Nem kétséges, hogy új csillag van felemelkedőben. Jorn Lande, a norvég hang, kinek zenekarai, projektjei szinte megszámlálhatatlanná kezdenek válni, második szólólemezén a lelkébe enged bepillantást. Itt már nincs feldolgozás, mint az első szólóalbumon, csak saját szerzemények.
Emlékeimben HC csapatként élt a Vision Of Disorder, ezért elég meglepett arcot vágtam amikor felcsendült a nyitó Living To Die című dal. Na ja, a változások korát éljük, de hogy az énekes, Tim Williams milyen fülbemászó dallamokra képes, azért az mindenképpen figyelemre méltó, persze a rekedt üvöltést sem hanyagolja teljesen, csak ritkán használja,...
Pofonegyszerű a képlet: Sascha Paeth (többek között a Rhapsody, Kamelot és Angra lemezek producere) plusz André Matos (volt Angra énekes) mínusz metal. Marad a gazdagon meghangszerelt, szimfonikus hatású zene és a széles tartományokat bejáró, sokszínű ének. A végeredményt mégsem lehet egyértelműen meghatározni.
Kicsit szkeptikusan közelítettem az ötödik Borknagar opuszhoz, mivel Simen hangja etalon - na jó, az egyik etalon - számomra a műfajon belül, Vintersorg-ügyileg meg nem álltam a helyzet magaslatán (azóta persze pótoltam a hiányosságokat). Így kezdtem neki az Empiricism kivesézésének, és be kell valljam, az első három hallgatás nem hagyott bennem tú...
Na végre, csakhogy zenét is ír Mr. Zombie, nem csak a filmrendezői pályáját egyengeti. Az új lemez nyitó dala (melynek borítóján maga a mester pompázik, milyen meglepő...) a szokásos sampleres kezdés után húzós riffet hoz, amitől még a zombik is azonnal táncra perdülnének. Rob sajátos hangján kántálja azt a három hangot, amit tud, de ez így van jól...
A Mannhai nevéről eddig még nem nagyon lehetett hallani, gyanítom ez mostantól gyökeresen megváltozik. A zenekart '99-ben alapította Oppu Laine, az Amorphis volt basszusgitárosa, valamint Ilka Laaksomaa gitáros, hozzájuk csatlakozott Junior Pietinen dobos és Joanitor Muurinen énekes.
Ha jól számolom, a Kreator 16 éve van a pályán, a '89-es Extreme Aggression volt a pályájuk csúcsa, az utána kiadott albumaik elég vegyesek, nem is igazán sikerült megőrizni a pozíciójukat, kezdtek eltűnni a középszerűség süllyesztőjében. Eddig.
Mes-hug-gah, Mes-hug-gah! - kántálnám ütemesen egy koncerten, de erre vajmi kevés esélyem van, így marad kicsiny szobám, az üvöltő hangfalakkal. Már számolni sem tudom, mióta jönnek és jönnek a hírek a Rare Trax-ről, először mintha úgy lett volna, hogy dupla cd-t adnak ki, aztán valamiért mégsem. Húzták-halasztották, végül csak megjelent.
Viking fém Norvégiából, az 1991 óta létező társulattól. Ez a harmadik albumuk. Tisztán hallani is lehet, honnan származnak, az egész lemezt belengi a jellegzetesen fagyos északi atmoszféra.
Feltámadtak a lengyelek, legalábbis a promócióra szépen ráfeküdtek mostanában. Az viszont több, mint rémes, hogy a lengyel zenekarok nem képesek kétnyelvű honlapot csinálni. (Tisztelet a kivételnek.) Így bármiféle információ hiányában vagyok kénytelen értékelni ezt a zenekart is. Azt az egyet sikerült kiderítenem, hogy jelen korong a második anyagu...
Nem kellett sokat várni az új To/Die/For korongra, a tavalyi All Eternity után itt az új gothic metal dalcsokor, továbbra is érzelmesen, finn depresszióval fűszerezve, ahogy ezt csak ők tudják előadni. Valahogy mindig szimpatikusabb volt a To/Die/For a HIM-nél, annak ellenére, hogy fogós dalok terén elismerten a HIM a jobb.
Nos, mikor a fenti kiadók bejelentették e lemez piacra dobását, egyből felkaptam fejem rá, mint gyakorló Tool fan. Jogosan gondolhattam, hogy a Tool muzsikája vonósokra átdolgozva tán emészthetőbbé teszi a zenét, hisz a vonósokkal általában nincs gondja az embernek.
Wroooááááárrrrh! Végre egy olyan koncertlemez, ami a hangulata miatt mindenképp az etalonok közé kerül. Szomorú viszont, hogy milyen apropóból kellett kiadni... Ugye nem kell ecsetelnem, mi az...
Baszki, ez meg hogy került ide?! Az abszolút divatmajom brit Terrorvision most azzal hívja fel magára a figyelmet, hogy csinált egy velejéig retkes rádiópop-számot country-s beütéssel és még a klipben is Madonnát koppintja!
De jó is az, ha vannak biztos pontok az ember életében! Amióta a nemzetközi négyesfogat 1998-ban visszakanyarodott az Andi Deris-korszak dallamvilágához, nem is tágít az újra megtalált eredeti irányvonal mellől. Az általam látott két koncert után zártam csak igazán szívembe a csapatot.
Szupersegg... képzelj hozzá zenét. Megvan? Naaa, azért nem olyan. Legalábbis nem egészen. Már túl vagyok az első x-en, mármint rövid egy hét alatt naponta előkerül a cd, barátkozom vele, mert elsőre olyan tömény volt, mint egy alsórepceföldi kisüsti. Kíváncsiságból megnéztem az időtartamot az első ismerkedés után, amitől az egyre agresszívabb szemö...
Hahh, ezt is megértük. Második lemezével jelentkezik a német Stormhammer. Agresszív, bombasztikus, dallamos, stb. mármint az cd hátán lévő kis szövegben ilyenekkel jellemzik a zenét. Ez mind igaz, tökéletes példája a "hogyan másoljuk le a nyolcvanas évek nagy heavy metal sztárjait" iskolának.
Egy űrhajós lebeg a nagy semmiben a frontborítón, persze félig már meg vagyok főzve, így könnyű dolga lesz a zenekarnak... Mondhatnám akár. A Stone In Egypt hollandus csapat, két éve létezik, és ez a debütáló korongjuk. Sorolhatnám a kötelező nagy neveket, hogy miből merítkezett a zenekar, de nem teszem, úgyis tudjátok, csak annyit mondok, stoner r...
Sokadik lemeze a texasi hármasnak, és sokadszorra éri apró meglepetés az embert. Jelen esetben az első másodpercben tör ránk a meglepi, elektronikus "kluttyogással" nyit a lemez, 11 másodperc múlva azért jön a semmi mással össze nem téveszthető mélyen brummogó basszus+gitár és Doug Pinnick simogatóan eredeti hangja.
Elvileg az Ossian újjáalakulása is lehetett volna pusztán az old school heavy metal ismételt világméretű térnyerésének hazai leképezése, de Paksi Endre és társai azért tisztában voltak a feladat súlyával és 2001-ben olyan albummal álltak elő, amely szerintem bármit zsebre vág, ami a '98-as emlékkoncert óta megjelent tőlük. Cinizmusom romjain most e...
Egy a Metal Blade szürkébb kiadványai közül. 1987-ben még más néven ugyan, de már létezett a német brigád és '91 óta ontja lemezein a svéd stílusú/hangzású láncfűrész-death metalt (magát az új albumot is Svédországban rögzítették). Ők valószínűleg totál kompromisszummentesnek nevezik, amit művelnek, nekem azonban leginkább eseménytelennek tűnik.
Nehéz megítélni, mennyire volt jó ötlet a Massacre-től, hogy a közelmúltban kiadta ezt a '99-ben felvett, ám az előző kiadó csődje miatt fiókban rekedt anyagot.
Második lemezével jelentkezett a svéd stoner csapat, a Southfork. Az első nálam amolyan "futottak még" kategória, viszont az új lemezre mintha összekapták volna magukat, bár furcsa hatásokat véltem felfedezni a zenéjükben. A nyitó dalba pl. a Red Hot Chilis Antony Kiedis dallamait csempészte be az énekes, ami több, mint érdekes hatású egy Sabbath-a...
A black metal kísérletezős ágának egyik művelője (és egyben a scene egyik legszerencsétlenebb fejű taggal rendelkező formációja), a norvég Solefald harmadik albumával rukkolt elő, nem meglepő senki számára, hogy most sem ragaszkodtak a hagyományokhoz, mertek újítani.
Nohát, ez valami eddig kiadatlan Slipknot? Vagy Deftones? Vagy Korn? Mert a zenekart alkotó négy svéd srácnak egy szemernyi saját ötlete nincs, az tény. Még a borítóban az önmagukat ábrázoló rajzon is valamiféle buta arcfestés látható, és olyan nagyon slipknotosan vicsorognak. Siralmas.
Most biztos jól felhúztátok a szemöldökötöket, hogy mi a fenét keres a Shock!-ban Skinny Puppy. Azt, amit a Portishead mondjuk. Jó zene és kész. Ráadásul jelen zenekar nem kis hatással volt olyan csapatokra, akik a metalfejek körében elég tetemes népszerűségre tettek szert.
Egy Ozzy album megjelenése óriási esemény a világ rockéletében. Lehet, hogy nem is baj, ha az Őrült nem ragaszkodik foggal-körömmel a Black Sabbath-sztori folytatásához; történjék bármi, az a legenda a négy tagtól függetlenül is éli önálló életét. Ozzy szólópályájának viszont, immár hat évvel az Ozzmosis lemez után, tovább KELLETT mennie!
Facebook
Twitter