Shock!

Fogalmazzunk úgy, hogy a Cavalera testvérpár finoman szólva sem tett le sok kiemelkedő dolgot az asztalra az elmúlt bő évtizedben. A futószalagon érkező lemezek egyik márkanév alatt sem túl emlékezetesek – a kivétel a Killer Be Killed, bizonyára azért, mert ott nem Max fújja a passzátszelet –, és akik látták őket valamelyik tematikus nosztalgiaturnén, azok is rendszerint csalódottságuknak adnak hangot. Érdekes módon, amikor megérkeztek az első hírek erről az újrajátszós vállalkozásról, mégis egyből úgy éreztem: ezt azért olyan nagyon nem lehet elrontani. Az eredmény pedig ott is van a szeren.

Persze ne hallgassuk el az ábra másik felét sem, ehhez ugyanis arra is szükség volt, hogy a Sepultura első EP-je és nagylemeze eredeti változatban igen komoly kívánnivalót hagyott maga után. Nincs ebben semmi meglepő, hiszen egy technikailag akkor még sokkal elmaradottabb, harmadik világbeli országban, nulla pénzből készültek, ráadásul Max még a Morbid Visions idején is csupán 17, Igor pedig 16 éves volt. Ezek fényében már az is felér egy kisebb csodával, hogy egyáltalán elkészültek és megjelentek ezek a kiadványok... Szóval már papíron is tuti nyertes körnek tűnt ismét felvenni ezt a két anyagot modern stúdiótechnikával, sokkal képzettebb és tapasztaltabb muzsikusként. Az ilyen újravételeknek ugyanis tipikusan ezekben az esetekben van értelmük: amikor az alapanyag mai fejjel már csak a nosztalgia rózsaszín szűrőjén keresztül élvezhető.

Vagy, mit szépítsük, még úgy is csupán módjával. A Bestial Devastation és a Morbid Visions a banda fénykorában, a '90-es években itthon is közkézen forgott, tudom, hogy egyesek a mai napig esküsznek rájuk, de bevallom, nekem már akkoriban, tizenéves Sepu-fanként is a torkomon akadtak. Lendület kétségtelenül volt bennük, de mindkettő borzasztóan szarul szólt, a hangszeres játék minősége pedig gyerekfejjel is vastagon léc alattinak tűnt. Ellentétben például a már Andreas Kisser érkezése után készült Schizophreniával, amely minden tekintetben ugrásszerű fejlődést mutatott, és ugyan korántsem hibátlan, de abban azért eléggé megingathatatlan a véleményem, hogy ott mutatta ki először igazi jaguárkörmeit a Sepultura. Utóbbinál épp emiatt nem is lenne semmi értelme a hasonló átgenerálozásnak. Az előzményeknél annál inkább volt.

Maxék egyébként nem akartak mindenáron 2023-as ruhát aggatni ezekre az archaikus dalokra, és ez kiváló döntésnek bizonyult. Végre tisztán ki lehet venni, mit játszanak, nem szívja közben az ember a fogát, hogy mennyire fakezű az egész, viszont nem is valami digitális-szétkompresszált, dobozszerű egyenhangzásról beszélünk gépiesen összevagdosott sávokkal, steril élettelenséggel. Valljuk be, ezekhez az őspusztító, vérmocskos-hullaszagú durvulatokhoz nem is illene ez a megközelítés, hiszen a Sepultura ebben a korszakban csak és kizárólag az elsöprő agresszióról és a sötét, sátáni atmoszféráról szólt. A gitársound ennek megfelelően full békebeli, de még a mai sztenderdekhez képest túlvisszhangosított ének és a mostanság megszokottnál egy fokkal puffogósabb, mégis erőteljes dobsound is a Régi Szép Idők felé mutat. A kezelés tehát mindkét kiadványon sokat dobott, különösen a Bestial Devastationön volt mit javítani. Dicséretes, hogy a kissé megmosolyogtató borítókat sem akarták meg nem történtté tenni, sőt, még az EP Vallejo egyik festményéről szégyentelenül legyerekrajzolt ördögkingkongja is jó ismerősként üdvözli a hallgatót.

Vagyis hasít a cucc, és még azzal együtt is jó hallgatni, hogy a leplezetlen korai Slayer-, Venom-, Hellhammer/Celtic Frost- és Motörhead-hatásokat tükröző ős-Sepu nótailag igen kiforratlan volt. Az ekkor még hiányzó dalszerzési képességeket jellemzően nyers erővel pótolták a tesók a szóban forgó érában, és a muzsika ezen oldala tényleg maximálisan a helyére került ebben a formában. Pár felvillanásuk azért persze már itt is akadt, és a napnál is világosabban hallani: nem szűkölködtek ötletekben sem, egyszerűen csak éretlenek, rutintalanok voltak még ahhoz, hogy megfelelő mederbe tereljék ezeket. Szóval mindent összevetve nem véletlen, hogy a koncertrepertoárban hosszabb távon csak a Troops Of Doom maradt meg tartósan ebből az érából (ezt ugye már '90-ben is újravették a Schizophrenia újrakiadásához), mai fejjel is ez a legkerekebb dal ebből az eresztésből. Ugyanakkor nem nehéz meghallani a rációt és a fantáziát a Warriors Of Deathben, a Mayhemben vagy a nagyon csírájában, de már a Sepu későbbi kimért-súlyos-vészterhes arcélét is felvillantó Funeral Ritesban sem. A korabeli riffekből összerakott két kvázi-friss tétel, a portugálul elüvöltözött Sexta Feira 13 és a Burn The Dead is jól passzolnak ide.

Bizonyára lesznek puristák, akik szerint egyenesen szentségtörés megbuherálni ezeket a muzeális értékű régiségeket, én viszont perverz vagyok, és szeretem a jó hangzású, értelmezhetően feljátszott lemezeket, szóval nekem tetszik ez a két album. Az eredeti változatokat eszembe nem jutna mai fejjel meghallgatni, ezeket viszont garantáltan megdöngetem majd néha, ha ingerenciám támad rá. Sok felesleges újrajátszós albumhoz volt már szerencsénk, de ennek a munkának tényleg volt értelme.

Max Cavalera a Soulfly-jal augusztus 3-án Budapesten, az A38 Hajón koncertezik. Részletek itt.