A tavalyi évben győzedelmes visszatérést produkáló holland Asphyx nem kíván segget csinálni a szájából, és bizony addig üti a vasat, amíg meleg. Hét éves kihagyás után úgy tűnik, a hollandok végre ismét a jó úton járnak, hiszen történetük egyik legerősebb lemezét követően idén a tetemes, huszonhárom évnyi pályafutásukat legelső koncert DVD-jükkel ünneplik meg.
Előzetesen elég rossz ötletnek tűnt az Accept újonnani visszatérése. Minden idők egyik legnagyobb német heavy metal bandája egyszer már felmelegítette a levest a '90-es évek első felében, ám a lendület egy bivalyerős (Objection Overruled) és egy hozzájuk képest kicsit túlbrutalizált, de még mindig jó (Death Row) album után megtört.
A svéd Enforcer esetében szinte szó szerint megismételhetném azt, amit tavasszal írtam a White Wizzardról, a fiatal csapat ugyanis ugyanabban az 1981-es stílusú brit heavy metalban utazik, mint amerikai kollégáik, sőt, még a kiadójuk is azonos. Az Earache valami miatt rápörögni látszik a farmermellényes, szegecses csuklószorítós retro-bandákra, ami...
A kaliforniai Bleeding Through-t a metalcore korszakban valahogy elkerülte az igazán nagy reflektorfény, de a háttérben építkezve azért elég jól megtalálták a helyüket a színtéren, Magyarországon is többször jártak, szóval nálunk sem számítanak ismeretlennek. Ez már a hatodik stúdiólemezük, vagyis korántsem nyeretlen kétévesekről van szó, és noha é...
Amikor a tavalyi év utolsó napjaiban tragikus hirtelenséggel elhunyt az Avenged Sevefold dobosa, Jimmy „The Rev" Sullivan, nem fogadtam volna arra, hogy ennyire gyorsan elkészülnek a folytatással, de láss csodát, bő fél év alatt kihozták az új albumot.
Na, a végén a Vanden Plas is a Frontiersnél kötött ki – talán azért, mert az Inside Outnál (amely a folyamatosan csődközeli állapotban leledző SPV-vel áll szoros kapcsolatban) biztosabb hátteret tudnak nyújtani az olaszok; talán azért, mert a kiadó azt elmúlt években amúgy is nyitott a progos muzsikák felé – valószínűleg mindkét feltevés megállja a...
Nem igazán vagyok híve a klasszikus felállás/eredeti énekes-fetisizmusnak, de sajnos akadnak olyan esetek, amikor az utód bizony nem üti meg a mércét. Így történt ez a TNT esetében is: a Tony Harnell távozása óta készült két lemezzel alapvetően nem lett volna baj, de Tony Mills (bármekkora nagy kultarc is volt a Shy élén anno) egyszerűen nem olyan ...
John Norum nemcsak a Europe gitárosaként, hanem szólóban is igen komoly dolgokat tett le az asztalra, saját műveit pedig – ellentétben Joey Tempest munkáival, amelyekről finoman szólva is megoszlanak a vélemények – többnyire a keménymag is jól szokta fogadni. Szerintem Joey lemezei is igényes, értékes muzsikát tartalmaznak – de én ugye fanboy volné...
Az utóbbi évek talán legpofátlanabb zenekara a svéd H.E.A.T., akikre kb. egy éve hívta fel a figyelmemet a hozzám hasonlóan Europe és hair metal fanatikus Horváth „Dreyelands" András barátom. Pofátlanul fiatalok, pofátlanul ráéreztek arra a zenei világra, amelynek fénykorában még épphogy csak megszülettek és pofátlanul hitelesen hozzák annak hangzá...
Lengyel prog – az rossz egyszerűen nem lehet. És ha lengyel meg progresszív, akkor első körben remélhetőleg mindenkinek beugrik a zseniális Riverside és a feltörekvő Indukti. Meg talán lassan majd a Votum is. A gyökerek valahol ugyanazok (Porcupine Tree, Pink Floyd, Opeth), a végeredmény mégis picit mindig más.
Nem biztos, hogy pont nálam kellett volna landolnia a Thornwill cd-jének, a heavy/power zenéket az utóbbi években mondhatni módjával szeretem, de amint átlapoztam a képregényszerű formában megalkotott bookletet, felkeltették az érdeklődésemet.
Igaz, még tavalyi, de ha itt heverészik, miért ne lehetne róla megemlékezni? Még akkor is, ha elsőre egy Stone Sour/Slipknot-wannabe zenekar ugrott be róluk, az énekes, Andy Campbell annyira gyönyörűen levette Corey Taylor stílusát az üvöltözéstől kezdve az énekdallamokig, hogy az gyönyörű... Igaz, a hangszíne valamelyest hasonló, talán nem is véle...
A rockzene mindig erős volt a polihisztorok kinevelésében. Itt van például ez a Nicke Andersson (vagy inkább Nick Royale-t kéne írnom?), aki már az Entombedban is sokkal több volt egyszerű dobosnál - ének, gitár, basszusgitár, zene, szöveg, borító, logó, produceri munka, minden játszott, ami éppen kellett, vagy amihez épp kedve volt.
A névből egészen egyszerű agymunkával ki lehet találni, hogy a flamenco és a metal párosításáról van szól. Flametal néven korábban már megjelent két lemez, igaz, akkor még „normális" zenekarral adták elő a szerzeményeket a srácok, ráadásul koncerteken flamenco táncosok is felléptek velük.
Valahogy a Live zenekar itthon sosem szerzett nagy rajongótábort, kétlem, hogy egy önálló koncertjükre tömeges népvándorlás indulna be, pedig ez a post-grunge zene a Seattle-mániákusoknál is egészen biztosan betalálna. A Live tavaly úgy döntött, hogy egészségmegőrző szünetet tart, amiből gyakorlatilag feloszlás következett.
Szerencsém van, mert Mr. Glenn Danzigről, Evil Elvisről, talán magáról a Sötétség Fejedelméről (höhö) mindig hálás dolog írni. Pláne, ha hat év után új stúdiólemezt szabadít rá a világra. Ami ráadásul – hogy jó előre le is lőjem a poént – alsóhangon a legjobban sikerült produktuma a 4-es korong óta. Pedig az már nem éppen tegnap volt...
Már akkor megrettentem, amikor kiderült, hogy a Korn ismét Ross Robinsonnal áll neki az új lemeznek, a cím pedig csak tovább fokozta aggodalmaimat. Szó se róla, a '90-es évek közepén én is rongyosra hallgattam a bakersfieldi csapat első két albumát, azok az idők azonban végérvényesen elmúltak: az eredeti felállásból megmaradt Jonathan Davis, Fieldy...
Ha az égiek is úgy akarják, a Grand Magus elég nagyot léphet előre ezzel az ötödik lemezzel a következő hónapokban. A Roadrunner szerződés eleve jó lehetőségeket biztosít nekik, pláne, ha tényleg többet turnéznak majd, mint eddig (ami mondjuk nem nehéz...), márpedig Janne „JB" Christofferson saját bevallása miatt elsősorban ezért hagyta ott a szint...
Elégedjünk meg annyi információval, hogy az Exit Music zenekar szegedi, és korábban már írtunk egy demójukról, ami – mint szegedi zenekarhoz méltó módon – ígéretes volt. A 2006-os demó óta hallhatóan összeért a csapat, mind a dalszerzést, mint az éneket tekintve.
Totálisan lerágott csont, hogy a Nadir maga a Nagybetűs Underground. Rendre jöttek a sorlemezek, splitek, koncertezni ennek ellenére csak délutáni időpontokban tudnak legtöbbször, valamiért az örökös előzenekari státuszból képtelenek kitörni, amibe láthatóan bele is törődtek.
Vannak zenék, amelyek egészen egyszerűen fizikai fájdalmat okoznak. Egy 53 perces punklemez pedig felér egy szaharai túlélőtúrával, főleg ha a zenekar olasz. Jó, tegyük félre a prekoncepciót, egészen biztosan léteznek kiemelkedő olasz zenekarok is.
Ha egy zenekarból kivesszük az egyik fő mozgatórugót, elég nagy a valószínűsége, hogy rövid távon szürkül, hosszú távon megrogyik a produkció. Persze létezik pozitív ellenpélda is, de abban az esetben legalább annyira karizmatikus előadó/zenésznek kell pótolnia a hiányzó csavart.
A Trauma név Lengyelország egyik legrégebbi death csapatát jelöli, amely még a '80-as évek vége táján alakult Thanatosként, ám 1992-ben névváltoztatásra szorultak (Thanatos néven már akkoriban is működött nem egy banda, köztük a kiváló holland death brigád), s az 1996-os bemutatkozó lemezüket már Traumaként jelentették meg. Azóta szépen, de nem lóh...
Csaknem három év telt el az utolsó Replika album, a Nem hiszek megjelenése óta, mely egy igazán tüskés, végtelenül súlyos és dühös lemez volt. A 2004-es Durva élet könnyed dallamossága után meglehetősen éles váltást is jelentett. Annak ellenére, hogy az utolsó anyaguk igazán jó kis lemez volt, én a dallamosabb Replikát szeretem igazán, így az ismét...
Vajon milyen zenét játszhat egy olyan csapat, ami Droids Attacknek nevezi el magát, és az első két lemezén olyan dalok találhatók, mint például a Your Dad Is Gay, Steven Seagal, vagy épp The John Oates Mustache Ride? Az ember óhatatlanul is unatkozó külvárosi amerikai hülyegyerekek idióta pop-punkjára gondolna, pedig attól aztán elég messze esik a ...
Jon Schaffer visszatért, ám sajnos ezúttal nem egy újabb Iced Earth lemezről kell beszámolnom, hanem valami olyasmiről, amelyet a mester valószínűleg világmegmentő metalnak hívna. Én – vele ellentétben – ezt a szólóprojektjét egyszerűen unalmasnak nevezem, ami labdába se rúghat az Iced Earth mellett.
Könnyen lehet, hogy blaszfémiát fogok elkövetni, de akkor is elismerem, hogy a magam részéről baromira tudok örülni annak, hogy a '90-es évek elején ismerkedtem meg a keményzenével. Tizenpár évesen (de igazából azóta sem) ugyanis kurvára nem voltam kíváncsi semmiféle hajlakk-metalra, sárkányokkal hadakozó lovagokra, vagy a becsületért tűzön-vízen á...
Facebook
Twitter