy amikor egy hétköznap estén három órán keresztül folyamatosan öntenek dalokat a fülünkbe, azt az emberi szervezet fájdalmasan hosszúnak érzékeli. Gabriel két és fél óráját megtoldották ugyanis a vokalista lányok önálló műsorával, ami egy szép, kedves és kellemesen rövid felvezető aktusa volt a főműsornak, de a kora esti örömzene így végül éjszakai maratonná fajult. Becsületére legyen mondva, a koros házigazda mindvégig talpon volt: először Jennie-t és Linneát konferálta fel (magyarul!), majd saját magát is bejelentette, és ismertette az este étlapját a terítékre kerülő három fogással. A program jó ismerősünk volt, ha nem máshonnan, akkor a mozikban már vetített Back To Front koncertfilmből: rivaldafényes, matiné-hangulatú nyitány, majd egy olykor saját maga inverzébe hajló best-of az elvárt technikai bravúrokkal, végül a So album, ahogy anno lemezre karcolták. Utóbbira talán nem lenne szükség mindenáron, hiszen a kilenc tétel némelyike eleve nem koncertnóta, de elhisszük azt is, hogy ennek most így kell lennie.

A minimál látszatot keltő, hi-tech színpadképek nagy barátjaként lenyűgöző volt élőben is szembesülni végre a szigorú kompozíciós rend szerint emelkedő és süllyedő „lámpazsiráfokkal", testközelből figyelni a zenészek és a technikai személyzet szakadatlan munkáját, a színpadi közelség oltárán ezúttal feláldozva a nagytotálok által közvetített vizuális gyönyört. Nem túloz, aki azt mondja, hogy a bőgős létére irgalmatlan hangszerparkot mozgató Tony Levin mindenkori soundja túl volt vezérelve, de nem is érzi a lényeget, aki hosszan képes volt erre figyelni. Feszült az energiától és a feelingtől a nyugdíjas arcok tűzijátéka, az elvárt virtuóz vokális és hangszeres teljesítmény, no meg a makulátlan hangzás feltette a koronát a timecode-ra pattogó koreográfiára, miközben a produkció mégis a humán faktor összetéveszthetetlen illatát árasztotta magából. Nem csupán azért volt ok a meghatódottságra, mert minden egyes blokk külön bejáratú katarzisok sokaságával bírt, de azt is éreztük, hogy mindennek a saját életünk szempontjából is alapvető mondanivalója van. Ennél többre pedig egyetlen művészember sem törhet.

A következő hónapokban Peter Gabriel ismét állandó vendég lesz a nappalinkban, némi csodával megtámogatva pedig szólhat még hasonlóan tisztán és hangosan az elkövetkező években is ez a zenekar. Nekem ugyanis egyelőre nincs még hiányérzetem, én ezt az embert szüntelen kedvelem.

További fotók:
Peter Gabriel