A 30 Seconds To Mars This Is War című albuma a 2009-es év azon kiadványai közé tartozott, amit tűkön ülve vártam. Ők is szinte a kínai demokrácia lassúságával készítették el az új dalokat, jó alaposan, ami után értelemszerűen azt vártam, hogy minimum a komplett állkapcsomat kelljen keresgélnem valahol a padló alatt. Nos, nem így történt.
Ha egy szóval kellene megfogalmaznom, mi is a bajom a lemezzel, a lagymatag lenne a megfelelő jelző. Meg persze azok a számomra hajmeresztő ötletek, amiknek a résztvevő rajongók bizonyára örülnek: Marsék igencsak szeretik bevonni rajongóikat a közös munkába – nem is tudnék hirtelen más zenekart mondani, akik a mainstream kategóriában csücsülnek, és mégis emberközeliek szeretnének maradni, amennyire csak lehet.
Naszóval nagyon nem szeretem a tömegénekeltetős kórusokat a lemezen, amelyek leginkább egy felturbózott gyerekkórusra emlékeztetnek, itt pedig bőven találni ilyet. Neten hirdettek egy úgynevezett. Summitot, ahol a megjelent rajongók felénekeltek, feldoboltak mindenfélét, amit aztán Jared Letóék beépítettek a dalokba. Tényleg aranyos és kedves ötlet, de valami irdatlanul idegesítő hosszú távon (még rövid távon is) ez a végtelenül sok, ostoba és céltalan óóóóó-zás és csordaszerű refrénénekeltetés. Mindehhez a zene is puhult, sajnos a tökös, rockos hangulat is a múlté, Jaredék átmentek valami negédes, olykor kifejezetten a U2-ra emlékeztető grandiózus, de hihetetlenül geil világba (pl. Vox Populi), ami egy-két dal erejéig oké, de akik tudtak írni egy Capricornt vagy egy Beautiful Lie-t (pedig az is csöpögős, de szerethető módon), azoktól nem fogadok el egy Night Of The Huntert vagy egy rágógumiszerűen nyúlós, Alibit, amiben Jared megtévesztően Bonosan énekel. Minek, ha van saját hangja is?...
Persze vannak szerethető pillanatok, a címadó dal például feelinges (csak az a szájbanyesett kórus ne borzolná az idegeimet benne) és pl. a halálosan egyszerű 100 Suns is rettenetesen jó lenne az örömódás csorda nélkül, ám így végtelenül idegesítően szar az egész. A Hurricane-ben végre benne van az a hangulat, amit szeretek Marsékban, jó kis szívtépős dal, hozza is a libabőröket, ahogy illik. Ha ezt a színvonalat hoznák végig, esküszöm, egy szavam nem lenne, annak ellenére is, hogy a dalt az abszolút vállalhatatlan Kanye Westes vendégszereplésével is elkészítették. A Closer To The Edge is szerethető, de itt már érezni, hogy sokadszorra lövik el ugyanazt a puskaport, a lemez közepe felé meg konkrétan kezdek megőrülni a rajongók kórusától. Tudom, hogy sokat lovagolok ezen, de tényleg irgalmatlanul bosszantó. A cseppet sem rockos, Stranger In A Strange Land is a lemez kedvelhetőbb részei közé tartozik, a záró nyugis L 490 pedig egészen egyszerűen baromi feelinges a maga egyszerűségében, még így ének nélkül is - illetve a végén tibeti szerzetesek mormolnak, hátborzongatóan hangulatossá téve a lezárást.
Az egyre őzikeszerűbb Jared persze még mindig baromi jól énekel (bár hozzátenném, hogy szinte saját magát ismételgeti az egész lemezen), a végtelenül szimpatikusnak tűnő Tomo Miličevićet pedig igazán hagyhatnák jobban kibontakozni. Nem érzek semmi előrelépést az előző totálisan tízpontos lemezhez képest, sőt. Akartam szeretni a This Is Wart is, de sajnos nem tudom a háttérben megbúvó negatív érzések nélkül végighallgatni a cd-t, és cirka 4 szerethető dal kevés.
A borítót is rajongóbarát módon készítették, kétezer rajongó arcát frontborítónak használták (nyugi, csak egy kivehető lap van a tokban, mögötte ott figyel a rendes tigrises is), viszont az már kevésbé rajongóbarát, hogy a szövegeket kispórolták a bookletből. Oké, hogy manapság internetet lélegeznek már a nagymamák is, de amilyen dizájnbuzi az egész csapat, elég ergya így az egész csomagolás.
Srácok, ez nem igazán az, amit vártam tőletek, legközelebb vegyetek vissza a világot kebletekre ölelésből, menjetek be egy lepukkant garázsba és csináljatok valami zsigeribb rákenról lemezt - ha már rockzenekar vagytok. Köszönöm, maradtam tisztelettel, még mindig a rajongótok.
Hozzászólások