Shock!

A lengyel metal már elég régóta nem kizárólag a Vader – Behemoth kettőst meg az arrafelé hagyományosan erős death/black színteret jelenti, csak úgy özönlenek tőlük a különféle jobb-rosszabb csapatok a legkülönfélébb stílusban.

A meglehetősen szerencsétlen Titus Tommy Gunn név Tomek „Titus" Pukackit, az egyik legpatinásabb lengyel metal banda, az Acid Drinkers frontemberét rejti, aki anyazenekara thrash/speed/heavy metalja mellett egy kicsit most a mocskos rock'n'rollba is belekóstol. Mivel maga az Acid Drinkers is amolyan tréfás kedvű csapat, nem meglepő, hogy Titus barátunk szólóban is alaposan lelazul, már a borítóra pillantva és a számcímeket végigszemezgetve is egyértelmű a produkció félkomoly jellege.

Maga a zene nyers, párkvintes rock'n'roll alapokon nyugszik, de néha felbukkannak benne tradicionális '80-as évek-beli heavy metal elemek, díszítések is, és úgy összességében is igyekeztek csavarokat vinni a dologba. Néhol olyan benyomást keltenek, mintha egy Iron Maidenen, Saxonon edzett alakulat kezdene a Motörhead előtt tisztelgő dalokat gyártani. Máshol folkos témák is felütik a fejüket, de a Lemmy-ihlette megközelítés ezek mellett is mindvégig meghatározó.

A produkció mindenképpen profi, jól zenél a trió és a faék egyszerűségű, de bivaly hangzás is megkapó, összességében mégis megmagyarázhatatlan módon idegesítő a lemez. Az ilyen típusú vedelős ösztön-zenéket általában valami nehezen megfogható plusz varázsolja kiugróvá, Titus esetében azonban sajnos inkább mínuszokról beszélhetünk: Motörhead-féle vagány tökösség helyett falusi búcsúba fullad a műsor, olcsó módon vásári és fárasztó az egész anyag úgy, ahogy van. Szó se róla, akadnak itt-ott pofás riffek (halld például a The Awakeninget), szívmelengetően old school basszusfutamok, sőt, még enyhén stoneres beütésű füstös témák, átkötések is befigyelnek, mégsem működőképes a vállalkozás. Hiába a viszonylagos változatosság, a 3-4 perces dalok még a felükig sem értek, amikor az ember már legszívesebben léptetné őket, és a főszereplő jellegtelen, színtelen, gajdolós előadásmódja sem hat éppen az összebarátkozás irányába. Elfogadom, ha valakinek adottságokból eredően nincs egy szál hangja sem, az ilyesmit is lehet hatékonyan álcázni, de ha az illető ennek tetejébe még végig tenyérbemászó módon ripacskodik is, azt már nehezen tolerálom. A jobb gimizenekarokban is vállalhatatlan borzalmas, dallamtalan dallamokra ráadásul olyan humoros(nak gondolt) szövegek teszik fel a koronát, mint a The Bitch Is (Still) Dead, a Scarass, a Grand+Snow+Gorilla vagy a One Scotch Please.

Ha valakinek még ez sem volt elég, az habnak még Liza Minelli The Singerét is megkapja félrészeg lengyel rockban. Én azt hiszem, inkább a Vadert választom.