Shock!

január 17.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Grave Pleasures: Motherblood

gravepleasures_c„Az élet értelme a halál" – énekli a korábban Kvohstként ismert Mat McNerney a Motherblood egyik legjobb darabjában, a Joy Through Death-ben, és ugyan ekkora bődületes nagy baromságot már rég hallottam, mégsem tudok rá haragudni, mert egyrészt precízen bemutatja hősünk hozzáállását a világhoz, másrészt pedig az új Grave Pleasures-anyag (ismét) egészen remek lett. És hiába nincs itt szó tényleg semmi másról, csak halálról és elmúlásról, pusztításról és pusztulásról, mélységről és ürességről, félelemről és szorongásról, ha közben a zene már-már röhejesen slágeres és fülbemászó. Az elvetemültebbek akár még táncolhatnak is rá. Haláltáncolhatnak.

Persze, nem történt nagy csoda, már a kezdetektől – azaz még a Beastmilk-időktől – fogva Ian Curtis, Robert Smith, Peter Murphy és Andrew Eldritch suttogták a szavakat Mat barátunk fülébe, hogy ő aztán a rá jellemző teátrális módon tolmácsolja azokat, miközben a zenében egyszerre jelent meg a nevezettek muzsikájára is jellemző temetőkerti hangulat, a post-punk nyersessége, de a befogadhatóságra való törekvés is. És ami a Climaxon vitán felül nagyszerűen működött, az lényegében átöröklődött az időközben Grave Pleasures névre átkeresztelkedett banda két évvel ezelőtti lemezére, a Dreamcrashre is. A közvélekedés szerint talán egy fokkal ridegebben, fémesebben, és két fokkal kevésbé fogósan, de én azért azt a lemezt is nagyon szeretem.

megjelenés:
2017
kiadó:
Century Media
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 14 Szavazat )

Kvohst és – ismét megújult tagságú – bandája most pedig úgy lépett előre, hogy kettőt hátralépett. Azaz a Motherblood bizony jobban hajaz a Climaxre, mint közvetlen elődjére, de amíg olyan slágereket tudnak összedobni, mint az Infatuation Overkill, a Doomsday Rainbows, vagy épp a Be My Hiroshima, addig nincs ezzel gond egy szál se. És ugyan én is röhögtem a gagyi promószövegen, amivel felvezették a lemezt, de abban azért van valami, hogy a Motherblood újradefiniálja a death rockot. Sőt, ha létezne ilyen stílusmegjelölés, akkor akár death popot is mondhatnék, mert helyenként tényleg annyira ragadós a végeredmény.

A vitán felül kimondottan jó hanggal bíró (és szerencsére mind kevésbé mesterkélt megoldásokat alkalmazó) főhős azt is szépen eltanulta az elődöktől, hogy ebben a stílusban nem kell falakat bontani a gitártémákkal, a főszerep sokkal inkább az atmoszféráé, esetleg a ritmusoké, így aztán hiába van már ezúttal két gitáros is a bandában – a dalszerzésbe is mind inkább belefolyó Juho Vanhanen mellett az eltűnt szőkeség Linnéa Olsson (ex-The Oath) helyére érkezett Aleksi Kiiskilä – szerepük inkább a hangulatfestésre szorítkozik. Csak helyenként dörrennek meg igazán a hathúrosok, azok is inkább a meglehetősen rövid, a negyven perces hosszt is csak alulról kapirgáló lemez vége felé, az olyan darabokban, mint a szinte filmzeneszerűen kezdődő Atomic Christ, a tavaly már kislemezen is kihozott, és az album legszigorúbb tételét jelentő Deadenders, vagy épp a lemez végére felpörgetett Haunted Afterlife.

A Motherblood mindvégig megkapó színvonalon árasztja magából a halál szagát, a halálét, amitől az ő felfogásukban nem kell tartani, mert csak egy új dolog kezdete, és a maga módján még izgalmasabb is az életnél. Joy Division-, Sisters Of Mercy-, Bauhaus- vagy épp Christian Death-rajongók tudják a dolgukat, de igazság szerint bárkinek bátran ajánlom finn barátaink újabb tíz dalát, aki szereti a ridegségében is magához láncoló zenéket. Az év egyik legjobbja.

 

Hozzászólások 

 
+4 #4 norbert hellacopter 2017-12-19 17:29
Az előző nekem hatalmas csalódás volt a Climax után (kb nem is emlékszek semmire belőle, mondjuk a Lipstick on your Tombstone dalcím azért eléggé odavág), ezért nem is nagyon vártam ettől semmit. Ez viszont tényleg sláger végig, a Hiroshimánál nagyobb slágert talán senki nem írt idén. Ja várj, de, ők, a Falling for an Atom Bomb még nagyobb :)) Az új Night Sins mellett idén ezt a lemezt hallgattam meg a legtöbbször, és bár nem tartom magam elvetemült egyénnek, de (szintén) az új Night Sins dalai melett ezekre táncoltam a legtöbbet idén munkában... :D

UI: dörrenő gitárok ide mondjuk végképp nem is kellenek, jegyezzétek meg, a metál megöli a jó gótrokkot! :))))
Idézet
 
 
+4 #3 suizidium 2017-12-18 17:57
MK ultra, magic cult, sexual tension....
nálam is az év lemeze!
Idézet
 
 
+12 #2 imi 2017-12-18 15:50
A Climax-re Kurt Ballou munkásságának tanulmányozása közben leltem, és egyből megszerettem azt a lemezt, úgyhogy nagyon kíváncsi vagyok erre is.
Idézet
 
 
+7 #1 Erő 2017-12-18 15:39
2017 legjobb albuma, felülmúlták az első albumot, ami szintén nagy kedvenc. Volt szerencsém élőben is látni/hallani őket, nem okoztak csalódást! 10 pont!
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Testament - Budapest, Zöld Pardon, 2013. június 24.

 

Depeche Mode - Budapest, Puskás Ferenc Stadion, 2013. május 21.

 

Mátyás Attila Band - Budapest, A38, 2011. július 2.

 

Nitzer Ebb - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Megadeth - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

Wendigo - Budapest, Petőfi Csarnok, 2008. október 31.