Valószínűleg a mocskosul elnyugatiasodott világlátásom az oka annak, hogy ha a burger kinges pólómat leszaggatom magamról, akkor se tudnék egyetlen horvát metal együttest se megemlíteni magamtól, pedig még a mindenható Wikipediát is meginterjúvoltam, hátha ő okosabb nálam e téren, de rendre olyan csapatokat ajánlott fel a drága, amiknek még a nevüket se tudom kiolvasni, pedig igazán próbáltam.
Még jól emlékszem, amikor 2003 környékén egy interjúban az Immortal főnöke, Abbath arról beszélt feloszlásuk kapcsán, hogy nem látja már értelmét az Immortal életben tartásának, mivel mindent elmondtak e név alatt, amit csak szerettek volna.
Ahhoz képest, hogy két-három évvel ezelőtt Gene Simmons még a rá jellemző stílusban küldte el az anyjába az összes letöltögetős netezőt, miközben vadul fogadkozott, hogy a KISS soha többé nem is készít albumot, mert ilyen rajongóknak nem érdemes, most mégis itt a Sonic Boom.
Furcsa és megmagyarázhatatlan perverzióim egyike, hogy kifejezetten szeretem a magyar bandákat, ráadásul nem is kizárólag azokat, akik kifejezetten a keményzene terepéről támadják a jónép hallójáratait. A Hollywoodoo-val is már régi a barátság, és bár az első album idején kicsit már sok volt, hogy úton-útfélen a Jó reggelt és a Kívánj tízet! köszön...
Sajátos viszonyt ápolok a Pearl Jammel. Amit az örök kedvenc Ten – Vs. kettős óta csináltak, többnyire nem az én zeném, de azért minden albumuk előtt megelőlegezem nekik a bizalmat, hogy aztán már-már rituálészerűen megállapítsam: a maga nemében rendben van a dolog, csak nem nekem szól.
Képtelen lennék értelmesen megfogalmazni, miért, de az utolsó Shadows Fall album, a 2007-es Threads Of Life nem lett nálam olyan gyakran hallgatott kedvenc, mint két elődje. A helyén volt rajta minden, de valahogy mégsem kaptam úgy el a massachusettsi csapat hullámhosszát, mint a The Art Of Balance-nél és a The War Withinnél.
Hollandiáról elsősorban a fapapucs, a tulipán, Anneke, és persze a fű jut mindenki eszébe - és nem feltétlenül a progmetal. Főleg, ha ilyen tragikusan idétlen nevet választott magának egy zenekar, mint a Cirrha Niva (mi ez? és miért??).
Az úgynevezett Neue Deutsche Härte német zenei mozgalom egyik úttörőjének számító Rammstein idén már a tizenötödik születésnapját ünnepli, amire azért a kezdetekkor nem sokan számítottak volna. Az angolul gondolkodó világban szinte hihetetlennek tűnt, hogy egy nem angolul éneklő zenekarra is odafigyeljenek az emberek, mi több, komoly sikereket is e...
Egy zenekar neve sok esetben beszédes, elárulhatja a csapat stílusát, zenei attitűdjét. Az Urna elnevezés is igen sokat sejtet, és ha valamiféle éjfekete, gyászos-borongós temetkezési metalra gondolunk, akkor célba is találtunk. Két olasz személy (nevezetesen MZ - gitárok, hangeffektek, és RM - dalszövegek és vokál) gyermeke a 2004-ben alakított Ur...
Legyen szó pop/rock/alternatív zenéről, a Muse manapság egészen egyszerűen megkerülhetetlen. Ez a három, halálosan jellegtelenül kinéző angol srác olyan fura színfoltja lett a manapság többnyire összevissza burjánzó és önmagát ismétlő zenei világnak, amire az utóbbi években egyre ritkábban volt példa. Pedig ők is konkrétan megnevezhető zenekarok ha...
Ha szereted a zúzós thrash/crossover muzsikát, ma már nyilván nem szorul számodra bemutatásra a richmondi Municipal Waste, sőt, jó eséllyel láttad is őket szeptemberben, amint ízekre szedik a Dürert. Tony Forestáéknak élőben nem nagyon akad párjuk ezen a vonalon, ráadásul ez a másfél-két perces dühkitörésekre épülő, nem kicsit poénos megközelítésű ...
Steven Wilson és kis formációja nem könnyíti meg a zenekedvelők dolgát, de még a masszív Porcupine Tree rajongókét sem. Az új lemez koncept volta még nehezebben emészthetőbb zenei világot mutat be - bár nemrég volt szerencsém belehallgatni Wilson totálisan agyament instrumentális ki tudja milyen projektjébe, annál azért a The Incident jóval szereth...
A svéd Beardfish a hetvenes évek progrockját újítja fel úgy, hogy nem modernizálja teljesen, hanem a régi értékekből rakosgatnak össze új dalokat, ráadásul a meghökkentő ötletek miatt egyfajta zenebohócként is funkcionálnak. Ötödik lemezük, a Destined Solitaire gyakorlatilag a jól ismert ösvényen halad tovább, nem hiszem, hogy bárkinek meglepetést ...
A finn Spiritus Mortis több mint két évtizede zenél, és ismeretlenségükben bizonyára az is erősen közrejátszik, hogy irreálisan sokáig, egészen a 2000-es évek első feléig csupán demókban gondolkodtak. Biztos tudnának valami magyarázatot adni a dologra, de végülis nem ez a lényeg, jobb később, mint soha, az egykori Reverend Bizarre frontemberrel, Sa...
Vicces, hogy az egykoron a melodikus metalcore hullámmal felszínre vetődött csapatok most milyen elánnal próbálják minden erejüket latba vetni, hogy levakarják magukról ezt a mára már kínossá vált jelzőt. Szinte az összes ilyetén együttes sziklaszilárdan tagadja, hogy ők valaha is metalcore-t játszottak volna.
Igen gyakran előkerülő téma akár személyes beszélgetésekben, akár netes fórumokon, mennyire őszinte egy adott zenekar friss albuma. Vajon tényleg természetesen jön az belőlük, amit éppen hallani az aktuális dalokban, netán esztelen irányváltásról, görcsös horizonttágításról, vagy épp ellenkezőleg, a régi rajongók tudatos visszaédesgetéséről van szó...
Évek óta vártam ezt a lemezt, hiszen a fekete mágusok visszatérését jelentő Collideoscope nagyon régen, 2003-ban jelent meg, és hiába játszottak azóta négyszer is Magyarországon, jó lett volna már tőlük új dalokat hallani. Ennek ellenére a The Chair In The Doorway nem volt szerelem első hallásra, kellett hozzá egy kis idő, míg azonos hullámhosszra ...
Bár a kilencvenes évek első felében az amerikai MTV a Nirvanát fejőstehénként használva azon ügyködött, hogy minél mélyebbre rántsa a rock műfaját a popos, mainstreames fertőbe, a hagyományos metalt pedig örökre száműzze, e tervét végül nem sikerült megvalósítania.
Szinte hihetetlen, de tényleg rendes kiadónál jelent meg az új Thy Catafalque, méghozzá impozáns digipack csomagolásban, kultikusan elrontott belső résszel (azaz vegyél magadhoz egy tükröt, ha a szokásos információkra kíváncsi vagy), ráadásul a dalszövegeket, Kátai Tamás fotóit külön kis keménypapíros füzetkében lehet olvasni/nézegetni, kell ennél ...
Teljesen elképesztő módon idén valahogy a progos zenék találtak be jobban nálam, ami talán mégsem annyira meglepő, hiszen mostanság a (DT) standardokból kilépve (illetve azt meg sem találva) más utakat keresgélnek az ilyesféle csapatok. A svéd Korea is valami ilyen vonalról érkezett, noha a progosságot csupán szőrmentén lehet rájuk húzni. Lassacská...
Remek ötletnek tartom a Rockinform kezdeményezését, hogy mellékletként klasszikus-kultikus magyar albumokat raknak az újságba, főleg, hogy ezek egy kis ráncfelvarráson is átesnek és amúgy sem nagyon hozzáférhetőek már eredeti kiadásban. Olyat is láttunk már, hogy ismeretlen bandák bemutatkozó felvételei kerülnek a CD-mellékletre. Ismert, népszerű z...
A rockzenészek tudvalevőleg fajtájuknál fogva imádnak újjáalakulni / visszatérni / kibékülni, de még ennek fényében is csak nagyon kevesen reszkíroznának meg olyan rizikós lépést, mint az Alice In Chains. Layne Staley 2002-ben bekövetkezett tragikus halála után biztosnak tűnt, hogy a világszerte milliók által várt folytatás örökre elmarad, a heroin...
Ritkán ugyan, de azért olykor-olykor megesik, hogy az ember ott bukkan gyöngyszemre, ahol nem is gondolná. Ilyen hely például az újságírói promópakk alja, ahová a keményszívű kritikus az általa meghatározott gondos és megfontolt szempontok szerinti szelekció során (zenekarnév, csomagolás, pár másodperces belehallgatás, migrén) száműzi az arra ítélt...
Az utóbbi 1-2 évben elég alaposan beleástam magam a(z egykori) hajmetal zenekarok természetrajzába és kissé meglepődve kellett rájönnöm arra, hogy akármilyen mostoha szelek is fújtak a 90-es években, valójában igen kevés olyan csapat volt, aki ténylegesen leállt a grunge érában.
A zenekarnév, bár ötletes, nem sokat mond; a logó középszerű, a borító jellegtelen, de a résztvevők névsora impozáns: Wade Black süvöltőmester ugye nem különösebben szorul bemutatásra, de a King Diamond csapatában megismert Pete Blakk gitáros és Hal Patino basszer sem bárgyúskodásukról híresek.
Valahol hihetetlen, hogy az Endgame már a tizenkettedik Megadeth album a sorban, pedig igaz. Akármilyen híresen önsorsrontó figura is Dave Mustaine, azt nem lehet róla állítani, hogy ne vinné keresztül mindenen tűzzel-vassal az akaratát: a legmélyebb gödrökből is sikerült kivezetnie a járművet, még akkor is, amikor úgy tűnt, tényleg nincs visszaút....
Bődületesen nyilvánvaló, arcpirító egy-az-egyben Judas Priest lopással (A Touch Of Evil) indul a mindössze másfél év szünet után megérkezett Cartesian Dreams címadó dala, de mire az ember elmorzsolna a fogai között egy ízes anyázást, James Christian előrukkol egy olyan ízes verze-, majd refréndallammal, hogy végül túlteszed magad a sokkon. Ami jó, ...
Facebook
Twitter