A svéd Beardfish a hetvenes évek progrockját újítja fel úgy, hogy nem modernizálja teljesen, hanem a régi értékekből rakosgatnak össze új dalokat, ráadásul a meghökkentő ötletek miatt egyfajta zenebohócként is funkcionálnak. Ötödik lemezük, a Destined Solitaire gyakorlatilag a jól ismert ösvényen halad tovább, nem hiszem, hogy bárkinek meglepetést ...

A finn Spiritus Mortis több mint két évtizede zenél, és ismeretlenségükben bizonyára az is erősen közrejátszik, hogy irreálisan sokáig, egészen a 2000-es évek első feléig csupán demókban gondolkodtak. Biztos tudnának valami magyarázatot adni a dologra, de végülis nem ez a lényeg, jobb később, mint soha, az egykori Reverend Bizarre frontemberrel, Sa...

Vicces, hogy az egykoron a melodikus metalcore hullámmal felszínre vetődött csapatok most milyen elánnal próbálják minden erejüket latba vetni, hogy levakarják magukról ezt a mára már kínossá vált jelzőt. Szinte az összes ilyetén együttes sziklaszilárdan tagadja, hogy ők valaha is metalcore-t játszottak volna.

Igen gyakran előkerülő téma akár személyes beszélgetésekben, akár netes fórumokon, mennyire őszinte egy adott zenekar friss albuma. Vajon tényleg természetesen jön az belőlük, amit éppen hallani az aktuális dalokban, netán esztelen irányváltásról, görcsös horizonttágításról, vagy épp ellenkezőleg, a régi rajongók tudatos visszaédesgetéséről van szó...

Évek óta vártam ezt a lemezt, hiszen a fekete mágusok visszatérését jelentő Collideoscope nagyon régen, 2003-ban jelent meg, és hiába játszottak azóta négyszer is Magyarországon, jó lett volna már tőlük új dalokat hallani. Ennek ellenére a The Chair In The Doorway nem volt szerelem első hallásra, kellett hozzá egy kis idő, míg azonos hullámhosszra ...

Bár a kilencvenes évek első felében az amerikai MTV a Nirvanát fejőstehénként használva azon ügyködött, hogy minél mélyebbre rántsa a rock műfaját a popos, mainstreames fertőbe, a hagyományos metalt pedig örökre száműzze, e tervét végül nem sikerült megvalósítania.

Szinte hihetetlen, de tényleg rendes kiadónál jelent meg az új Thy Catafalque, méghozzá impozáns digipack csomagolásban, kultikusan elrontott belső résszel (azaz vegyél magadhoz egy tükröt, ha a szokásos információkra kíváncsi vagy), ráadásul a dalszövegeket, Kátai Tamás fotóit külön kis keménypapíros füzetkében lehet olvasni/nézegetni, kell ennél ...

Teljesen elképesztő módon idén valahogy a progos zenék találtak be jobban nálam, ami talán mégsem annyira meglepő, hiszen mostanság a (DT) standardokból kilépve (illetve azt meg sem találva) más utakat keresgélnek az ilyesféle csapatok. A svéd Korea is valami ilyen vonalról érkezett, noha a progosságot csupán szőrmentén lehet rájuk húzni. Lassacská...

Remek ötletnek tartom a Rockinform kezdeményezését, hogy mellékletként klasszikus-kultikus magyar albumokat raknak az újságba, főleg, hogy ezek egy kis ráncfelvarráson is átesnek és amúgy sem nagyon hozzáférhetőek már eredeti kiadásban. Olyat is láttunk már, hogy ismeretlen bandák bemutatkozó felvételei kerülnek a CD-mellékletre. Ismert, népszerű z...

A rockzenészek tudvalevőleg fajtájuknál fogva imádnak újjáalakulni / visszatérni / kibékülni, de még ennek fényében is csak nagyon kevesen reszkíroznának meg olyan rizikós lépést, mint az Alice In Chains. Layne Staley 2002-ben bekövetkezett tragikus halála után biztosnak tűnt, hogy a világszerte milliók által várt folytatás örökre elmarad, a heroin...

Ritkán ugyan, de azért olykor-olykor megesik, hogy az ember ott bukkan gyöngyszemre, ahol nem is gondolná. Ilyen hely például az újságírói promópakk alja, ahová a keményszívű kritikus az általa meghatározott gondos és megfontolt szempontok szerinti szelekció során (zenekarnév, csomagolás, pár másodperces belehallgatás, migrén) száműzi az arra ítélt...

Az utóbbi 1-2 évben elég alaposan beleástam magam a(z egykori) hajmetal zenekarok természetrajzába és kissé meglepődve kellett rájönnöm arra, hogy akármilyen mostoha szelek is fújtak a 90-es években, valójában igen kevés olyan csapat volt, aki ténylegesen leállt a grunge érában.

A zenekarnév, bár ötletes, nem sokat mond; a logó középszerű, a borító jellegtelen, de a résztvevők névsora impozáns: Wade Black süvöltőmester ugye nem különösebben szorul bemutatásra, de a King Diamond csapatában megismert Pete Blakk gitáros és Hal Patino basszer sem bárgyúskodásukról híresek.