Shock!

április 25.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Marty Friedman: Bad D.N.A.

Mi jut eszünkbe Japánról? Szamurájok, kimonók, őrült filmrendezők, mikrocsipek, klassz autók, professzionális fényképezők, Tamagochi meg Nintendo. És Marty Friedman. Ez az ultratehetségű gitáros immár bő egy évtizede a felkelő nap országában tevékenykedik, feleséget is onnan választott, megtanulta a nyelvet, japán vetélkedőkben és szórakoztató műsorokban lép fel, az Ibanez hangszercég reklámfigurája (volt 2009 végéig). Tökéletesen berendezkedett a szigetország életvitelére.

megjelenés:
2010
kiadó:
Avex Trax
pontszám:
7 /10

Szerinted hány pont?
( 6 Szavazat )

Mindezen körülmények hallhatóan nagyon erős hatással vannak zenei világának alakulására is. Már tinédzserkorában is átitatták játékát a keleti dallamok, sajátos skálák és hangzások, a Hawaiiban, majd a Cacophonyban (oldalán Jason Beckerrel) alakította ki páratlan stílusát, amelynek köszönhetően felkeltette Dave Mustaine figyelmét, és a Megadeth-ben találta magát, ahol feledhetetlen szólói (a Tornado Of Souls varázslatáért már önmagában is a halhatatlanok közé került nálam), és karakteres megjelenése okán őt szokás a klasszikus felállás egyik tagjaként emlegetni.

Mindez a múlt. Erősen valószínű, hogy Marty nem lesz többé a Megadeth tagja, csakis szólóban muzsikál, és láthatóan jól érzi így magát. Legutóbbi terméke ez a lemez, a Rossz DNS, és a termék szót most nem véletlenül használom. A Megadeth-et 1999-ben hagyta ott, és azóta a mostani a nyolcadik albuma, amely önmagában elfogadható is lenne. Azonban – és ez a fájó pont – mind a hangzás, mind a dalok azt jelzik, hogy Friedman tömegtermelésre állt rá. A 2002-es Music For Speeding – címének megfelelően – nagy lendülettel rohanta le a hallgatót, a szokatlan hangzásbomba, a technós beütésű ritmusok, a gépi alapokra ráillesztett, félreismerhetetlen Marty-hangzás újszerűnek is hathatott. Az természetesen ízlés kérdése, ez kinek tetszik, kinek nem, de tény, színezte az instrumentális gitárzene kínálatát. Az ezt követő Loudspeaker, Future Addict – újabb beszédes címek – és Tokyo Jukebox viszont ugyanezt a hideg, technológia uralta megszólalást képviselte, a hagyományos rockzenei elemek háttérbe szorultak. A Bad D.N.A. mindezek egyenes folyománya. Szigorú riffel kezdődik, és jön alá egyből a sampler, majd az elektronikus tánczenéből (egyszerűbben: technóból) megismert dobgép-alapok. Aki a Doug Aldrich-féle blues/rock stílusért van odáig, az máris lapozhat tovább, de Joe Satriani vagy Steve Vai iskolájának rajongói is furcsállni fogják ezt a kavalkádot. Pont olyan hatást kelt minden egyes szerzemény, mintha hősünk az egyes ötleteit válogatás nélkül, némi átfésülés után egymásra dobálta volna, ráadásul mindezt egy – általa is népszerűsített – GT-8-as gitáreffekt segítségével. Nagyon polírozott és nagyon mesterséges hangszínek tűnnek fel a számokban, akár egy demonstrációs felvételt hallgatnánk.

Egy dolog menti meg az egész produkciót: Marty Friedman keze. Azt szokás mondani, mikor már elfogynak a technika melletti érvek, és egyébként is, hogy a „hangzás a kézben van". Ez kétségtelen. A göndör fickó játéka szerencsére mindmáig kegyetlen markáns, utánozhatatlan és magával ragadó, az a bizonyos „egy hang" most is működik. A kusza témák között mindig felbukkan egy-egy hátborzongató futam, egy lebilincselő dallam, a jellegzetes félhangos nyújtások, amelyek miatt rajongóivá váltunk ennek a fickónak. A leginkább kidolgozott darab a Picture című tétel, ebben Marty a dallamok iránti tiszteltét fejezi ki, a maga csodálatos módján, vagy ott van a továbbra is popos alapokra épülő Battle Scars, amelynek fő motívumát lépten-nyomon dúdolni fogja az ember, úgy beleragad a memóriába.

Önmagában viszont ez kevés ahhoz, hogy dalokról, maradéktalanul szerethető lemezről beszéljünk. Az album egyszemélyes produkció, az alapokat szinte végig a Japán Dobos szolgáltatja. Az sem válik a lemez előnyére, hogy a zárótétel az Andrea Bocelli által slágerré tett Time To Say Goodbye negédes és széteffektelt verziója lett, nem beszélve a kampányt felvezető, címadó dal ultragiccses klipjéről, amely nem sok jót vetített előre.

A lemez egy vonzó zagyvaság, meg kell, és meg is lehet hallgatni újra és újra, mert vannak rajta meseszép megoldások, dallamok, klassz szólók, de az átgondoltság, a felépítettség és leginkább az alkotói szándék nem domborodik ki rajta, hiányérzetet hagy az emberben. Annál is inkább, mert Marty kiállása, megjelenése, rockzene iránti elkötelezettsége mindvégig azt sugározza, hogy ennél jobbat kellene kapnunk.

 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Testament - Budapest, Zöld Pardon, 2013. június 24.

 

Depeche Mode - Budapest, Puskás Ferenc Stadion, 2013. május 21.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2012. július 11.

 

Rise Against - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Overkill - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.