Shock!

szeptember 18.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Sahg: III

Szép lassan közhelyszámba megy, miszerint talán csak az ördög tudja igazán, hogy az egykori Gorgoroth, Audrey Horne és Manngard tagokból álló zenei bűnbanda vajon hogyan kötött ki annál a muzsikánál, amit a 2004 nyarán életre hívott Sahg keretén belül művelnek.

megjelenés:
2010
kiadó:
Indie Recordings
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 17 Szavazat )

A Black Sabbath, a Candlemass (és vagy tucatnyi más banda, de a hatása ennek a kettőnek a leghangsúlyosabb) előtt fejet hajtó zene nem akaródzik nagyon kijönni a zenészek előéletéből, de valójában ez nem is fontos, az viszont annál inkább, hogy már az ötletes módon I-re keresztelt debütáló lemez akkorát ütött az állkapcsomra, hogy azonnal megbántam, hogy valaha rosszat mondtam norvég bandára. Fajsúlyos doom metal hömpölygött elő anno a hangfalakból, nem kevés heavy hatással megfűszerezve, ráadásképpen pedig remek szólókkal és egy olyan énekhanggal megkoronázva, ami leginkább Ozzy papa és Robert Lowe keverékeként írható le. Pont, ahogy én szeretem.

A továbbra is rendkívül kreatív címválasztás eredményeként II-ra keresztelt korongon, ha lehet (már pedig miért ne lehetne?) még tovább tökéletesítették a múltidézést: a Sabbath hatása még erősebbé vált, a kemény részek pedig még keményebbé, a dallamosabbak meg..., de mindegy is, mindenki ismeri betéve a szöveget. Elég az hozzá, hogy cirka két és fél éve igencsak a valót írta Oravecz kolléga, mikor arról merengett, hogy az album bizony stílusában tökéletes. Több lett a fogós dallam, emlékezetesebbek az énektémák, és tisztábbá, ugyanakkor öblösebbé vált Olav Iversen énekhangja. Pont, ahogy mindenki szereti.

Ilyenkor ugye már csak annyi szokott a gond lenni, hogy akkor hogyan tovább? Pláne, ha nem csak a kritikusok és a szakma vagdos nagy kedélyesen hátba minden alkalommal, hogy ez az gyerekek, fasza csávók vagytok, hanem a kereskedelmi siker sincs teljességgel elérhetetlen távolságban, pláne, ha figyelembe vesszük, hogy skandináv vidéken vertek tanyát hőseink, és arrafelé mintha normálisabban viseltetnének a kemény zenék iránt az emberek. Ilyenkor bizony megremeghet a legbiztosabban lövő lövő keze is, az igazhitű metál harcosok pedig negédes dallamokat kezdhetnek el játszani, szóval kicsit féltettem azért a bergeni kvartettet, na.

Ami igen nagy dőreség volt részemről, mivel a III címet viselő lemezen (inkább már nem is mondok semmit, bár az is lehet, hogy az egész csak egy sajátos főhajtás a Led Zep előtt) ugyanolyan remekbe szabott muzsika hallható, mint eddig, max. az arányok tolódtak el a doomosan komor végpontból az egy fokkal könnyedebb, jóval több hard rock/heavy (sőt, helyenként power) metal elemet tartalmazó zene irányába. Az első lemez gyászos hangulatát leghívebben tán épp a záró Spiritual Void őrzi, sötéten húzó riffje számomra a lemez legjobb tételévé teszi, de szorosan ott liheg a nyomában a slágeresen atmoszférikus (vagy fordítva) Hollow Mountain és a megkapóan fogós dallamokkal és szólókkal telepakolt Mortify is. De igazából nincs itt hiba egy szál se, legyen bár szó alig egyperces bevezetőről (In Through The Eye), a kis túlzással már-már klasszikus heavy metal komponálási jegyekkel felvértezett Baptism Of Fire-ről, a visszafojtott dühtől sercegő, némileg terjengősebbre vett, de a legkevésbé sem unalmas Mother's Revenge-ről, vagy éppen az ereje teljében levő Judas Priestet idéző (!!) Denierről. Szóval még a változatosság is a helyén van, és ha ezúttal kevésbé felhős is a világkép, mint az első két lemezen, a remekül fülbe rögzülő dalok minden bizonnyal még a legszőrösebb szívű kritikusokat is megengesztelik.

Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy az energikusan magával rántó Downward Spiral (természetesen nem NIN feldolgozás) után beköszönő Shadow Monument alatt az első pár hallgatás során el-eluntam magam, viszont a rákövetkező klasszikus Sabbath/Purple ízek gyilkos koktélját belénk töltő Burden simán kiköszörüli a csorbát, ez utóbbi Ozzys énektémáitól tényleg a hideg rázza az embert. Pont ahogy majd' mindenki szereti.

A Sahg tehát harmadszorra is megcsinálta, és ezáltal Tom Cato Visnes (aki amúgy egyenlő az ex-Gorgorothos/Audrey Horne-os/I-os/anyámkínjás King Ov Hell-lel) és harcostársai lassan örökbérletet váltanak a kedvencek közé. Ráadásul a megszólalás is pont annyira erőteljes és lüktető, ahogy azt egy ilyen anyagtól elvárjuk, úgyhogy le a kalpaggal előttük. Még akkor is, ha a borító remélem, mindenkinek ismerős valahonnan!

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Anneke Van Giersbergen - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Lillian Axe - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Helstar - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Accept - Budapest, Club 202, 2011. február 2.

 

Orphaned Land - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.

 

Wendigo - Budapest, Süss Fel Nap, 2004. november 23.