Shock!

„Az élet értelme a halál" – énekli a korábban Kvohstként ismert Mat McNerney a Motherblood egyik legjobb darabjában, a Joy Through Death-ben, és ugyan ekkora bődületes nagy baromságot már rég hallottam, mégsem tudok rá haragudni, mert egyrészt precízen bemutatja hősünk hozzáállását a világhoz, másrészt pedig az új Grave Pleasures-anyag (ismét) egészen remek lett. És hiába nincs itt szó tényleg semmi másról, csak halálról és elmúlásról, pusztításról és pusztulásról, mélységről és ürességről, félelemről és szorongásról, ha közben a zene már-már röhejesen slágeres és fülbemászó. Az elvetemültebbek akár még táncolhatnak is rá. Haláltáncolhatnak.

Persze, nem történt nagy csoda, már a kezdetektől – azaz még a Beastmilk-időktől – fogva Ian Curtis, Robert Smith, Peter Murphy és Andrew Eldritch suttogták a szavakat Mat barátunk fülébe, hogy ő aztán a rá jellemző teátrális módon tolmácsolja azokat, miközben a zenében egyszerre jelent meg a nevezettek muzsikájára is jellemző temetőkerti hangulat, a post-punk nyersessége, de a befogadhatóságra való törekvés is. És ami a Climaxon vitán felül nagyszerűen működött, az lényegében átöröklődött az időközben Grave Pleasures névre átkeresztelkedett banda két évvel ezelőtti lemezére, a Dreamcrashre is. A közvélekedés szerint talán egy fokkal ridegebben, fémesebben, és két fokkal kevésbé fogósan, de én azért azt a lemezt is nagyon szeretem.

Kvohst és – ismét megújult tagságú – bandája most pedig úgy lépett előre, hogy kettőt hátralépett. Azaz a Motherblood bizony jobban hajaz a Climaxre, mint közvetlen elődjére, de amíg olyan slágereket tudnak összedobni, mint az Infatuation Overkill, a Doomsday Rainbows, vagy épp a Be My Hiroshima, addig nincs ezzel gond egy szál se. És ugyan én is röhögtem a gagyi promószövegen, amivel felvezették a lemezt, de abban azért van valami, hogy a Motherblood újradefiniálja a death rockot. Sőt, ha létezne ilyen stílusmegjelölés, akkor akár death popot is mondhatnék, mert helyenként tényleg annyira ragadós a végeredmény.

A vitán felül kimondottan jó hanggal bíró (és szerencsére mind kevésbé mesterkélt megoldásokat alkalmazó) főhős azt is szépen eltanulta az elődöktől, hogy ebben a stílusban nem kell falakat bontani a gitártémákkal, a főszerep sokkal inkább az atmoszféráé, esetleg a ritmusoké, így aztán hiába van már ezúttal két gitáros is a bandában – a dalszerzésbe is mind inkább belefolyó Juho Vanhanen mellett az eltűnt szőkeség Linnéa Olsson (ex-The Oath) helyére érkezett Aleksi Kiiskilä – szerepük inkább a hangulatfestésre szorítkozik. Csak helyenként dörrennek meg igazán a hathúrosok, azok is inkább a meglehetősen rövid, a negyven perces hosszt is csak alulról kapirgáló lemez vége felé, az olyan darabokban, mint a szinte filmzeneszerűen kezdődő Atomic Christ, a tavaly már kislemezen is kihozott, és az album legszigorúbb tételét jelentő Deadenders, vagy épp a lemez végére felpörgetett Haunted Afterlife.

A Motherblood mindvégig megkapó színvonalon árasztja magából a halál szagát, a halálét, amitől az ő felfogásukban nem kell tartani, mert csak egy új dolog kezdete, és a maga módján még izgalmasabb is az életnél. Joy Division-, Sisters Of Mercy-, Bauhaus- vagy épp Christian Death-rajongók tudják a dolgukat, de igazság szerint bárkinek bátran ajánlom finn barátaink újabb tíz dalát, aki szereti a ridegségében is magához láncoló zenéket. Az év egyik legjobbja.