Shock!

Bevallom, valahogy mindig fázom az olasz zenekaroktól. Főleg, ha a biográfiájukban két neves zenekarnak is hibásan írják le a nevét (már akikkel együtt játszottak, de mindegy is). Nem nehéz azt sem kitalálni, hogy dallamos progos zenét játszik a Sinestesia, ami egészen addig még rendben is volt, amíg be nem kúszott az ének, amivel aztán agyon is csaptak mindent, amit bizalomnak lehet nevezni.

Rettentő modoros, túlságosan érzelmeskedőre vett tipikus olasz bonviván hangot kapunk, majd ezek után kapunk még egy Petrucci-lightnak nevezett futamot is, úgy érzem ezzel kb. mindent elmondtam a Sinestesiáról.

A második dal már inkább a hard rockos irányba tereli a hallgatót, igazából ez a kiszámíthatósága ellenére jobban is áll nekik és még Ricky De Vito hangját is jobban lehet szeretni, már-már korrektnek mondható, viszont azt a megjegyezhetőséget hiányolom innen (is), ami miatt az embernek újra kedve támadna meghallgatni. Az erősen Dream Theater/Queensryche-ízű The Birth, The Death, Trance By The River riffelősebb világa sem vészes, de még mindig azt érzem, hogy Ricky valami totál más dimenzióban énekel, mint ahol a zene helyezkedik el. Bevallom, hosszú távon számomra baromi idegesítő amit művel, de biztos van, aki erre a túljátszott operás jellegű énekhangra esküszik.

Sajnos a lemez további fele is felemás, céltalan, klisékkel teli szürke témák, illetve máshonnan lenyúlt ötletek sokasága, a negyedik dalnál már konkrétan röhögni támadt kedvem szegény énekesen. A záró, olasz nyelvű záró szösszenet mintha valami euróvíziós dalfesztiválos szerzemény lenne, riasztóan szirupos és felesleges.

Nem hallgathatatlanul rossz a Sinestesia, de millió eredetibb (vagy akár csak izgalmasabb) zenekar létezik, így kizárólag a műfaj ultrafanatikusainak ajánlott, amúgy felejthető produkció.