Shock!

Idén harminc éve jelent meg a norvég színtér egyik legizgalmasabb zenekara, az Arcturus első lemeze, és az sem kizárt, hogy még ebben az évben egy újabb mű is kijöhet a zenekartól. Ennek apropóján most az ő életművüket vesszük sorra DiszKgráfia sorozatunkban. Ebben a szériában ugyebár mindenféle tartalmi vagy formai megkötés, illetve kötelező píszískedés nélkül nyilatkoznak-listáznak-pontoznak a Shock!-stáb érdekelt tagjai egy-egy előadó munkásságáról. Természetesen várjuk a ti véleményeteket is, az Arcturus karrierkorszakairól és lemezeiről éppúgy, mint arról is, hogy kiket kellene hasonló módon sorra vennünk a közeljövőben.

Aspera Hiems Symfonia (1996) // La Masquerade Infernale (1997) // The Sham Mirrors (2002) // Sideshow Symphonies (2005) // Arcturian (2015)

Koroknai Balázs

A norvég Arcturus a totális zenei szabadság égisze alatt született meg valamikor a '90-es évek elején. A gitárosból lett orgonista/billentyűs Steinar „Sverd" Johnsen és a Mayhem soraiból ismert Jan Axel „Hellhammer" Blomberg nem ismert el semmilyen határt a közös projektjük esetében, ami ebben a formában az ulveres Kristoffer „Garm" Ryggnek is megfelelt – ők hárman hozták tető alá ezt a mindenféle játékszabályt sátáni kacajjal kikerülő formációt. Az Arcturus persze Garm előtt és után is létezett, annyi azonban elvitathatatlan, hogy az önmagát itt afféle supervisori minőségben meghatározó énekes fémjelezte korszak rendkívüli minőséggel termelt. Jómagam pedig, akinél unalmasabb koncertprogramokat futó ember nincs is talán a bolygón, valahogy mindig beleszaladtam valamilyen kalandba, amikor ők kerültek szóba.

Aspera Hiems Symfonia

A zenekar legaktívabb éveiben, az ezredforduló környékén szokás volt afféle szupergroupként hivatkozni az Arcturusra, ahol a black metalban már nevet szerzett arcok élhetik ki ferde hajlamaikat. Ez a brigád azonban egészen más logika mentén szerveződött – ha volt egyáltalán bármilyen logika abban, ahogy ez a négy-öt arc összejött muzsikálni. A műfajilag death metalként besorolt Mortemből kinőtt sztori a My Angel kislemezzel (1991) indult, majd miután őket is elsodorták az egyéb elfoglaltságok és az oslói blackmetal-turbulencia, még sokat kellett várni az első komolyabb életjelre. Az 1994-es Constellation EP már mindenképpen ez utóbbi kategóriába sorolható, bár csupán egy lemezelőzetes demóról beszélünk, amit pár további dallal kibővítve aztán megszületett az első album. Bár papíron minden ellene szólt, a fúzió működött: számos dolog átszivárgott az extrém metalos szintérről, viszont legalább ugyanennyi, a fenti leegyszerűsítéssel nem magyarázható dolog is hallható itt, ahogy egy Malmsteen-fanatikus gitáros és egy templomi orgonista megpróbált egymásra hangolódni a zenében.

Ha a zenei „összeférhetetlenségek" a sokadik hallgatással össze is értek bennem, az Aspera hangulatát a mai napig képtelen voltam kiheverni. Igazából csak miután sikerült eljutnom Izlandra, ott támadott le afféle érzés, mint ami ezen az albumon uralkodik: egy, a természeti erők korlátlan uralma alá vetett vidék, amely annak ellenére is megismerésre csábít, hogy nyilvánvalóan kíméletlen az emberhez. Garm ekkor még alig nőtt ki a tinédzserkorból, de a hangja máris elképesztő színekkel fest, az ő jelenléte mindenkor meghatározó, de a kvartett minden tagjának jut a reflektorfényből. Hellhammerre is itt kaptam fel elsőként a fejem, amit addig a Mayhemben produkált, az számomra egyszerre volt szimplán sok és kiforratlan. Az Arcturusnál ennek nyoma sincs, bár olyan progos fordulatokra nem ragadtatja magát, mint majd később, August hozza azt helyette is. Nehéz szavakat találni arra, hogy a kizárólag erre a projektre összeállt gitáros és Sverd „érzik" és a lehetetlennel határos dolgokig pörgetik egymást. Ez egy olyan lemez, amit tényleg bármikor szívesen hallgatok, és az első hangjaitól kezdve tökéletes, háborítatlan elégedettséggel tölt el.

Intermezzo #1
2004. szeptember 1., Budapest, A38

Hat évvel voltunk a magyarországi Ulver-koncert előtt, tehát a legszürreálisabb élmény még hátravolt, de ekkoriban még azt is nehezen tudtam volna elképzelni, hogy valaha is ellátogathatok egy Arcturus-koncertre. Az egészből éppen ez a teljes valószínűtlenség maradt meg bennem leginkább, az ismerősi körben pedig az, hogy miután aznap öltönyös programom is volt a fővárosban, a váltóruhámat pedig otthon hagytam, közröhej tárgyává téve magam, talpig díszmagyarban vonultam fel az A38 koncerttermében a norvégok első külföldön adott koncertjére. Øyvind Hægeland énekelt, a banda pedig annyira elképesztően rosszul szólt, hogy kimondottan nehezen ismertük fel olyan csemegéket a műsorban, mint a Morax vagy a Radical Cut, amelyeket azóta sem nagyon játszott a zenekar. Nyilván semmit sem számított a dolog, láttam az Arcturust, innentől kezdve bármi jöhet, az már ajándék lesz!

La Masquerade Infernale

Az Aspera is azon kiadványok sorát gyarapítja a ′90-es évek norvég színterén, amely sokáig (túl sokáig) várakozott kiadásra, és miután végül megjelenhetett, javarészt már a múltat jelképezte az alkotói számára. Nem véletlen, hogy a más irányokba is tapogatózó zenekar utóbb nem igazán tekintett vissza erre az albumára, az itt fellelhető zenei és hangulati muníció inkább másoknak szolgált (khm) inspirációul a későbbiekben. Az Arcturus – szokása szerint – egyszerűen továbblépett, az ösztöneit követve, és már jóval azelőtt sokkal mélyebbre merült a szimfonikus/progresszív/gótikus jegyeket mutató, ám a törzskönyvezett black metaltól teljesen eltávolodó zenéjében, mint azt akár maguk a tagok felfogták volna. Az egy ideje már a banda környékén ólálkodó, az Ulvert is más utakra segítő gitáros/producer, Knut Magne Valle végleges beépülése a zenekari szövetbe is csupán a kirakó egyetlen aprócska darabja, amelyből alakot öltött valami semmihez nem fogható. Ez a minőség volt az, ami a távolodni látszó Garmot is visszahozta az Arcturus-közeli pályára – hogy aztán Knuttal közösen egy másik szintre juttassa el azt.

Minden túlzás nélkül mondhatom, hogy az 1997-es év nagyjából meghatározta mindazt, ahová a zenén keresztül az azt követő harminc évben eljutottam. Alapművek potyogtak olyan hihetetlen tempóban, hogy nem győztem kapkodni a fejem, bele is telt pár évbe, mire a számomra meghatározó kiadványok bőségét teljesen feldolgoztam, a La masquerade infernale azonban még így is elkülönült minden mástól, amit akkoriban (vagy azóta) hallottam. Két rendkívüli énekes (beköszön Simen Hestnæs) és két rendkívüli gitáros (August is visszajár még kísérteni) fokozza a fokozhatatlant, mégis Garm (G. Wolf) az, aki a falhoz szögez ezzel a fausti sztorival, amelynek minden pillanatát áthatja az ő énekesi/dalszerzői/produceri zsenije. Azt azonban bevallom, sosem éreztem, hogy a Masquerade egy teljes értékű remixért kiáltana, és a pár tényleg maradandó pillanaton (Deception Genesis, Ad Astra-újrahúzások) kívül nem is látom valós indokát a később Disguised Masters (1999) néven kiadott anyagnak. Az utóbbiból is következett azért egy fontos dolog: a Phantom FX-remixeken itt dolgozott együtt először Garm és Tore Ylwizaker, de abból már az Ulver profitált.

Intermezzo #2
2005. október 13., Bécs, Planet Music

Az este, amikor az első sorban headbangelve megtetszettem az Arcturus egyik táncosának, és némi arcfestékkel még a koncert közben kidekorált. Mivel az ekkoriban érvényes szokásaim szerint a koncertet hajnalig tartó várakozás követte az első vonat indulásáig, a teljes éjszakát ebben a harci díszben töltöttem... szerencsére az egészről semmit sem tudva. Annyira elmerültem ugyanis a produkcióban, hogy egy ponton a hölgy „merényletéről" teljesen megfeledkeztem, és ez talán így is volt jó, hiszen mire a vonatom elindult, az utastársakkal együtt én is tudtam már röhögni az egészen.

The Sham Mirrors

Lehetetlen elvárások, norvég thriller, 1. rész. A Masquerade még a kiadása után öt évvel is olyan hatást gyakorolt rám, amihez képest nagyon nehéz dolga volt bármiféle folytatásnak. Ezért van az, hogy bár sokakat azonnal a földre vitt a The Sham Mirrors dalainak fölényes nagyszerűsége, nekem emésztenem kellett még egy darabig ezt a dalközpontúbb Arcturust (persze látom én, hogy a csapat mindig is dalokban gondolkodott, csak engem az összkép korábban berántott az erdőbe). Itt ellenben van hét jól elkülöníthető tétel, amelyek mindegyikében ott az desztillátuma annak, ami bennük fortyogott. Minden egyes dalt szeretek valamiért, mindegyiket valami másért, az a bizonyos megfoghatatlan, a részeket összeragasztó hangulat azonban már nem telepszik úgy a tájra, ahogy korábban. Az Ihsahnnal kidíszített Radical Cut például mind szövegileg, mind zeneileg kilóg, mégis egyértelműen Arcturus. Egy válogatásra nagyjából minden egyes dalt feltennék innen, de a lakatlan szigetre mégsem ezt a lemezt vinném.

Sideshow Symphonies

Lehetetlen elvárások, norvég thriller, 2. rész. Ahogy azt megelőzően a Borknagar, Sverdék is Simen Hestnæsszel próbálták pótolni Garmot – az eredmény itt is véleményes. Simen kivételes énekes, ahogy azt maga Garm is igyekezett elismerni, technikailag talán felül is múlja elődjét, mint ahogy a dallamérzékenysége is rendkívüli. Ugyanakkor (szintén a korábbi énekestől vett idézet) Simen vezetésével az Arcturus cirkuszt csinált az álarcosbálból, egy harsányabb, extrovertáltabb gúnyát húztak a korábbi jelmezekre. Itt szintén eltartott egy ideig, mire felfedeztem az anyag valódi értékeit, de ma már egészen magasra értékelem az elődei elbeszélhetetlen társaságában is. Ha hátulról közelítünk, a Sideshow akár egy hatalmas Hellhammer-dobszólónak is felfogható, olyan oltári dolgokat hoz rajta a kedvenc ütősöm. Simen kitörölhetetlenül beleeszi magát az agyamba, és amikor az egyik dalt egy öblös böfögéssel kezdi, én már csak vigyorogva bólintok. Nem mellesleg általa a zenekar végre koncertképessé vált, ami szintén őrületes távlatokat nyitott. Még ez sem mentség azonban a produkciós hiányosságokra, ami miatt az album egy része valószínűleg mastereletlen formában látott napvilágot.

Intermezzo #3
2006. augusztus 19., Gjerstad, Mølla Festival

Tipikus esete annak, amikor „mi bajom történhet?" jelszóval elindulsz egy akkor még tökismeretlen országba a kedvenc zenekarod után, aztán semmi sem alakul a tervek szerint, mégis feledhetetlen utazást abszolválsz. Gjerstad, még közelebbről a folyóparti malomból átalakított Mølla stúdió számos Arcturus- és Mayhem-felvétel születésének színhelye, ennél közelebb az autentikus élményhez egyszerűen nem lehet kerülni, tehát világos, hogy ott kellett lennem. Amikor a hosszas repülő- és vonatút végén a faluba értem, már egyértelmű volt, hogy ez nem lesz könnyű menet, ráadásul a kétnapos esemény első napjának délutánján az eső is elkezdett vigasztalanul zuhogni. Mire az este beköszöntött, és a késő nyár érzésre október végébe váltott, már annyira átfáztam, hogy megkerestem az egyetlen tábortüzet, ami a fesztivál területén égett, és leültem... a zenekar mellé. Fogyott a bor, Knut nekifogott verni az ütemet két fahasábbal, Simen kezébe került a gitár és Tore énekelt. Maradtam, amíg a tűz égett, majd a gjerstadi vasútállomás egyszeriben bámulatosan komfortosnak tűnő várótermében az éjszakát is kihúztam valahogy. Az Arcturus – utolsó, házigazda fellépőként – tulajdonképpen már 20-án hajnalban kezdett, a beállásukat is végig lehetett nézni, előtte és utána pedig a teljesen valószínűtlen pink esernyővel közlekedő Simennel kerülgettük egymást és a pocsolyákat, míg Hellhammerrel gyakorlatilag egymást váltottuk a pottyantósnál. Slusszpoén? A hazafelé tartó gépem a nevezetes 2006. augusztus 20-ai vihar estéjén szállt le, a vihar aközben zajlott, míg én az utolsó erőtartalékaimat mozgósítva metróztam vissza a belvárosba, majd a felszíni pusztítást látva szemmel láthatóan nem értettem semmit az egészből. Szerintem ezt hívják kalandnak, arról pedig ekkor még se én, se az Arcturus nem tud, hogy a feloszlás előtti utolsó európai koncertjük volt ez a gjerstadi.

Arcturian

Egy kerek évtizednyi lemeztelenséget követően érkezett az Arcturian, bár az eltelt tíz év nagy részében a banda hivatalosan is inaktív volt. Miután azonban Simen kurtán-furcsán kikerült a Dimmu Borgirból, több más sorsára hagyott Hestnæs-projekt mellett az Arcturus is újra lendületet kapott. A csapat alapemberei pedig egytől egyig elnézték neki a „félrelépést", és teljes létszámban (mínusz a Sideshow-n kisegítő szólógitáros Tore Moren) felsorakoztak újra a koncertekre, majd a lemezfelvételre is. Időközben az Arcturus névre rengeteg patina rakódott, az Arcturian pedig roppant veszélyes játékot űz, hiszen az életmű egészét átfogó, szintetizáló jellegű munka kíván lenni. A látszólagos ellentmondásokat azonban úgy mozogja ki ez a negyvenhét (plusz a remixlemezen további negyven) percnyi muzsika, hogy arról megint csakis a Masquerade-nál elpufogtatott jelzőkkel tudok mesélni: egyszerre végtelenül elegáns és vérlázítóan zseniális, amit hallunk. És még valami lényeges: visszatérni hallom a kilencvenes évek mágiáját, amit magam is eltemettem már a korai anyagok mellé. A Knut által felügyelt produkciós munka ezúttal sem teljes mértékben meggyőző, de ezen legalább nem kell meglepődnünk.

Elődeitől eltérően a visszatérő Arcturus-anyagból már nem igazán következett semmi igazán jelentőségteljes, a zenekar azóta is a lét-nemlét peremén egyensúlyoz, a koncertek alkalmiak, úgy tűnik, nincs igazi gazdája az újkori sztorinak. Túl sok minden látszik fontosabbnak, ha csak a zenei elfoglaltságokat nézzük is: Sverd feltámasztotta poraiból a Mortemet és a The Kovenantot, mindkettővel koncertezik is, Hellhammer szokás szerint rengeteg irányban elkötelezett a Mayhemen túl is, Simennek főként a Borknagar ad munkát, Knut pedig szintén a megújult The Kovenantban érdekelt, már amikor éppen el lehet dönteni, hogy aktív zenésznek tekinthető-e még. És hogy mi következik mindebből az idén elvileg megjelenő új lemezre nézve? Csak a szokásosat mondhatom: bármi és akármi.

Király Zoltán

Számomra az Arcturus hosszú ideig nem jelentett sok érdemlegeset, mivel az összes metál alstílus közül a feketével ápoltam a legtávolságtartóbb viszonyt évekig. Ám még évekkel a black metal rehabilitása előtt, kezembe került a második lemezük. Azonnal tudtam, hogy ez a szokatlan, színházias keverék pontosan nekem szól, és egyből új kedvencet avattam – ugyanakkor felismertem azt is, hogy ebben nincs is blackes károgás, mi tartott ennyi ideig? A lendület nemcsak kitartott a The Sham Mirrorson is, hanem még az előzőnél is érdekesebb és vonzóbb lett a végeredmény, ez meg így két örök kedvenc. A fogást viszont sem utána, sem előtte nem igazán találtam a többi anyagon, pedig próbálkoztam becsülettel. A debütáló Aspera Hiems Symfonia utólagosan elismerve kellemesen dallamos black metal, fapados hangzással és egysíkú énekkel. Úgy voltam, hogy ennek mai füllel tetszenie is kellene. Nem is rossz, de nem tartom olyan különlegesnek, mint a kor hasonszőrű termését (Dissection, Emperor, Cradle, Covenant, Dimmu, Bal-Sagoth, Borknagar, Enslaved). A későbbiek közül a Sideshow Symphonies meg egyszerűen nem elég fogós, bár kétségkívül semmi baj vele, az Arcturian visszahozta a korai évek hangulatát, másolás nélkül, több a hörgés is.

Ameddig viszont a csillagok úgy álltak, ahogy kell, sikerült két örökérvényű (és öntörvényű) mesterművet megalkotniuk, az évezred fordulójának mindkét végén. Még az eme kettő között keletkezett remixelős és új számokat felvonultató vegyes lemezt is érdekesnek tartom részben, mégha sorlemeznek nem is, mivel nem az (Disguised Masters). Akármilyen vitán felülien jó énekes ICS Vortex (Simen Hestnaes) önmagában, például a Borknagarban, az Arcturus énekese számomra Garm. Távozása után nem sikerült már annyira csavaros és érdekes énekdallamokat sem írni, és szerintem a zene is veszített varázsából. Leszögezhetjük, számomra Garm kiválásával a sárm nagyrésze távozott a fedélzetről.

La Masquerade Infernale

Már az első hangokból világossá válik, hogy ez nem a megszokott utazás lesz, 1997-ben meg főleg meglepő lehetett. Kristofer Rygg, azaz Garm meg sem kell szólaljon, de a vészjósló basszus és a szintetizátor nyugtalanító hangjai is előrejelzik az avantgárd szellemiséget és a színházi hangulatot. Koncepcióügyben John Henrik Svaren (Garm fordításában), Baudelaire (Master Of Disguise) és Poe versei (Alone) is jelzik az utat – utóbbi egy teljes megzenésítés formájában. Garm teátrális hangja és a teljesen formabontó szintihasználat jelenthetne egy alapjában véve „pusztán" zeneileg érdekes, de nem túl könnyen emészthető keveréket is, ám nem így van. A vokális kombó rendkívül hatásos, ennek eme lemezen legjobb de messze nem egyetlen példája a Chaos Path, az örvénylő riffel, és libabőrös énekkel, a régi és az új frontembertől. A Borknagarban is megfordultak ugyanezek a dalnokok, hasonló zajos sikerrel. Ami jól megy, azt csinálják minél tovább, elvégre. A számok legnagyobb részében ez a lehengerlő kettős vokalizálást művelik, baromi hatásvadász módon – ennek csak tapsolni lehet.

Nálam nem volt szükség sok ülepedésre meg kiismerős hallgatásra ismerkedéskor sem. Elsőre fogható az adás, nekem legalábbis az volt, de lehet, hogy csak a szerencsés kevesek közé tartozom, de mindenképpen óriási előny ilyesmi zenénél. Viszont úgy gondolom, hogy különös elemekből sikerült valami meglepően közérthetőt és könnyen kedvelhetőt alkotni, ez meg igazi zsenialitás. A dallamérzék és ezek a fura, időnként kimondottan bizarr elemek egybefűzése igazi felsőligás dalszerző erényeket csillogtat, a francia cím pedig színigaz: ez egy pokoli álarcosbál. Mondhatjuk, hogy avantgárd progos keverék ez, de sem fedi egészen a valóságot.

Kedvenc pillanat a lemezen: a búgó, hastáncos nyitóriff a Chaos Pathban

Kedvenc számok: The Chaos Path, Alone, Ad Astra

Disguised Masters

Mint minden vegyes lemez esetén, nem nagyon tudok elképzelni olyanokat, akiknek ez az 1999-es kísérleti kiadvány maradéktalanul elnyerje a tetszését. Van két új szám (az egyik egy intró), az előző lemez szellemében, de nem olyan magas színvonalon. A debütálásról újravett Du nordavind itt sokkal jobban tetszik, de utána Pinocchio-orral megyünk neki a betonfalnak, ha nem vigyázunk. A zúgó-búgó loopokkal kifacsart, önmagukból teljesen kifordított Arcturus-alapvetéseket, mint például a hip-hopossá formált Master Of Disguise, a sötét ambient alapú Alone, vagy a elektronikus Painting My Horror, nehéz lenyelni ebben a formában, de az igazat megvallva nagyon érdekesek. Akkor is így van ez, ha nem tudtam volna megmondani, hogy melyik a Throne Of Tragedy és melyik a Painting My Horror... Van itt kreativitás bőven, de egyrészt ez nem Arcturus, másrészt meg miért ilyen címen jelentek meg ezek az elborult próbálkozások? Ad Astrából két változat is van: az egyik egy elektronikus táncolós, a másik pedig csendes, csellóalapú, teljesen áthangszerelt verzió. Ez utóbbi az egyetlen, amelyen felismerhető az eredeti fődallama (vagy én nem figyelek eléggé?). Azt azért be kell ismerni, hogy szellemiségében nagyon is Arcturus ez a lemez, bár a nem átlagos státuszt jelzi a felirat is: Arcturus And The Deception Circus. A szemfényvesztés cirkusza. Ők is tudták, mire vállalkoznak.

The Sham Mirrors

Lenyűgöző a kezdése is: „Welcome this transmission from a fallen star" – ez itt a zenekar arc poeticája a Kineticben. Szorosan ott van a nyomában a Nightmare Heaven a fenséges énekdallamokkal, fantasztikus kaleidoszkóp ez a lemez is. Van itt olyan blastolós, black metal gyökerekre is vigyázó Collapse Generation is emlékeztetőnek, hogy gyorsan és emlékezetesen is lehet fogalmazni, persze a játékos szinti ezt is teljesen más karakterűvé formálja. A Star-Crossedban a csilingelő billentyűk, majd a Radical Cutban megint a black metalos, marcona részlet mutatja be, hogy milyen sok lábon is áll ez a produkció. Így, ha lehetséges, ez a lemez még A pokoli maskarádé után is előrelépés, még ha nem is nagy, mivel nem nagyon volt már hová. Viszont nincs olyan pillanata, amelyikben ne lenne jelen az avantgárd szellem, és közben mégis elsőre vehető adás ismét (a Thy Catafalque is ilyen még, hogy beszéljünk egy kicsit haza is), ritka együttállás ez – de elődjéhez hasonlóan ez is egyből betalált nálam a kezdetekkor, persze már megvolt a kulcs az öt évvel álarcosbálos elődjének hála.

Kedvenc pillanatok a lemezen: az idézett űrutazásos Arcturus-csillagos énekdallam, valamint „Only the voice of falling snow" – bődület a nyitány ezzel a két számmal (Nightmare Heaven)

Kedvenc számok: Kinetic, Nightmare Heaven, Ad Absurdum

Arcturian

Itt derült ki, hogy Vortex énekével is működik az Arcturus, a többiek nagyszerű teljesítményében viszont semmi meglepetés nincs. A tízéves kihagyás után ennél többet nem lehetett várni. Felkarolja a csapat múltját, megvannak a progos, de már kevésbé avantgárdnak ható részletek Vortex jellegzetes hangjával, viszont itt magasabban énekel, mint a múltban, mivel nincs már Garm. A szinti pedig egészen másképp szólal meg, mint a két korábbi alapművön. A filmzenés The Journey is üde színfolt, ilyenfajta szerzeményük régebben még nem volt. Méltó a névhez, csak túl későn érkezett ahhoz, hogy valóban számítson.

Kedvenc számok: The Arcturian Sign, Crashland