Shock!

Ahogy együtt öregszünk, úgy csípem egyre jobban Norrköping büszkeségét, a Mardukot. Annak idején az Emperor irányából kóstoltam bele a black metalba, és hozzájuk képest Morgan Håkanssonék üzenete túl erőszakos, túl szimpla volt az akkori ízlésemnek. A múltba visszaásva kiderült persze, hogy az ő történetük sem mentes a cifra vargabetűktől, és a korai munkáik kapcsán a progresszív jelzőt is nyugodtan a nevük mellé lehetett tenni, ahogy azt a Those Of The Unlight kapcsán is leírtam. Bár a Marduk utóbb is mindig több volt vonuló harckocsik csatazajánál, kellett némi idő, hogy én is ráérezzek a hozzáállásuk egyszerűségében rejlő szépségre. Időközben eltelt harminc (!) év, és mi sem jellemzi jobban hőseink felfogását, hogy miközben egyre többen már a jövő évi koncertek újbóli halasztásával foglalatoskodnak, a Marduk Európa klubjait járva ünnepli a mögöttük álló utat.

Annak előzetesen máris kimondottan örültem, hogy ezúttal végre nem a Yukban kell megnéznem a svédeket, hanem a lényegesen komolyabb audiovizuális élménnyel kecsegtető Analogba került át a buli. Mi tagadás, egy ilyen jubileumhoz illik is a minőségibb körítés, és szerintem az őket rendszeresen szemrevételező keménymagnak sem volt ellenére némi komfort ezen a téren. Meglepő módon matinéidőpontra tűzték ki a kezdést az aznapi első fellépők számára, és az utolsó pillanatban még azt is előrébb hozták kicsit. A holland Doodswensről így aztán le is maradtam, pedig ők papíron is érdekesebbnek tűntek a svéd hagyományőrzés másik oszlopos brigádjánál, a Valkyrjánál, akik éppen az érkezésem környékén csaptak bele a lecsóba. Két dolog gyorsan kiderült: a már ekkor szép számban jelen lévőknek köszönhetően a nagyobb helyiség sem lesz túl nagy ehhez az összejövetelhez, illetve hogy nem a Valkyrja lesz az, akik kedvet csinálnak számomra ehhez az estéhez.

Klasszikus bödönsound és riasztóan magas bpm-számok fogadtak a terembe lépve, aztán nemsokára már azon tűnődtem, hogy Szilvi nem minden alap nélkül beszélt annak idején a működés közben indokolatlanul magukra hagyott háztartási gépek okozta károkról. Valahogy a keverő környékén is sikerült eltalálni azokat az arányokat, amikor tulajdonképpen semmi sem szól igazán jól, de az legalább hosszan és kíméletlenül történik. NAGYON hosszúnak tűnt a Valkyrja társaságában töltött ötven perc, és bár a black metalhoz alapvetően persze illik a szenvedés, ennél talán mégis jobbat érdemeltünk ezen a barátságtalan novemberi estén. Különösebb színpadkép felépítésével sem sokat foglalatoskodtak az illetékesek, hamar világossá vált, hogy a Marduk is a füst és a fények adta misztikus hatásra épít majd a látvány terén, és ennél sokkal több az ő esetükben nem is szokott hiányozni. Ahol nincs szükség színházra, ott ne is legyen színház.

Amit pedig ezután az este ünnepeltjei bemutattak, az a Sallangmentes Előadás tankönyvbe illő definíciója volt, ami csak a jubileum okán lehetett talán furcsa, de a Mardukot ismerve aligha. Egy félidei szünet közbeiktatásával ledaráltak tizenöt dalt a dicső életmű tíz lemezéről, majd mindenki elégedett vigyorral az arcán ment a dolgára. Ilyen egyszerű ez, ha jól csinálják. Esetükben a jó megszólalás fokmérője az, hogy Morgan „Blond Beast" Håkansson hathúrosa állat módjára szaggassa a húst a csontokról, és némi kezdeti botladozás után ez így is történt. Sokat hallott füleim számára is megdöbbentő erővel szólt a gitár, az új dobos, Simon „BloodHammer" Schilling pedig hasonló minőségű demonstrációt tartott valahol a füst mélyén, tehát a keverősök feladata is el lett végezve, innentől kezdve nagyobb gond nem történhetett. A másik friss igazolás, Joel Lindholm bőgős és a frontember Mortuus hozzátették, ami tőlük tellett.

Kívánjunk még harminc évet a Marduknak? Kívánjunk. És ha ők ott lesznek, nem kérdés, hogy én is megpróbálok. Istentelen jó ez a brigád!

Fotó: Lányi Kristóf (a RockStation engedélyével)