Shock!

február 27.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Ratt: Infestation

A San Diego-i Ratt a Van Halen által vezetett '80-as évek eleji amerikai metal robbanás egyik főszereplője volt a Mötley Crüe, a Quiet Riot és a Twisted Sister mellett. Első két lemezük, az 1984-es Out Of The Cellar és az 1985-ös Invasion Of Your Privacy simán ott vannak a korszak legjobbjai között, nem véletlenül emlegették őket akkoriban rendszerint az új Aerosmith-ként: a zenekar évekig fej-fej mellett haladt a Mötley-vel, útjukat platinalemezek, teltházas arénaturnék és sikoltozó kiscsajok szegélyezték.

megjelenés:
2010
kiadó:
Roadrunner / mTon
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 30 Szavazat )

Habár albumaik színvonala a későbbiekben sem lankadt, az évtized második felében valami miatt már nem tudtak előrelépni az elementáris kezdeti időszakhoz képest (ez még persze így is milliós eladásokat jelentett), aztán a '90-es évek elején őket is padlóra küldte a zenei őrségváltás. 1999-ben volt egy felemás visszatérési kísérletük az A&R guru John Kalodner sonys Portrait kiadójának védőszárnyai alatt, de az akkor elkészített bluesosabb, modernebb hangvételű lemez nem találkozott a tábor ízlésével, így a történet követhetetlen és illúzióromboló káoszba fulladt. A legmélyebb mélyponton egyenesen két Ratt rótta az amerikai utakat, miközben a névhasználati jogokon marakodó tagok kígyót-békát üvöltöztek egymásra a nyilatkozatokban.

Hálistennek idővel ők is rájöttek, hogy 50 éves fejjel az ember legfeljebb csak hülyét csinálhat magából, ha aprópénzre váltja a múltat ahelyett, hogy megpróbálná felvenni a versenyt a fiatalokkal, úgyhogy most ismét itt vannak. A felállás annyira eredeti, amennyire azt a helyzet lehetővé teszi: a banda egykori riffgyárosa, az óriási termetű Robbin Crosby már a '99-es reunionben sem tudott részt venni heroinfüggősége és HIV-fertőzése miatt, majd 2002-ben el is hunyt, az eredeti basszusgitáros, Juan Croucier pedig jelenleg jól menő stúdiót vezet Los Angelesben, illetve számos egyéb üzleti érdekeltsége is van, amiket eszében sem volt feladni a főállású rattezés kedvéért. A klasszikus ötös másik három tagja, Stephen Pearcy énekes, Warren DeMartini gitáros és Bobby Blotzer dobos azonban szerencsére egyaránt felsorakoztak az ügy érdekében. A négyhúroson Juan helyén a Vince Neil Bandből és az Adler's Appetite-ból ismert Robbie Crane nyomul, a második gitárt pedig a Quiet Riot csúcséveiben szintén multiplatina albumokat gyártó Carlos Cavazo pengeti.

Mivel manapság minden egykori nagyság igyekszik visszatalálni a klasszikus formájához, nem meglepő, hogy ezúttal a Ratt sem igyekezett görcsösen meglelni 2010-es önmagát, korszerűre venni a fazont vagy bármi módon megpróbálni idomulni az aktuális zenei áramlatokhoz. A Michael „Elvis" Baskette (lásd még Incubus, Alter Bridge, Taking Dawn stb.) által kreált elképesztően telt és erőteljes, még a mai viszonyok közepette is döbbenetesen jó hangzáson kívül itt bizony semmi sem utal arra, éppen hányat is ír a naptár: az Infestationön a '80-as évek Rattje éled újjá, pontosan azt adják, amit egy régi rajongó vár tőlük. Nem tudom, mennyire kellett ehhez megerőszakolni önmagukat, de a dalok mindenesetre abszolút nem árasztanak magukból izzadságszagot. Sőt, a legjobb pillanatokról simán elhinném, hogy valamikor 20-25 évvel ezelőtt születtek, csak egy kicsit leporolták őket, és ez bizony ritka dolog egy hasonló legendánál... Vagyis minden szempontból a régi nagy vetélytárs, a Mötley utolsó lemeze, a Saints Of Los Angeles ötlik az ember eszébe az Infestation hallatán: a sound mai, a zene viszont tényleg a legszebb éveket idézi.

A klipesített Best Of Me kivételével nem tudok kiemelni egyértelmű slágernótát – manapság nyilván ez a napfényes Sunset Strip himnusz sem lesz igazi sikerdal –, de mit ad isten, pár kör után a hallgató azon veszi észre magát, hogy az összes szerzemény bemászott a fülébe. Legyen szó akár a húzós riffeléssel indító, állati jó tempójú Eat Me Up Alive nyitásról, a megigézően feelinges középrésszel operáló A Little Too Much-ról, az óriási gitárdallamokkal ellátott As Good As It Getsről, a hatalmas refrénű Garden Of Edenről vagy a védjegyszerű Take Me Home lassúról, nehezen tudok elképzelni olyan Ratt kedvelőt, akinek ne húzódna tőlük széles vigyorra a szája. A banda fő erőssége a példaértékű ritmus- és szólógitárjáték mellett mindig is az a laza, pimasz hangulat volt, aminek hallatán az ember automatikusan hátradől és elengedi magát. Sosem gondoltam volna, hogy még valaha is képesek lesznek ezt ilyen szinten elővarázsolni magukból...

A múlt persze nemcsak az érzésvilág, de itt-ott konkrét hasonlóságok szintjén is előkerül, a gitárgazdag Look Out Below-ban a Lovin' You Is A Dirty Job, a Lost Weekendben pedig a Lack Of Communication szelleme kísért, de aki szerette őket, vélhetően ezt sem fogja bánni. Ami az egyéni teljesítményeket illeti, elsősorban Warren DeMartinit muszáj kiemelnem, aki régen sem tartozott a körülrajongott gitárosok közé, pedig stílusa abszolút jellegzetes és összekeverhetetlen. Most is hatalmasakat játszik, és külön rokonszenves, hogy az anyag megközelítése kimondottan szólógazdag, tehát bőven van is tere kibontakozni. Stephen Pearcy éles, kissé rikácsolós tónusú hangja is a régi, nyilván ma sem ő a világ legjobb énekese, de ugyanúgy hozzátartozik a Ratt soundhoz, mint Vince Neil a Mötley-éhez vagy Joe Elliott a Def Leppardéhoz.

Nem tudok és nem is akarok kötözködni a zenekarral, mert az Infestationnél jobb visszatérést aligha produkálhattak volna: ez az album a régiek mellett is simán megállja a helyét. A Saints Of Los Angelesnél annak idején nem akartam elhamarkodott lenni, így csak 8 pontot adtam rá, pedig megérdemelt volna eggyel többet is. A Rattnél nem követem el újból ezt a hibát, és összeteszem a kezemet, hogy élőben is felbukkanjanak valamikor a közelben.

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Cloudscape - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Jeff Loomis - Budapest, Dürer Kert, 2012. november 11.

 

Portnoy, Sheehan, MacAlpine, Sherinian - Budapest, PeCsa Music Hall, 2012. október 19.

 

Accept - Budapest, Club 202, 2011. február 2.

 

ZZ Top - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2009. október 15.

 

Wendigo - Budapest, A38, 2005. április 29.