Amikor az ember egy olyan olasz extrém metal együttesbe botlik, amely promó cd helyett egy bolti példányt küld kritizálásra, méghozzá ízléses, digipack kiszerelésben, szövegkönyvvel megspékelve, akkor nehéz nem előítélettel viseltetni mind a csapat, mind pedig az alkotásuk iránt.
A Green Path debütáló anyaga amolyan derült égből kvázi villámcsapásként ért; nem mondanám, hogy az elmúlt évek alatt megtöltötték volna a rocksajtót a róluk szóló információkkal, így tényleg meglepett az első lemez híre, amitől először szokás szerint idegenkedtem, aztán kb. két hallgatás után megszerettette magát velem annak ellenére, hogy még köz...
A szegedi zenekar kapcsán az első infó, ami elért az agyamig, az volt, hogy a csapat kezdeti korszakában még az Angerteás Peralta Miguel volt a basszusgitáros. Ez persze nem tegnap volt, és azóta megéltek már egy-két tagcserét (többek közt Migi is elköszönt), plusz a kezdeti Wulfgang elnevezésen túl nyilván a zene is változott, mégis, arra gondolta...
A váci Sunday Furyt a Trouble előtt láttam először, és tisztán emlékszem, mennyire leesett az állam tőlük. Annyira kompakt volt az egész produkció, hogy ha nem tudom, honnan jöttek, simán elhiszem, hogy nem magyarok.
Alapvetően semmi gond nincs azzal, ha valaki egy idő után már jottányit sem változtat a nyerő formulán, még akkor sem, ha azelőtt többek között éppen kísérletező kedvéről, sokoldalúságáról lett híres a szakmában. Jorn Lande is ebben a cipőben jár: szólócsapatával lehorgonyozott egy ponton, ahonnan nem igazán akaródzik elmozdulnia.
Ki ne akarta volna kisgyerekként meghódítani a világűrt? Vagy bátran szembeszállni a félelmetes lángokkal? Esetleg fényesen tündöklő celebként semmi hasznosat se csinálni? New Yorkban konkrétan szarnak az ilyen kicsinyes vágyakra, az ottani legények csak egyvalamit akarnak, de azt nagyon: az utcát uralni!
Bár tavalyi albumról van szó, azért mégis érdemes néhány szót áldozni a New Jersey-i The Banner harmadik lemezére, amely a stílus szerelmeseinek okozhat kellemes perceket. És hogy mi is ez a stílus? Nos, a The Banner legénysége igen progresszív felfogásban játssza a hardcore / metalcore / punk / post-rock és még sok más irányzatból összegyúrt, igen...
Olaszországban a prog metal népszerűsége a Dream Theater berobbanása óta mindig is számottevő volt, még a 97-98 körüli nagy metal hullám előtt is. Jómagam például irigykedve hallgattam az Awake turnét Milánóban elcsípett diákcserés arcok beszámolóját egy paviai kocsmában, valamikor 1995 tavaszán.
Igen, ez a zenekar neve és ez a lemez címe. Elsőre azt hihetné az ember, hogy egy újabb viccbrigáddal akadt össze, de a zenét hallgatva gyorsan leesik, hogy nem igazán a rózsaszín hajlakkhumor az asztaluk. A zenekar neve mellett olvasható Tampa/Florida rögtön jelzi is a műfajt, és tényleg, eltéveszthetetlenül jellegzetes floridai death metalt hallh...
Két évvel később érkezett az újabb X-adag, igencsak beszigorodva, főleg a dalok, de a hangzás tekintetében is (direktebb, de sajnos jóval tompább is lett az összkép). A nóták hossza is rövidült (bár azért van egy 12 perces, Feri vélhetően bele is halna, ha nem terjenghetne), így értelemszerűen sokkal dalszerűbbek a szerzemények.
A Steel Panther különböző nevek alatt évek óta nagy attrakciónak számít a Sunset Strip klubjaiban: hangos, látványos koncerteket csinálnak, ahol a '80-as évek klasszikus glam/sleaze slágerei mellett egy sor saját stílusparódia-jellegű dal is előkerül.
Hogy a black metal nem tűnt el teljesen a föld színéről az utóbbi majd' tíz esztendőben, azt többek között a norvég (ugyan milyen?) 1349-nek is köszönhetjük. 2000-es debütálásukkor még csak sejteni lehetett, hogy a tucat arcfestés és klisés megjelenés mögött valami ígéretes dolog készülődik. Aztán a harmadik, Beyond The Apocalypse, de még inkább a ...
A Killswitch Engage az utolsó két lemez, de főleg a 2006-os As Daylight Dies kapcsán elég sok helyről megkapta, hogy biztonsági játékba fogtak, és semmit sem változtattak a nyerő formulán az évtized egyik legjobb és legfontosabb metal albumához, az Alive Or Just Breathing-hez képest. Nem vitatom, hogy volt ebben igazság, de a dalok színvonalába seh...
Büntetni való állapot, ha valaki death metalos létére nincs tisztában az Obituary fontosságával. Ez a -minden túlzás nélkül legendának nevezhető - floridai csapat, egyike lévén a legelső igazi death metal csapatoknak, legelső, Slowly We Rot lemezével kedvenc irányzatunk egyik alapkövét fektette le 1989-ben. Az azóta eltelt 10 évben hosszabb-rövide...
A dán Hatesphere sosem tartozott a nagy meglepetéseket okozó csapatok közé, a kezdetek óta gyakorlatilag egy színvonalon működnek, de az a színvonal legalább a léc felett van – legalábbis optimális esetben. A legutóbbi lemez óta nem kevéssé megújult tagsággal akár a most futó thrash-hullám élvonalába is kerülhetnek, a To The Nines erre megad minden...
A német Scratched Surface nem egy kockáztatós típusú banda, melodikus thrashcore-t játszanak. Ugyan 2004-ben még egyszerűen kemény, de dallamos zenével kezdték a zenekarosdit, ráadásul a tagok igencsak a tinédzseréveiket taposták (13-17 év közöttiek voltak a srácok), azóta meg olyan sok víz nem folyt le a Dunán (sem), hogy irgalmatlan tudásra, tapa...
A marylandi négyes történetének fonalát 2007 áprilisában ejtettem a földre, a minden korábbinál bluesosabb From Beale Street To Oblivion lemezükre akkoriban adott kilenc pontomat pedig mai fejjel is reálisnak tartom, bár igaz, ami igaz, a legutóbbi sorlemezt csak ritkán hallgatom meg elejétől a végéig.
Azon nem is érdemes vitatkozni, hogy a louisianai Lillian Axe minden idők egyik legjobb és egyben legalulértékeltebb amerikai dallamos metal bandája. A zeneileg nagyon erős, de a jövőt még csak felvillantó '88-as debütáló album után kiadott Love And War – Poetic Justice – Psychoschizophrenia trió simán ott van a műfaj valaha született legizgalmasab...
Chris Laney egy svéd dalszerző-producer-sessionzenész, aki olyan nevekkel dolgozott eddig a háttérbe húzódva, mint a Europe, a Candlemass, a Zan Clan vagy az egykori W.A.S.P. gitáros Randy Piper Animal nevű csapata. Most azonban úgy érezte, itt az ideje szólóban is kipróbálnia magát, természetesen néhány illusztris vendéggel a háttérben, és e munka...
A The Infection a clevelandi Chimaira ötödik lemeze, és habár Amerikában a banda megkapaszkodott az underground bandák már-már ismert kategóriájában, igazából nem véletlen, hogy felénk még nem cseng jobban a nevük. Mark Hunterék intenzitásával soha nem volt probléma, de albumaik valahogy mindig unalomba fulladtak egy idő után, és ezen a téren sajno...
Simán rá lehet fogni a DevilDriver zenéjére, hogy egydimenziós, Dez Fafara meg nyilvánvalóan azon énekesek egyike, akik tökéletesen tisztában vannak saját korlátaival, ám azt a lehető legjobban leplezik, de az vitathatatlan, hogy mindegyik lemezük egy-egy modern energiabomba. Az kérdéses volt, hogy hova lehet húzni ezt a fajta zenét; kapunk még egy...
A nem kimondottan barátságos nevű Rotkreis zenekar 2001 óta létezik, azóta tagcserékkel bíbelődtek, meg nyilván keresgélték a saját hangjukat. A Körbe jársz címet viselő EP (inkább az, mint demó, nyomdai borító, gyári cd) még 2007-ben készült, de érdemes róla szót ejteni, hiszen a csapat kifejezetten hangulatos, figyelemreméltó zenét játszik.
Az ezredforduló óta jónéhány amerikai rockbandának sikerült újból felfedeznie az otthonuk népzenéjének is beillő southern muzsikákat, s az utóbbi 8-9 évben felbukkant, szimpla rockzenét játszó zenekarok szinte magától értetődő természetességgel porolták le a Lynyrd Skynyrd ősi örökségét, hogy aztán saját világukba illesszék az ízes déli hangulatot....
Ha a Voice of Rock titulust Glenn Hughes már elbitorolta, a Voice of Metal megnevezés pedig Ronnie Dio-t illeti, mi mást lehetett volna kitalálni Rob Rock számára, mint azt, ami legújabb lemezének címe is egyben. Igaz ugyan, hogy a fickó ismertségben sehol sincs az említettekhez képest, de elismertsége azért számottevő a metal világában.
Meg kell mondjam, későn ébredtem, már ami a gitárhősöket illeti. Jó ideig hiányzott nekem az instru gitárzenéből az ének, és ennek köszönhetően bizony jónéhány kiváló lemezről lemaradtam. Pár hónapja kattantam rá a témára, részben azért is, mert úgy gondoltam, saját irodában ülve remek háttérzene lehet az efféle muzsika, amely halkan szólva még akk...
Sejtelmem sincs, milyen megfontolásokból szerződtette le Göteborg legtökösebb sleaze/street rock csapatát a Nuclear Blast, arról meg pláne nincs, hogy mit kezdenek majd velük, de Jocke Bergék remélhetőleg előre tudnak majd lépni a nagyobb kiadó révén.
Az egykor – bár erősen underground szinten – de virágzó hazai progmetal színtér mára totálisan elkopott, a The Dethroners totálisan más irányból (és más néven) is érkezett, ennek ellenére a műfaj egyik hazai színfoltjává válhatna, ha gyakorlatilag nem fantomzenekarként működne a formáció.
Facebook
Twitter