Bár a Narnia egy ideje már belépett az ún. soklemezes bandák táborába, még mindig tud meglepetéssel szolgálni. Legutóbbi lemezükön a finom progosodás volt újdonság, most pedig súlyosabbak mint valaha. Nem mintha eddig is jellemző lett volna rájuk a zenei „buziskodás", de azért a klasszikus Rainbow-Malmsteen vonalról nem rögtön a zúzás jut az ember eszébe.
No lám, két év elteltével újra összehozott a sors azzal a zenekarral, amellyel minden elkezdődött. Na jó, ez így eléggé hatásvadász kijelentés, pusztán annyiról van szó, hogy az akkori JFAC debütalbummal publikáltam először a Shock! berkeiben, és ha emlékezetem nem csal, ez az eufórikus hangulat, ami az alapvető kritikusi attitűdöt rózsaszín felhőb...
A szinte csontra két évvel ezelőtti pesti Gotthard koncert ugyan zseniálisra sikeredett, de többször újrahallgatva a Domino Effect lemezt, meg kellett állapítanom, hogy bizony nem az a svájciak legjobb munkája (hiába is adtam rá 9-est). Néhány remek tétel akadt persze rajta (Master Of Illusion, Gone Too Far, címadó vagy a különleges hangulatú Come ...
Elég sokat kellett várni az új Death By Stereóra, hiszen utolsó lemezük, a Death For Life több mint négy évvel ezelőtt jelent meg. Arra a lemezre akkor azonmód nyomattam is a maximális pontszámot, amit azóta sem sajnálok, visszatekintve is az egyik legkerekebb album volt abban az egyébként is baromi erős évben, teli változatos, jobbnál jobb dalokka...
A The Used nevű zenekarba mondhatni egy klip miatt botlottam bele, majd magam számára is meglepő módon szimpatikus lett ez a The-vel kezdődő, fura frizurákat viselő csapat, így gyorsan meg kellett ismerkedni az eddigi életművükkel – nincs vészesen sok albumuk, nem vének. Aztán hirtelen meg is jelent az új lemez (már ahhoz képest hirtelen, amióta ha...
A Five Finger Death Punch – azaz 5FDP – az utóbbi évek egyik legreményteljesebb amerikai metal csapata, The Way Of The Fist című két évvel ezelőtti debütalbumukból már több mint 350 ezer példányt adtak el a tengerentúlon, ami a mai viszonyok közepette körülbelül egy 10-15 évvel ezelőtti platinalemezzel egyenértékű. Európában még csak mostanság kezd...
A „britek legféltettebb titka" esetében kánon-szerűen szokás ismételgetni, miszerint mekkora igazságtalanság, hogy soha nem sikerült úgy istenigazából befutniuk, míg náluknál jelentősen fantáziátlanabb, és sokszor épp belőlük élő zenekaroknak meg de.
Nyilvánvaló, hogy a klasszikus thrash csapatok újjáéledésének korszakát éljük. Ha visszatekintünk az előző három-négy évre, látható, hogy néhány kivételtől eltekintve (Coroner, Dark Angel pl.) az összes valamirevaló thrash brigád újjáalakult már.
Az új Europe szinte mindent felülírt idén, főleg miután láttam az előzetes klipet, mely a címadó és egyben nyitó dalról (utóbbi státusszal persze nem voltam még tisztában) készült. Ennek megtekintése után nyugodtan dőltem hátra, tudva, hogy komoly baj már nem lehet a lemezzel, hiszen a Last Look At Eden nóta retrósabbnak tűnt, mint a két előző újko...
Az igazat megvallva még álmomban se gondoltam volna, hogy az idei év egyik legpusztítóbb albumát épp a marylandi Dying Fetus fogja szállítani, pedig voltak jelei a közelgő viharnak a Myspace-en elhintett előzetesek képében. S bár az idestova tizennyolc éve működő zenekar a technikás/ultrabrutál death metal legnagyobb húzónevei közé tartozik, e megt...
Soha nem értettem a michigani The Black Dahlia Murder körüli zajos hozsannázás miértjét. Adva van egy idestova kilenc éve működő deathcore brigád, akik gyakorlatilag indulásuk óta játsszák ugyanazokat az unalomig ismételt death/metalcore sablonokat, amelyek az évezredfordulón még újdonságnak számíthattak.
A jó ég tudja, mi történik a lengyeleknél (egészségesebb színtér, egészségesebb élet és mentalitás úgy általában), de a progos (és nem a Dream Theater-féle neoprogmetalra gondoljunk) zenekarok körében olyan szintű minőségi ugrás történt, aminek a magyarázatát majd cirka 10 év múlva lehet keresgélni.
A Lunatic Asylum Darkened című anyagáról is nekem volt szerencsém írni, és akkoriban valami olyasmit vontam le végső konklúzióként, hogy a potenciál megvan a csapatban, épp csak bátrabban kéne nyúlni a didgeridoohoz, illetve kerekebb nótákra lenne szükség. (Merthogy a Lunatic Asylum érdekessége az ausztrál hangszer, melyet vajmi kevesen használnak ...
A dán csapat két évvel ezelőtti Apnea című korongja nagyon betalált nálam, Neurosis-ízű, borultan nyomasztó zenéjük előtt kalapot emeltem és izgatottan vártam a következő dobást. Negyedik lemezükkel azonban sajnos nem léptek előre a srácok, inkább egyhelyben ácsorognak és mintha kreativitásukat is takaréklángra állították volna. Ezt persze csak elő...
Tipikus köcsög kiadói fogásnak is hívhatjuk a BLS legújabb gyűjteményes korongját - Zakk Wylde & Co. a közelmúltban új kiadóhoz került, legutóbbi lemezük (Shot To Hell) lassan már hároméves, az új album még a fasorban sincs, viszont Zakk némileg visszatért a köztudatba azzal, hogy ismét Ozzy Papi közelében sertepertél (ha még egyáltalán...). Há...
Így egy évvel a megjelenés után épp ideje, hogy írjak Jeff Loomis szólólemezéről, főleg, hogy nem meglepő módon konkrétan rommá hallgattam. De mivel a mai napig nem koptak meg a dalok, tökéletesen friss maradt a zene, és vélhetően ez a továbbiakban is így fog maradni.
Magyar heavy-power bandával tele van ma az ország, ám a mennyiség jelen esetben nem megy a minőség rovására, mivel minőségről sem igazán beszélhetünk. Ötlettelen, a stílus igazi (külföldi) nagyjait majmolni próbáló, ám azoknak lába nyomába sem érő erőlködések formálják ennek az irányzatnak a honi színterét, s csak ritkán születik valami értékelhető...
Rob Halford az utóbbi években igyekszik mindent aprópénzre váltani, amit csak talál a padláson, így aztán akadnak erősen megkérdőjelezhető értelmű kiadványai is. A War Of Words vagy a Halford lemezek máig etalon hangzásának átbuherálása, majd több verziós piacra dobásuk például tök felesleges húzás volt, szerepel azonban az életműben egy album, ami...
A The Idoru egyesek fejében amolyan csajos, sőt, emós zenekarként él, és habár érteni vélem, mi ennek az oka, a dolog ettől még nem lesz kisebb baromság. Mindenesetre aki a legutóbbi Monologue albumnál a csapat túlzott slágerességét kifogásolta, az a Face The Light hallatán sem feltétlenül válik majd rajongóvá, de attól ugyebár még semmi sem lesz j...
A New York-i Danger Danger a hajbandák fénykorában, 1989-ben jelentette meg debütáló lemezét, és habár nagy sztárokká nem váltak a nagy dömpingben, sajátosan erotikus töltésű, néha az AOR határmezsgyéjén egyensúlyozó dallamos hard rockjukkal kultikus tiszteletet vívtak ki maguknak a műfaj hívei között (annyit azért tegyük hozzá: ez még így is több ...
Nem tudom, egészen pontosan mi történhetett a Fear Factory táborban, de ha így folytatják, talán még az Anthraxnek is van félnivalója „a legszánalmasabb szájbólseggcsinálás" és „a legértelmetlenebb tagcsereberélősdi" díjakért folyó vidám vetélkedőben. Vélhetően itt is elszámolási-pénzügyi viták állnak a háttérben, akárcsak a hasonló esetek többségé...
Bizonyos zenekarok kényszernek érzik, hogy minden stúdiólemez után koncertanyaggal jelentkezzenek. Az Iron Maiden vagy a Dream Theater mellett a Judas Priest is ilyen, az 1997-es Jugulator óta az összes soralbum turnéjához kapcsolódott valamilyen live kiadvány, akár CD, akár DVD, akár mindkettő egyszerre.
Ugyan az első két másodperc után simán be lehet skatulyázni a zenekart a Meshuggah-klónok közé, de azért szerencsére túlmutat ezen az Architects. Metalcore, a súlyosabb, komplexebb fajtából, üvöltözés + dallamos éneklés kombóval, noha utóbbiból azért nincs sok, és az a néhány is fájdalmasan klisés. Eddig két lemezük, valamint egy split EP jelent me...
A Watch My Dyingról mindenkinek megvan a saját, többnyire megdönthetetlen véleménye, éppen ezért mindenki jobban tudja (még a zenekarnál is, nyilván), hogy milyen zenét kellene játszaniuk, milyen borító dukálna a dalokhoz, hogyan illene szólnia a lemezeknek, miért nem írnak érthetőbb/érthetetlenebb szövegeket, egyáltalán: miért nem csinál mindent ú...
A gyöngyösi Beyond hazánk egyik legpatinásabb thrash zenekara, akik már több mint húsz éve nyomják az ipart. Hihetetlen, nem igaz?! Új lemezük nemes egyszerűséggel Thrashként látott napvilágot, és ha valakik, akkor ők tényleg megtehetik, hogy mindennemű köntörfalazás nélkül, nomen est omen alapon ezt a lemezcímet használják.
Amikor az ember egy olyan olasz extrém metal együttesbe botlik, amely promó cd helyett egy bolti példányt küld kritizálásra, méghozzá ízléses, digipack kiszerelésben, szövegkönyvvel megspékelve, akkor nehéz nem előítélettel viseltetni mind a csapat, mind pedig az alkotásuk iránt.
A Green Path debütáló anyaga amolyan derült égből kvázi villámcsapásként ért; nem mondanám, hogy az elmúlt évek alatt megtöltötték volna a rocksajtót a róluk szóló információkkal, így tényleg meglepett az első lemez híre, amitől először szokás szerint idegenkedtem, aztán kb. két hallgatás után megszerettette magát velem annak ellenére, hogy még köz...
Facebook
Twitter