Tény, hogy léteznek olyan előadók, akik a zenekaruk nélkül csupán félkarú óriások. Talán nem lövök le nagy poént már a kritika elején, ha elárulom: az Elect The Dead szimfonikus változata sem jó, sőt.Hiába zenél Serj Tankian mögött a komplett Aucklandi Filharmonikusok csapata és hiába érződik, hogy Serj valami igazán grandiózusat szeretett volna létrehozni ezekkel az átiratokkal, a gond csupán annyi, hogy már az alapanyag nem volt az igazi.
A Crazy Lixx 2007-es első albumát hallgatgattam ugyan, de összességében eléggé elment mellettem. Komoly rejtély, miért, mert a New Religion hatására megint feltettem, és most egyből működött... Hiába, néha csupán pillanatnyi hangulaton vagy apró nüanszokon múlik, eltalálja-e az embert egy új csapat vagy sem.
Aligha kaphatott volna jobb reklámot az új Scorpions album (sorrendben a tizenhetedik), mint a belengetett turné utáni feloszlást, amit azért nem árt fenntartásokkal kezelni. Simán el tudom képzelni, hogy a veterán hannoveri rockerek most még komolyan is gondolják, hogy a Sting In The Tailt követő 2-3 évnyi koncertezés után szögre akasztják a hangs...
Devin Towsend négylemezes eposzának második tétele az Addicted!. A Ki akusztikus, kicsit olyan se íze-se bűze lemezét nem tudtam teljesen megkedvelni, valahogy végig az volt az érzésem, hogy egy összekötözött lábú, ugrásra kész oroszlánt próbált zenével megjeleníteni.
Új trend van születőben. Mióta a Volbeatet felkarolta a Metallica és a világ egy nagyobb szelete rádöbbent, hogy milyen bulis a metalköntösbe bújtatott Elvis, várható volt, hogy előbb-utóbb felbukkannak hasonló stílusú csapatok. A Roadrunner (melyik más kiadó) le is csapott a Domminra, akiket leginkább egyfajta Type O Negative/Danzig/Volbeat/HIM/El...
A Los Angeles-i White Wizzard tipikusan az a zenekar, amit a közönség egy része boldogan ölel majd a keblére, a többiek pedig vagy értetlenül merednek maguk elé, vagy gúnyos megjegyzéseket téve lépnek tovább. A huszonéves amerikai srácok ugyanabba az iskolába tartoznak, mint mondjuk a Bonded By Blood vagy a Fueled By Fire, azaz valami olyasmiben ut...
Bruce Kulick aligha szorul külön bemutatásra, hiszen több mint egy évtizeden át gitározott minden idők egyik legnagyobb rockzenekarában, a KISS-ben, játéka olyan meghatározó jelentőségű albumokat fémjelzett, mint a maszk nélküli felállás legsikeresebb teljesítménye, az 1987-es Crazy Nights vagy legkeményebb lemezük, a '92-es Revenge.
Metallica vagy Megadeth? Ez az álnok kérdés szinte minduntalan felüti a fejét, ha thrash metalról esik szó, s a válasz ilyenkor vagy az, hogy „há' mégis mit gondolsz, ember, még szép hogy a Talicska", vagy szimplán egy kisípolnivalóan cifra anyázás. Vagy Slayer. Én is sokáig gondban voltam, ha ezen kellett eltöprengenem, ám aztán megismertem a Test...
A Wrong Side Of The Wall az egykori Insane frontember Knapp Oszkár és a volt Bones tagjainak közös csapata. Korábban egy EP-jük jött ki úgy, hogy ingyenesen lehetett letölteni a honlapjukról, most pedig hasonló formában férhető hozzá a teljes debütáló album is, de aki még mindig ragaszkodik a fizikai formátumhoz, az a koncerteken természetesen megv...
Talán említésre került már e magazin hasábjain, hogy Lengyelország az utóbbi időben milyen döbbenetes mód belehúzott metal téren. Egymás után, szinte hónapról hónapra érkeznek az új formációk korongjai, és bizony nem egy esetben igen figyelemre méltó a végeredmény. Ez a helyzet a gdanski Proghma-C elnevezésű zenekarral is, debütáló lemezük ugyanis ...
Kellemetlen meglepetést jelent az új Rob Zombie album, pedig a zenébe öntött trash-horror pápája eleve magasra srófolja az elvárásokat a címválasztással. Ugyebár a Hellbilly Deluxe volt 1998-ban az a debütáló anyag, amivel az énekes egyértelműen bebizonyította, hogy szólóban, a White Zombie többi tagja nélkül is életképes: csak az Államokban több m...
Las Vegas eddig nem éppen a metal mekkájaként élt a köztudatban, hirtelen a Slaughtert leszámítva nem is nagyon jut eszembe olyan keményebb kötésű csapat, akik a nevadai sivatag közepéből startolva tettek volna szert világhírnévre. Az utóbbi években is inkább csak a The Killers öregbítette a szerencsejátékok fővárosának hírnevét, mintsem valami tök...
Ritkán érkezik Lengyelország felől olyasmi muzsika, mint amelyet Michal Jelonek három évvel ezelőtti bemutatkozó, s mindezidáig egyetlen lemezén hallhatunk. A klasszikus műveltségű - zenész diploma - hegedűművész játszott már komplett nagyzenekarral, közreműködött kismillió lengyel csapat albumán, s a klasszikus zenén kívül nem zárkózik el a poptól...
E hasábokon is szó esett már párszor arról, mi minden történt tavaly a Fear Factory környékén, így ezúttal inkább hanyagoljuk is az utóbbi évek egyik legvállalhatatlanabb zenekari szappanoperáját. A lényeg, hogy a korszakalkotó Los Angeles-i bandában a legutóbbi, 2006-os Transgressiont készítő felálláshoz képest két ponton történt változás: a gitár...
„Go in peace and find thy faith / Evolve thy self, and lose all hate / So a heaven you may create" -Mabool (The Flood)-
Ugyan a „közel-keleti metal" kifejezés a nyugati fül számára még mindig kissé disszonánsan cseng, a globalizáció igen kevés pozitívumainak egyike, hogy mára egyre több csapat ténykedik a keményzene fenyegető lobogója alatt a világ ...
Nagyjából csak a Luca széke készült hosszabb ideig, mint az új Hypocrisy album, bár érthető, hogy Peter Tägtgrennek a Painnel jobban esett foglakoznia – ami nyilvánvalóan többet hozott a konyhára az utóbbi években, úgy, hogy a zene sem vállalhatatlan. A 2005-ös Vírust szerettem annak idején, de igazából a nagyon korai lemezek kivételével nem tudom ...
A Helloween valami miatt mindig vonzódott a tréfás dolgokhoz. Ezt simán el is lehetne fogadni, ha Michael Weikath lemezekre felszuszakolt gegjei legalább egy fokkal viccesebbek lennének annál, mint amikor Tahi Tóth László svájcisapkás részegként tántorog a kamerák előtt, de sajnos nem viccesebbek.
A The Poodles kapcsán már megemlítettem, hogy néha hülye előítéletek miatt megy el az ember olyan dolgok mellett, amik egyébként neki valóak: a svédeknél a rettenetes név és a humoroskodó imázs volt az, amiért a remek tavalyi album előtt nem vette be őket a gyomrom.
A Dann Huff gitáros/énekes/stúdiós multitalentum alapította Giant alapműveket tett le az asztalra 1989-es Last Of The Runaways és 1992-es Time To Burn lemezeivel, személy szerint a valaha megjelent legjobb AOR / dallamos hard rock albumok között tartom számon ezeket. Igazán nagy sztárbanda ugyan nem lett belőlük – az első lemez idején inkább a Guns...
Hank Shermann sosem számított felkapott, milliók által körülrajongott névnek, de a Mercyful Fate zenei agyaként gitárostársával, Michael Dennerrel karöltve gyakorlatilag a teljes heavy metal és thrash színteret alapvetően formálta a '80-as évek első felében kiadott két tökéletes nagylemezzel, a Melissával és a Don't Break The Oath-tal. Miután a kor...
1. A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben, vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen. 2. A robot engedelmeskedni tartozik az emberi lények utasításainak, kivéve, ha ezek az utasítások az első törvény előírásaiba ütköznének. 3. A robot tartozik saját védelméről gondoskodni, amennyiben ez nem ütközik az első vagy más...
Ha őszintén belegondol, mai fejjel már alighanem maga Blaze Bayley is furcsállja egy kicsit, hogy annak idején pont ő váltotta az Iron Maidenben Bruce Dickinsont, de bizonyára nem átkozza magát, amiért elvállalta a dolgot. Végülis a dögunalmas középszert megtestesítő Wolfsbane-nel aligha lenne még most is a színtéren e kis kitérő nélkül...
Elég rég – konkrétan az Iced Earth 2004-es The Glorious Burden lemeze óta – nem nagyon hallottunk az annak idején az Acheronban felbukkant, majd a Death-ben és a Control Deniedban ismertté vált Richard Christy überdobosról. Mindennek persze megvan a maga oka, Richard ugyanis manapság a lábgépek mániákus taposása helyett inkább Howard Stern műsoraib...
Na, akkor lássuk a medvét! Izé, a medvéket. Merthogy ezekre a vendéglátóipari műintézményeket igencsak kedvelő mackókra érdemes lesz odafigyelni. Ugyan az EP már több mint egy éves, ám csak nemrégen sikerült ráemelnem a mancsomat, és mindenképp megéri néhány bekezdést áldozni rá.
A Lostprophets az évtized egyik nagy kedvencének számít nálam, mindhárom lemezüket eddigi rengeteget hallgattam, de a The Betrayed hallatán azért tudatosult bennem, hogy a hátrányai is megvannak annak, ha egy zenekar már az első albumán is teljesen kialakult, érett zenei világgal és letisztult hangzásképpel rendelkezik.
Az évvégi listák összeállításakor törvényszerű, hogy mindig lemarad 1-2 fontos dolog. Amikor már megjelentek a mi összesítőink, eszembe jutott, hogy 2010 egyik legfontosabb reménységének nem írtam be az Ark zenekar várható mozgolódását, ismét Jornnal.
Sokan sok helyen zengtek már ódákat Blitz, D.D. Verni és az Overkill elpusztíthatatlanságáról, így nem is kívánnék most komolyabban foglalkozni ezzel a témával, legyen elég csak annyi, hogy agydaganat és színpadi szélütés ide vagy oda, az Overkill éppen huszonöt éve a thrash egyik alapcsapata, Ironbound címmel pedig tizenhatodik lemezüket hozzák ki...
Facebook
Twitter