Shock!

Eme cikk tárgya az idei év általam legjobban várt korongja, nevezetesen a Death Angel negyedik mesterműve, (a) The Art of Dying. Mestermű, így hál' istennek, csalódás ezúttal is elkerülve, csakúgy, mint a visszatérő Exodus esetében. Majd' 15 év után a filippínó gyerekek ismét egy olyan lemezt tettek le az asztalra, amire sajnos azt kell, hogy mondjam, csak a régi generáció bandái képesek!

Manapság ugyanis a thrash inkább death, tehát híján van a dallamoknak, fifikás (ne adj isten jazzes vagy funkys) megoldásoknak és a jó énekeseknek. Szerencsére azonban az új hullám mellett egyre többen támadnak fel a régi nagyok közül is, így aki a fentieket hiányolja, az sem marad "éhen"! Erre bizonyíték eme korong is.

Az ezúttal Dennis Pepa nélkül pályára lépő Death Angel nem is szórakozik sokat, a rövid kis intro után rögtön egy igazi arcbamászós dallal indítanak a srácok. Ez a Thrown to the Wolves, ami tényleg olyan, mintha farkasok elé vetnék az embert, húzós tempó, Mark Osegueda pedig elég acsarkodóan adja elő magát. Olyan az egész dal hangulata, mintha a Frolic lemezről maradt volna le. Egyébként elég vegyes képet mutatnak a szerzemények, jóformán mindegyik Death Angel korong megidézésre kerül, ráadásul még kevés The Organization-érzés is tetten érhető itt-ott! Így, rögtön a harmadik Five Steps of Freedom olyan, mintha az Act III világát kevernénk egy kis The Organization hangulattal. Különösen állat, ahogy a középrész begyorsul, majd a végén mindez egy hisztérikus lezárásban teljesedik ki.

A következő Thicker Than Blood egy viszonylag egyszerűbb, vadóc darab, de azért van egy kis csavar a közepénél. Ezt követi az egyetlen dal, amivel nem vagyok teljesen megelégedve: The Devil Incarnate. Iszonyú furcsa a kezdése, egyszerűen nem tudom megemészteni. Mark valahogy olyan elnyújtott, kissé nyervogós hangon énekel az elején, ami nekem kicsit sok. Később szerencsére elhagyja ezt, innentől a dal is oké, de azt kell mondjam, ez a leggyengébb pillanat a lemezen. Ezt leszámítva azonban csupa erős nótával van dolgunk, így a Famine és a Prophecy is remekmű, de a következő fénypont mégis a No. Egy pörgős, már-már punkos dal, koncerten erre tuti beindul majd az aprítás. A szövege is elég lázadó: No to All of Their Rules! Mi ez, ha nem punk?! Mondjuk azért olyan gitárszóló van benne, amit tarajosék közül nem sokan tudnának eljátszani! Az ezt követő Spiritet nem Mark énekli, hanem - ha jól sejtem - Rob Cavestany. Hivatalos infó nincs róla, de az Organizationben ő énekelt és ez meg tök olyan. Jó kis nóta, ez is gyors, de aztán egy kissé belassul, jön néhány kellemes szóló, békés hangulat, hogy aztán a végére megint visszatérjen az eredeti dallam és tempó. Viszont hogy az ezután következő Land of Bloodban ki áll a mikrofon mögött, az rejtély. Semmi infót nem találtam a promo cd-n a kissé karcosabb torok gazdájára vonatkozóan, de sebaj, lényeg a zene, ami tökéletesen rendben van. Sőt! Jön még a Never Me, majd a lemezt a Word to the Wise zárja, és aki hiányolta az Act III csendesebb, balladisztikusabb vonalát, az itt megkapja, amire várt. Balladisztikus, legalább is az eleje meg a vége, a középrész azért húz rendesen, és itt is megtapasztalhatjuk, hogy DA-szinten nincs kiszámítható dal!

A zenekar végig nagyon jól teljesít, kiemelni nem lehet senki, ezek a srácok mesterei a hangszereiknek (ez igaz a frissen érkezett Ted Aguilarra is). A hangzás kissé múltat idéző, érezhető a hagyományőrzési szándék, de ugyanakkor cseppet sem poros, úgy szól, ahogy egy lassan 2 évtizedes csapatnak 2004-ben szólnia kell.

Azt tudom tehát mondani, aki igazi, jófajta thrash metalra vágyik, mindenképpen szerezze be ezt a lemezt! Sokat veszít, ha mégsem teszi...