Fura figura ez a Brant Bjork. Pár évig veri a dobokat a - sokunk számára - megkerülhetetlen stoner alapbanda Kyussban, majd alig húszévesen ott is hagyja őket, mondván, már kezd kiégni. Aztán továbbáll a desert rock színtér kettes számú zenekarába, a Fu Manchuba, ahol valamivel több időt tölt el, és itt is feldobol pár klasszikussá váló lemezt.
A fentiek hatására szép lassan a stoner rock emblematikus figurájává, igazi jelenséggé válik, amire csak rátesz egy lapáttal, hogy időközben besegít a hozzá hasonlóan igen erős legenda-faktorral rendelkező, régi haver Nick Oliverinek a Mondo Generatorben. Brant lesz "a stoner dobos", és kábé ezzel esik egy időre az, hogy elege is lesz a dobokból. Szólókarrierbe kezd, előre jön a mikrofonhoz - bár túl sok hangja nincs – és a gitárt is magához kaparintja.
Tényleg különös alak ez a Brant. Azok a csapatok, ahol megfordult - élükön a Kyuss-szal - erősen hajlamosak voltak az improvizatív, jammelős előadásra, a témák hosszadalmas, ráérős kibontogatására, így aztán joggal várna el tőle szólóban is valami hasonlót az ember. Erre mit csinál a jó Brant? A lehető legegyszerűbb, igencsak szűkre szabott keretek közé szorítja magát és időről-időre változó zenésztársait, amely hajlama ráadásul az idő előre haladtával szinte nőttön-nő. Ráadásul dalfoszlányai, gitártémái, énekdallamai, hangszerelési megoldásai mind-mind forgószélszerűen keringenek körbe-körbe az életmű során, hol itt, hol ott felbukkanva. Nála senki nem lepődik meg egy jó tíz évvel ezelőtti riff vagy egy-két elkoptatott szöveg-részlet újrahasznosításán, és tán pont ez a titka annak a nosztalgikus-családias hangulatnak, amely körbelengi minden lemezét, jelenjen meg bár simán főhősünk neve, vagy az And The Bros toldalékú névváltozat alatt. Vannak ugyan kimondottan jól (pl. a debütáló Jalamanta, vagy a 2007-es Somera Sól) és rosszabbul (a legutóbbi Punk Rock Guilt) sikerült lemezei, de a színvonal jobbára egyenletes. Az a "semmi igazán különös, de kifejezetten jól esik hallgatni"-módi. Mint ahogyan a 2010-es Gods & Goddesses is.
Brant nem akar többnek látszani, mint ami. Sokat tapasztalt, egyszerű hippi-rocker, aki nem szereti túlcsicsázni a dolgait, a világot sem fogja megváltani, pusztán csak jól akarja érezni magát. A Gods & Goddesses is szűk harminchárom perces, kifejezetten letisztult hangszerelésű korong, rajta nyolc feszes szerkezetű, bárminemű izgalomtól vagy meglepetéstől mentes dal – itt aztán nemhogy sláger nincs, még tán igazán kiugró szám sem, összességében mégis igen kellemes a dolog. Szimplán csak jó hallgatni, újra és újra - a nyitó Dirty Bird abszolút easy listening-hangulatú, basszusdörmögéssel kábító felvezetőjétől a Blowin' Up Shop megeffektezett énekű blues rockján, a Good Time Bonnie mélyen a hatvanas-hetvenes években gyökerező, energikus rockolásán és a füstös hangulatú, merengős Portón át a lemez hosszú számának szerepét betöltő, a korong végére azért barátian hátba vágó Somewhere, Some Womanig.
Olyan ez az egész lemez, mint egy nem túl hosszú, nem is túl kimerítő koraesti kocsiút hazafelé, amikor már mindenki fáradt, és nincs kedvünk semmiről sem beszélgetni. Csak bámulunk ki az ablakon, tunyán hátradőlve az ülésben, közben szép lassan telik az idő, és nem történik semmi különös. És egy-egy ilyen mélabús pillanat néha nagyon jól tud esni az embernek.
