Shock!

A '80-as évek tengerentúli power metal színterének kultikus csapata, a kanadai Québecből indult Sword a szakma egyik titkos kedvencének számított. Az 1986-os Metalized alapvető hatást gyakorolt a műfajra és iránytűként mutatta az utat a követőknek, akik közé nem kisebb nevek tartoztak, mint például az ősrajongó Dave Mustaine. Az alapító frontember, a hatalmas hanggal rendelkező Rick Hughes azonban már jó ideje más vizeken evez: a '90-es évek elején a Saints & Sinners énekeseként a dallamos hard rock vonalán is nagyon komolyan letette a névjegyét egy örökérvényű melodikus gyöngyszemmel. Habár a Sword egy ideje újult aktivitást mutat, Rick nem adta fel szólókarrierjét sem: a tavalyi Redemption korongot olyan neves vendégek segítségével készítette el, mint Brad Gillis, Tommy Aldridge, Rudy Sarzo, Robby Krieger és Lee Aaron. Az aranytorkú énekessel Danev György beszélgetett a friss műről.

Úgy tudom, elég sokáig tartott, mire elkészült a Redemption lemez. Miért alakult így?

Így igaz, több mint két éven át készült az album, de nem siettettem és nem erőltettem semmit. Természetes folyamat mentén jutottam el a befejezésig, a munka így végig szeretetteljes közegben zajlott. Az anyag apránként formálódott kerek egésszé, mindig akkor vettük fel a következő részletet, amikor a zenésztársak éppen ráértek. Teljesen stresszmentesen dolgoztunk, nem volt rajtunk nyomás, nem kellett határidőket szem előtt tartani.

Ez már a negyedik szólólemezed, de az első olyan, ami Kanadán kívül is napvilágot látott, ugye?

Pontosan. Jó előre elgondoltam, hogy mit is akarok megvalósítani a Redemptionnel. A célom az volt, hogy minél több zenészt bevonjak a dalszerzésbe és a felvételekbe. Elég csak a gitárosok névsorát megnézni, és rögtön látható, hogy nem akármilyen csapat jött össze: Sean Kelly volt az egyik, aki Lee Aaron és Nelly Furtado csapatában éppúgy megfordult, mint a Molly Hatchetben. Aztán a The Doors legendája, Robby Krieger is csatlakozott, majd jött Brad Gillis a Night Rangerből, de egy fiatal kanadai srác, Jacob Deraps is tiszteletét tette a korongon. Az viszont nem volt tervbe véve, hogy pontosan kik is legyenek a társaim, ez magától alakult így. Amikor elkezdtem dolgozni az albumon, azt mondtam a menedzseremnek, hogy ki szeretnék lépni a komfortzónámból, keressünk gitárhős-típusú zenészeket, akik ebből az aspektusból, a riffek oldaláról állnak hozzá a zeneszerzéshez. Magam is gitározom, de nem vagyok az a gitárhős, mint például Brad Gillis, ugye érted? A vele való találkozás mellesleg a véletlennek volt köszönhető: felhívtam San Franciscóban Jesse Bradman billentyűst, akivel anno együtt játszottam a Saints & Sinners zenekarban, de a Night Rangerben is zenélt egy ideig. Megkérdeztem tőle, hogy mivel foglalatoskodik éppen, mire azt felelte, hogy dalokat ír Braddel. Ahogy megmutatta a demókat, egyből izgatott lettem. Óvatosan elkezdtem érdeklődni, hogy mit szólnának, ha feltennénk ezeket a készülő lemezemre? Nem volt ellenvetésük, Braddel pedig rendkívül jó baráti viszonyt sikerült kialakítani a felvételek végére.

Javarészt külsős szerzők jegyzik a korong szerzeményeit. Miért volt szükség erre?

Azért, mert ahogy már említettem, ezúttal másképp akartam meghatározni magam a dalokban. Úgy döntöttem, hogy inkább az énekes-előadó szerepkörére koncentrálok, és meghagyom másoknak a dalszerzés oroszlánrészét. Ez a lépés is a korlátok feszegetéséről szólt. Az akartam, hogy ezáltal olyan ötletek lássanak napvilágot, amelyek nem biztos, hogy az én fejemből kipattannának, tudod? 1986 óta mindig a saját dalaim szerepeltek a lemezeimen, ezúttal viszont úgy voltam vele, hogy tegyünk egy próbát, álljanak elő mások a témákkal, hátha frissebb megközelítést eredményez ez a módszer.

A jól ismert stílusod viszont még így is átsüt az anyagon szerintem...

Gondolj csak Elvisre! Ő volt a rock′n′roll királya, pedig nem sok dalt írt, mégis a saját képére formált mindent. Sok olyan énekes mozgott ezen a pályán régen is, akik rendkívül meghatározó hanggal rendelkeztek, és az ember nem is gondolta volna róluk, hogy nem a saját dalaikat éneklik. De hadd mondjak erre egy másik példát is. Manapság, amikor koncertezem, és a '80-as években született Sword- vagy Saints & Sinners-dalokat énekelem, néha olyan érzésem van, mintha valaki más szövegeit és dallamait adnám elő. Pedig én írtam őket, mégis idegennek tűnnek. Ami persze nem csoda, hiszen már teljesen más ember vagyok, mint aki 20 éves koromban voltam. Ilyenkor újra magamévá kell tennem azokat a dalokat, a mostani énemhez kell igazítanom őket. Ez pedig újra és újra megtörténik. Ha bemész a stúdióba, hogy felvegyél egy dalt, akkor egész nap azon dolgozol, megpróbálod a lehető legjobbat kihozni belőle. Ha végeztél vele, akkor más dolgok következnek. Aztán amikor eljön a koncert ideje, újra bele kell bújnod az adott számba, de nem énekelheted őket pontosan úgy, ahogy a stúdióban tetted. Életet kell lehelni belé, színpadképessé kell tenni. Szerintem a legjobb módszer, ha mindig úgy énekeled a saját dalaidat is, mintha nem te írtad volna őket, mert akkor biztosan beleadsz majd mindent és új megvilágításba tudod helyezni őket!

A Redemption az AOR-os oldaladat domborítja ki. Ezt a fajta zenét szereted a legjobban énekelni?

Abszolút! A karrieremet klasszikus rockénekesként kezdtem 20 évesen Québecben. Ez a környék tele volt klubokkal és egyéb helyszínekkel, ahol rengeteg lehetőség nyílt arra, hogy valaki megmutathassa a tudását, de mindenképpen feldolgozásokat kellett énekelni. Erre volt igény, ezt várták el. Magam is ezt az utat jártam be, Led Zeppelin-, Deep Purple- és AC/DC-dalok segítségével csiszoltam a hangomat. Aztán ahogy a heavy metal egyre nagyobb teret nyert, mi magunk is abba az irányba fordultunk. Megalakult a Sword, ami valódi régisulis banda volt. Jó köröket futottunk, de ahogy elkezdett alábbhagyni a nagyközönség heavy metal iránti lelkesedése, a mi lehetőségeink is beszűkültek, ez pedig oda vezetett, hogy feloszlottunk, én pedig visszatértem a rock′n′roll-gyökereimhez. Az elmúlt harminc évben jórészt végig kitartottam a rock mellett.

Pár francia nyelvű darab is helyet kapott a Redemptionön, ami még úgy is kuriózum, hogy köztudottan francia-kanadai vagy. Ezzel mit volt a célod?

Nézd, itt, Québecben a zenei élet nagyon élénk, és a rockzene roppant népszerű, ugyanakkor ez francia nyelvterület. Szerettem volna, ha a világ többi része is megismeri az itteni színtér sajátosságait. A Rammstein is ugyanezen elv szerint lépett ki a nemzetközi piacra. Képzelj el egy Rammstein-dalt, amit nem német nyelven, hanem angolra fordítva adnának elő. Nem szólna jól. Példaként fehozhatjuk az olasz operákat is: azokhoz sem nyúl senki, mert az olasz nyelv szolgáltat igazságot nekik, érted?

Igen, igen, pontosan.

Némely dalok eleve franciául íródtak, és egyrészt azért hagytam meg őket eme formájukban, mert így hangzanak jól, másrészt ezzel a francia anyanyelvű rajongóimnak is szerettem volna kedveskedni, akik négy évtized óta kitartanak mellettem.

Mi az album legfontosabb üzenete számodra?

Ez az lemez a reményről és az önmagadba vetett hitről szól, függetlenül attól, hogy hány éves vagy és milyen sorsot mért rád az élet. Ezért neveztem el Megváltásnak. Amikor azt kérdezik tőlem, hogy miért ez a cím, azt válaszolom, mert én ott tartok. Az életem olyan szakaszánál járok, ahol a zene nagyon fontos, de van más is: apa és férj vagyok, ráadásul kutyáim is vannak. Szóval megváltó hangulatban lenni azt jelenti, hogy minden nap arra koncentrálsz, mit tehetsz annak érdekében, hogy jobb emberré válj. Ezért kezdődik az album a Dead End Roaddal. Ha meghallgatod a szöveget, teljesen pozitív: azt mondja, hogy nincs olyan, hogy zsákutca. Ha nehézségekbe ütközöm, akkor is továbbmegyek. Klisének hangzik, de az embereknek néha kliséket kell hallaniuk, hogy visszatérjenek az élet egyszerű dolgaihoz.

Imént szóba került a Sword neve. A csapat jelenleg is működik, 2022-ben kihoztatok egy új lemezt. Lehet ennek folytatása?

Jelenleg a koncertezés van nálunk napirenden. Múlt hónapban Montrealban volt egy teltházas fellépésünk, a rajongók pedig szétszedtek minket, annyira imádták! A Redemptionön azért sincs heavy metal, mert azt a Swordra hagyom, az a tökéletes platform hozzá. A zenekar valódi családként működik, annak idején az öcsémmel, Dannel alapítottuk, de a többiek is olyanok nekem, mint a testvéreim. Tizenéves korunk óta barátok vagyunk. A Sword segítségével szinte újra tinédzserek lehetünk, nagyon élvezzük a közös zenélést, és emiatt biztos, hogy nem fogunk leállni. Hogy mit hoz a jövő, nos, azt még nem látjuk, de mindig van valami a sarkon túl, nem igaz?

Beszéljünk kicsit részletesebben is a Redemption albumon szereplő francia nyelvű dalokról! Ha jól tudom, az egyik téma eredetileg Johnny Hallyday számára készült.

Valóban így történt. A Dans Le Peau című szerzeményt, ami angolul Inside Your Skin lenne, annak idején Johnny Hallyday énekelte volna, mégpedig Amy Keysszel közösen, aki a világ egyik legkeresettebb vokalistájának számít: Elton John, Phil Collins, Ringo Starr, a Toto és még számtalan előadó vette igénybe a szolgálatait az évek során, de Johnny számára is a legkedvesebb stúdióénekesnek számított, akivel nagyon szeretett együtt dolgozni. Sajnos ez a felvétel már nem készülhetett el, mert Johnny beteg lett, így most felajánlották nekem a dalt. Úgy kaptam meg a demót, hogy Amy éneksávja rajta volt, és akkor arra gondoltam, hogy mindenképp meg kéne szerezni őt egy duett erejéig. Nem tudtam, mit fog szólni az ötlethez, de szerencsére egyből igent mondott. Roppant hálás vagyok neki, hogy elvállalta, azt meg talán mondanom sem kéne, hogy lenyűgöző teljesítményt nyújtott a stúdióban. Óriási megtiszteltetés volt elkészíteni ezt a dalt, amivel kicsit Johnny Hallyday nyomdokaiba szegődhettem. Johnny elsőrendű inspirációt jelentett számomra: imádtam, ahogy mozgott a színpadon, és persze a hangjáért is odáig voltam. Mindent beleadott a koncerteken, valódi jelenség volt, követendő példa. Ebben a dalban gitározott egyébként Robby Krieger a The Doorsból, aki szintén a hírnevéhez méltó módon hozta a jellegzetes akkordjait.

A Croix En L'Homme dal szintén egy érdekes duett, ebben a kanadai metálkirálynő, Lee Aaron a partnered.

Lee Aaron régi barátom. Nem nagyon közeli, de mindenképpen a barátomként tartom számon. Ugyanazzal a menedzsmenttel dolgozunk hosszú ideje, ezért nem esett nehezemre becserkészni őt. Amikor elhatároztam, hogy minden egyes dalhoz felsorakoztatok legalább egy különleges vendéget, Lee neve az elsők között ugrott be. Mivel ő is beszél franciául, adta magát, hogy egy ilyen típusú szám keretében valósítsuk meg a duettet. Amikor felvázoltam neki az elképzelést, egyből fellelkesült, és azt mondta, hogy gyerünk, vágjunk bele!

Az egész albumon átsüt, hogy még mindig kiváló állapotban van a torkod: sokakkal ellentétben sikerült megőrizned azt az erőt és hangterjedelmet, ami egykoron jellemzett. Ez valami természetes adottság, isteni ajándék, vagy csupán odafigyelés kérdése?

Egyfelől isteni ajándék, ebben biztos vagyok. Minden egyes nap hálát rebegek a jóistennek, amiért megadta ezt a képességet nekem. Formában azonban elsősorban a zene iránt érzett szenvedélyem tart. Amikor fiatal voltam, én is két végén égettem a gyertyát, a hangom pedig alaposan megsínylette azt az időszakot. Szerencsére felismertem, hogy változtatnom kell: egy ponton világossá vált, hogy meg kell szabadulnom a rossz szokásoktól. Attól kezdve arra koncentráltam, hogy minden fellépésen a legjobb formámat hozzam, mert ezzel tartozom a rajongóknak. Ezt a mentalitást alapvetően otthonról hoztam, és életformává vált nálam. Tudod, ha úgy döntesz, hogy a koncert után nem csatlakozol a csapathoz, akik bulizni mennek, hogy megünnepeljék a sikeres koncertet, hanem úgy döntesz, hogy visszamész a szobádba aludni, mert két nap múlva jön egy újabb koncert, akkor jó irányba haladsz. Ezt a fajta gondoskodást meghálálja a hangod. Amúgy színpadon lenni a legjobb dolog ebben a szakmában. Az emberek azért jönnek el megnézni, hogy különleges élményben legyen részük, hogy egy kicsit megfeledkezzenek a mindennapok nehézségeiről, és újra átélhessék a fiatalságukat. Ezért érdemes ezt az egészet csinálni.

Énekesként másképp állsz hozzá a rockos témákhoz, mint a heavy metalhoz?

Nem mondanám. Ugyanúgy az én dalaim, a saját dallamaim és szövegeim. Csupán annyit kell tennem, hogy újraértelmezem őket, hogy biztosan úgy szóljanak, ahogy ma szeretném, hogy szóljanak. Tudod, nem vagyok gép. Nem akarom reprodukálni azt, amit harminc-negyven évvel ezelőtt csináltam. Az nem lenne természetes.

Ha nem bánnád, kérdeznélek a kultikus Saints & Sinners zenekar első és egyben utolsó lemezéről is. Miért dobtátok be a törölközőt egyetlen albumot követően?

Minden időzítés kérdése, a Saints & Sinners esetében ez azonban nem volt megfelelő. 1992-ben jelent meg az anyag, a következő évben viszont a rádiók tiltólistára tették a hard rockot és a rock′n′rollt. Csak a grunge-ra koncentráltak. Ezt látva pedig úgy döntöttem, hogy visszavonulok, és kihasználom az alkalmat, hogy felneveljem a gyerekeimet. Az első gyerekem '89-ben született, a második pedig '92-ben, ez éppen elég nyomós érv volt amellett, hogy kiszálljak. Azt mondtam magamnak, hogy ha már így alakult, és a grunge-érában nem lehet labdába rúgni, akkor mindenekelőtt apa leszek. Szünetet tartok, és felnevelem a gyerekeimet. Így itt maradtam Québecben, és alkalmi munkákat vállaltam tévéműsorokban, tévéreklámokban, zenei revükben. Sok mindennel foglalkoztam.

Pedig a Saints & Sinners lemezében egyértelműen ott volt a minőség, ráadásul olyan társszerzők is bábáskodtak az anyag körül, mint Jon Bon Jovi és a Skid Row-főnök Rachel Bolan...

Jonnal több alkalommal is írtam dalokat, az új lemezen például a Someday is ilyen, amin egykoron közösen dolgoztunk. Az az igazság, hogy Jon nem csak rocksztár, hanem igazi úriember is. Tudod, a karriered elején, ha elég szerencsés vagy, olyanokkal dolgozhatsz együtt, akik a megfelelő motivációtól fűtve űzik ezt az ipart, nem pedig az alkohol, a szex és a drogok miatt. Nekem szerencsém volt, amikor a Sworddal elindultunk. A Metallica Master Of Puppets lemezének turnéján megcsíptük a előzenekari pozíciót. Azok a srácok komolyan vették a dolgot, a zenéjüket és a rajongóikat egyaránt. Figyeltük őket, és mély benyomást tettek ránk. Aztán a Motörheaddel is turnéztunk. Lemmy tökéletes példája volt annak, hogyan kell bánni a rajongókkal és milyen alázatot kell tanúsítani a zene iránt. Sosem élt vissza a hírnevével. Jon Bon Jovi is közéjük tartozik. Jonnál minden arról szólt, hogy formában maradjon és a legjobbat adja a híveinek, azoknak, akik pénzt és energiát nem kímélve kimennek a koncertre, hogy lássák őt énekelni. Nagy hatással volt rám a munkamorálja. Jon iskolapéldája annak, hogyan kell ebben a szakmában viselkedni.

Mit gondolsz, az a tény, hogy kanadainak születtél, hátrányos helyzetbe hozott az amerikai piacon az érvényesülést, a lehetőségeket tekintve?

Valószínűleg igen. Amikor 1986-ban felbukkant a Sword, azt láttuk, hogy az összes olyan zenekar, amelyik igazán nagyot gurított, nos, azok mind Kaliforniából jöttek: a Mötley Crüe, a Metallica, a Megadeth és a többiek. Persze voltak kivételek, de a földrajzi elhelyezkedés valóban nagyban meghatározza azt, hogy mennyit kell dolgoznod azért, hogy befutó legyél. De ez egyáltalán nem baj, Én amúgy is arra születtem, hogy keményen dolgozzak, semmit se vegyek magától értetődőnek, és legyek hálás azért, amit a sors adott nekem.

Az interjú szerkesztett változata eredetileg a HammerWorld magazin 2026. áprilisi, 356. lapszámában jelent meg.