Shock!

Tavaly volt harminc éve, hogy megjelent a Spock's Beard első korszakának első nagylemeze. Mindez elég apropó hozzá, hogy kicsit leássunk a múltban és a DiszKgráfia sorozatunkban is sorra vegyük az amerikai progresszív rockcsapat első, Neal Morse fémjelezte éráját. Ebben a szériában ugyebár mindenféle tartalmi vagy formai megkötés, illetve kötelező píszískedés nélkül nyilatkoznak-listáznak-pontoznak a Shock!-stáb érdekelt tagjai egy-egy előadó munkásságáról. Természetesen várjuk a ti véleményeteket is, Neal Morse és a Spock's Beard karrierkorszakairól és lemezeiről éppúgy, mint arról is, hogy kiket kellene hasonló módon sorra vennünk a közeljövőben.

The Light (1995) // Beware Of Darkness (1996) // The Kindness Of Strangers (1998) // Day For Night (1999) // V (2000) // Snow (2002)

Cseke Feri

1. The Kindness Of Strangers (10/10)
2. V (10/10)
3. Day For Night (10/10)
4. The Light (10/10)
5. Beware Of Darkness (10/10)
6. Snow (10/10)

Óriási Dream Theater-rajongóként viszonylag gyorsan a tudomásomra jutott, hogy a zenekar eredeti dobosa, Mike Portnoy, hozzám hasonlóan nagy zenefanatikus és zenebohóc, aki él-hal a '60-as-'70-es évek progresszív és egyéb muzsikáiért. A '90-es években startoló Spock's Beard is az ő felfedezettjei közé tartozott és én is ő általa ismertem meg őket. A magam részéről mindig is bíztam a dobos jó ízlésében és a zenei érdeklődésünk is több ponton összecsengett, úgyhogy az ő lelkesítő hatására jómagam is próbát tettem a kaliforniaiakkal még valamikor a '90-es évek vége felé. És hogy mennyire nem bántam meg a közelebbi ismeretséget, azt talán bizonyítja ez a kis rovatocska is.

A csapat zenekarvezetője, motorja és fő dalszerzője, Neal Morse személyében, azt hiszem, túlzás nélkül beszélhetünk egy olyan őstehetségről, amilyen csak nagyon ritkán születik le erre a bolygóra. Azoknak, akik betéve ismerik a banda örökségét, illetve mindazon későbbi lemezeket, amelyekhez Morse neve kapcsolódik, szerintem teljesen nyilvánvaló, hogy milyen mértékben dominál rajtuk a komponista egyedi stílusa. A Spock's Beard viszont attól volt igazán átütő, hogy a többieknek is megfelelő arányban voltak jelen a saját tulajdonságaik: Nick D'Virgilio fület gyönyörködtetően feelinges, pimaszul laza és fineszes dobolása, vokálozása, s persze organikusan megdörrenő cájgja, komoly összetevője az elegynek, ami önmagában hallgatva is mágia. A hangszerelésnek köszönhetően nála aztán tényleg minden cinre ütés és finom ritmusképlet kihallatszik, annyira okosan és hozzáértéssel vannak kikeverve az ütőhangszerek ezeken az albumokon, amelyek mindegyike egy hangmérnöki mestermunka, s melyeken minden apró kis nüansz, zenei geg kihallatszik az értő, de még a kevésbé vájt fül számára is.

Neal két évvel idősebb bátyja, a szólógitáros szerepében alakító és az egyedülálló Fender-sound legapróbb jellegzetességeit kihasználó Alan Morse is egy külön kategória. Szólói, és minden bevett szokást nagyívben elkerülő ritmusozása, filljei, fikcsijei, tónusai, s persze a wah-pedállal kifejlesztett trükkjei is iskolapéldái mindannak, hogy hogyan kell a gitárral gondolkodni szélsőségesen úgy, hogy mégis befogadható legyen a végeredmény. Csúnyán alulértékelt gitáros ő, pedig ott a helye a legnagyobbak között. Aki például csak arra lenne kíváncsi, hogy hogyan is kell maximálisan kihasználni a Stratocaster adottságait úgy, hogy közben nem evilági dolgokat is ki lehet préselni belőle, koncentráljon erősen az ő játékára.

A nem létező Dolák-Saly Róbert hasonmásversenyen is előkelő helyezést elérő Dave Merosról se feledkezzünk meg, aki ugyancsak letette védjegyét már a szakmában azzal az öblös, karakteres és röfögő bőgő-sounddal, akit csakis olyan pályatársakkal érdemes egy lapon említeni, mint Billy Sheehan vagy Marcel Jacob. S persze ott van Ryo Okumoto, a csapat nem normális zenebohóca, akinek japán származása miatt egy jó értelembe vett bizarr atmoszféra is jelen van a csapat zenéjében, amelyet a billentyűivel és őrült karakterével teremt meg, s aki nélkül szintén nem lenne olyan az összkép, amilyen. Ryo az élő performanszokat is híresen bohém mentalitással kezeli. Jó példa erre 2007-es budapesti fellépésük is az A38-on, ahol a közönség soraiból pont a régi zenekarunk billentyűsét invitálta fel a színpadra egy kis bohóckodás erejéig, ámde arra valószínűleg senki nem számított, hogy a vendég be is fog csatlakozni a zenekari jammelésbe, mégpedig úgy, hogy el is játssza az aktuális nóta témáit...

The Light

Nem lehet mondani, hogy Neal Morse nem kezdte el időben az ipart: csodabogárként már ötévesen zongorázott, kilenc esztendősen gitározott, a húszas éveiben pedig már két musicalt is jegyzett (Hit Man, Homeland). Fiatalkorát pedig többnyire Kalifornia és Németország közötti ingázással töltötte, ahol kocsmai zenész szerepet töltött be, sőt volt idő, amikor még Eric Burdon zenekarában is „haknizott". A két tesó (Alan és Neal) eleinte duóban nyomult, aztán egy blues jam alkalmával összeismerkedtek Nick D'Virgilio ütőssel, akit rögtön be is vettek a „bandába". Neal barátjával, a basszer John Ballarddal kiegészülve végül megalapították a furcsán csengő nevű Spock's Beardöt, ami után rögtön fel is vetődik az elkerülhetetlen kérdés: ki az, aki a Star Trek sorozat Spock kapitányának a szakálláról nevezi el a bandáját? És mekkora sikert is vár el ezek után? Aki ilyesmire vállalkozik, csakis valami nem normális őrült lehet, aki magasról potyogtat az elvárásokra.

Nálam az ilyesmi alapból szimpátiát vált ki, de egyébként a rejtélyes zenekarnév megszületésének a története sem mindennapi: az Űrszekerek említett egyik főszereplőjének, a simára borotvált arcú Spocknak mindössze egyetlen epizódban, az 1967-es Mirror, Mirrorban volt szakálla, abban is akkor, amikor a párhuzamos univerzumban járt. A jelenség annyira szürreális volt még a Star Trek-univerzumon belül is, hogy a Morse-tesók mindig ezt mondogatták egymásnak, ha az élet valami fura, megmagyarázhatatlan helyzetbe keverte őket, hisz olyankor mindig ki lehetett azt mondani, hogy „ez olyan lehetetlen, mint Spock szakálla a Star Trekben". Alan pedig csak úgy poénból ezt is bedobta a közösbe, amikor zenekarnevet kellett választani, s valamiért mindenkinek ez tetszett a legjobban. Ballardot a debüt felvételeire végül leváltották Dave Meros-ra, a Neal későbbi védjegyévé váló, hosszan elnyújtott, többrétegű eposzok pedig szinte teljes mértékben uralják ezt a nagyszerű bemutatkozó albumot, melynek a The Light címet adták. Tudatosan átgondolt, szervesen összeillő és komoly érzelmi töltettel rendelkező kompozíciók váltják egymást, melyek valóban olyasmi hatást keltenek, mint egy-egy kis musical, hangulat- és stílusváltásokkal, szépen felépített dramaturgiával, s nem pedig egymásra dobált ötletekkel. Már ezekben a szerzeményekben is úgy játszadoztak az érzelmekkel és a stílusokkal, ahogyan a macska szokott az egérrel: kis dzsesszes témázgatás, aztán egy bevadulós heavy-prog zúzda, ami hirtelen beleszáguld egy libabőrös, flamencós ökörködésbe (The Light), de ahogyan Alan elővarázsolja azokat a sirályhangokat a gitárjából az On The Edge-ben, szintén egyedülálló, mint ahogy a rétegzett, több sávra énekelt harmóniák és kórusok is. Nem volt meglepő, hogy Mike Portnoy és az efféle muzsikák szerelmesei rögtön új kedvencet avattak.

Pontszám: 10

Kedvenc dalok: The Light, The Water, Go The Way You Go

Beware Of Darkness

A The Light, vagyis a Fény pozitív üzenete, valamilyen formában teljes egészében átível a Spock's Beard és Neal Morse karrierjén, s végigkíséri őket a teljes életművükön. A második lemez címe (Óvakodj a sötétségtől) is tulajdonképpen a világosság felé próbálja terelni a hallgatót, melynek érdekessége, hogy eredetileg George Harrison-dalról van szó, amit végül címadónak is kiválasztottak. Harrison távol-keleti filozófiába vetett hite nyilván erősen tükröződik is a dal spirituális jellegében, ami lényegében a Radha Krishna templom alapvető tanításáról szól, miszerint minden, ami lelki, felette áll annak, ami anyagi. Nealt egyébként nem az ex-beatle eredetije, hanem annak Leon Russell által 1971-ben elkövetett átdolgozása ihlette. Érdekes dalválasztás, bár véleményem szerint a sajátok fényévekkel izgalmasabbak. A jó értelemben vett elmebajos és technikás Thoughts esetében például nem nehéz kitalálni, hogy a végtelenül ötletes, többszólamú és ellenpontozós vokálokkal kiegészített mű egyértelműen Gentle Giant-ihlette téma, melynek folytatólagos részei többször is felbukkannak az életmű különböző periódusaiban, úgymint a V és a Brief Nocturnes And Dreamless Sleep, valamint Neal Momentum című anyagain. A megszokottnál rövidebbre nyesett Waste Away viszont ennek gyökeres ellentéte és inkább egy középtempós, instant sláger, amit élőben sokkal energikusabban is szoktak tolni és amire be is szokott indulni az ugrálás (ha a közönség részéről ez mégsem történik meg, akkor a totál kattant és ezen a lemezen debütáló Ryo szokta ezt bemutatni úgy, hogy felmászik a szintetizátorokra). Kell is egy ilyen téma a terjengős nagyeposzok után, illetve a lényegesen nehezen befogadható, tizenhat perc feletti Time Has Come elé.

A csúcspont és a koronaékszer viszont egyértelműen a hihetetlenül jó témákat és zenélgetéseket felvonultató The Doorway, ami nemcsak az album, hanem a teljes karrier egyik legzseniálisabb pillanata is. Ha valaki csak most ismerkedne össze a bandával, annak első körben ajánlanám ezt a műremeket, mert minden megtalálható benne, ami a zenekarra jellemző. Már a Franz Schubert impromtuinak és Chopin etűdjeinek (!!!) a hangulatát idéző zongorás bevezető is egy önálló kis zenemű, pedig ez még csak az intró... Későbbi felépítése, kibontakozása is tankönyvekbe való, s persze ahogyan csűrik-csavarják vagy ahogy különböző variációkban játszadoznak a visszatérő motívumokkal, mind-mind bizonyítékok a kiemelkedő zenészi képességekre és a komponálás magasiskolájára. Nem szeretnék túlzásokba esni, de ami itt hallható, az tényleg őrület.

Pontszám: 10

Kedvenc dalok: The Doorway, Thoughts, Waste Away, Walking On The Wind

The Kindness Of Strangers

A harmadik lemez általában sorsfordító szokott lenni a legtöbb zenekarnál, és a Spock's Beard esetében is valami ilyesmiről kell beszélnünk. Zeneileg egyértelmű, hogy itt érkeztek el kreativitásuk csúcspontjára (nem mintha az előzményekből ez hiányzott volna), de talán szerencsésebb lenne azt írni, hogy dalszerzésileg ez volt az a pont, ahonnan már nem nagyon lehetett tovább fejlődni, annyira összeérett a dolog. Ha a nekem legkedvesebb albumot kellene megjelölni, lehet, hogy ez lenne az, de ez persze erősen hangulatfüggő. Két héttel később szinte biztos, hogy valamelyik másikat választanám. A kompozíciós készség netovábbja az is, ahogyan az intróból átvezetik és kibontogatják a The Good Don't Last akusztikus témáját, melynek pozitív kisugárzásától nincs az a helység, ami nem telne meg élettel. A főtéma stílusokon átívelő variálgatása és a hangszerelési megoldások itt is zseniálisak, ugyanakkor a letisztultabb, egyszerűbb nótákat is végtelen eleganciával vezetik elő. Jó példa erre a Cakewalk On Easy Street, ami leginkább olyan, mint amilyen a The Beatles lett volna, ha tovább folytatódik az ő történetük, persze csak akkor, ha technikailag legalább negyedannyira jó zenészek lettek volna, mint Ryóék. S ha már Beatles: a közönség énekeltetős June, akár a zenekar Hey Jude-ja is lehetne, akkora bődületesen nagy sláger és tipikusan olyan dal, amelyért az olyan „felfújt lufi" bandák, mint például az érthetetlenül túlhájpolt Coldplay a teljes örökségét odaadhatná.

Aztán ott van még a tizenegy perc fölé kúszó Harm's Way. Na, az ilyesmikért személy szerint odáig tudok lenni és vissza, s persze nem is nagyon találok rájuk szavakat. A felvezető után, ahogy átfordítják a kompozíciót egy fúziós improvizációba, az azért elég komoly és ahol többek között az is kiderül, hogy Alan mennyire rátermett gitáros, majd miután szépen elcsepegtetik a melankóliát a mit sem sejtő hallgató fülébe, megérkezik egy olyan drasztikus váltás a nóta végére, mintha beleöntöttek volna egy korsó erőspaprikát az összekotyvasztott levesbe. Szenzációsak ezek a hangulatváltások, ahogy megtörténnek egy dalon belül, az ilyesmiket tényleg nem lehet eleget dicsérni! A levezető Flow-val együtt ez a két utolsó tétel egyébként erősen hemzseg az ős-Kansas-hatásoktól is: az ezernyi hangon megszólaló orgonák és Moog hangszínek, valamint a kompozíciók felépítései is Kerry Livgrenéket idézik.

Pontszám: 10

Kedvenc dalok: Harm's Way, The Good Don't Last, June, In The Mouth Of Madness, Cakewalk On Easy Street

Day For Night

A Day For Night volt az első, amit Portnoy lelkesedésének a hatására először meghallgattam, és hát az igazság az, hogy totálisan lenyűgözött és beszippantott. Nem gondoltam volna soha, hogy valaha is találkozom egyszer egy olyan zenekarral, akik olyan magas színvonalat és minőséget képviselnek majd a még klasszikusnak nevezhető progresszív rock keretein belül, mint amilyen a Kansas volt a hetvenes években, azonban a Spock's Beardnek sikerült centikre megközelítenie ezt a lehetetlen határt. Szinte semmi nem hiányzott abból, ami oly kedves a szívemnek és a füleimnek: lenyűgöző dalcsodák, hihetetlenül ötletes kompozíciós készség, a legapróbb részletekig kidolgozott vokálok, röfögő basszus, Hammond és vintage billentyűk, irtózatosan képzett zenészek, makulátlan, organikus hangszerelés és még sorolhatnám...

Itt persze már az is feltűnt, hogy a The Healing Colors Of Soundot és a Crack The Big Sky-t leszámítva lerövidültek a nóták, nincsenek már olyan nagylélegzetű művek, mint korábban, azonban a minőség továbbra is az egekben volt. Az érzelmes Can't Get It Wrong, a kalandozós Gibberish vagy az óriási hangulatú, lüktető címadó továbbra is ellenállhatatlan, de a Hurt-el például azt is megmutatják, hogy tudnak ők annyira zsigerien fajsúlyosak és lazák is lenni, mint ami mondjuk a King's X-re jellemző. Hangulati szempontokból imádom azt a részt is, ahogyan a Lay It Down szomorkás énekelgetéséből átlépnek a The Healing Colors Of Sound Part 2-be, amivel olyan hatást érnek el, mintha valaki elhúzná a függönyöket egy elsötétített szobában, hogy beáramoljon a mindent és mindenkit felébresztő, éltető napfény. Hatalmas pillanat és maga a nóta is extázis-közeli élményt nyújt, ami akár a zenekar ars poeticája is lehetne: „A hangok gyógyító színei". Epikus.

Pontszám: 10

Kedvenc dalok: The Healing Colors Of Sound – Part 2, Day For Night, Gibberish, Can't Get It Wrong, Crack The Big Sky, The Gypsy

V

Az ezredforduló környékén két olyan lemez is megjelent a progresszív érában, amely a V elnevezést kapta, s mindkét album mérföldkőnek nevezhető az adott zenekar történetében. Az egyik a Symphony X V – The New Mythology Suite kiadványa volt, a másik pedig a Spock's Beard ötödik mesterműve. Érdekesség, hogy az anyagoknak nem csupán a címük egyezik, hanem a borítóik színösszeállítása és sivatagos koncepciója is. Utóbbira Morse egyik interjújában is kitért a kérdező, de Neal megerősítette, hogy ez csupán egy véletlen egybeesés volt, amelyen ők is és a Symphony X tagsága is meglepődött.

Úgy tudom, hogy a szakma álláspontja szerint is a V jelenti a zenekar csúcsalkotását, amivel részben én is egy véleményen vagyok, bár ahogy írtam, nálam folyton cserélődik a sorrend, képtelen vagyok örök kedvencet kiválasztani. Már a tizenhat perc feletti At The End Of The Day is tobzódik a nyalánkságokban, pedig viszonylag kevés benne a visszatérő motívum, mégsem tudják abbahagyni az örömzenélgetést, folyton újrakezdik, újraalkotják a főtémát más-más felfogásban, elkalandozva mindenféle zenei stílusokba. Mindezt a szokásos többszólamú, beatleses kórusokkal, vintage-szinti hangszínekkel és Ryo cájgot felborító, agyahagyott Hammond-szólójával összemosva. A Thoughts folytatásának is az aprólékos kidolgozottság és az óriási muzsikálás a jellemzője, amire még nagyon sok hallgatás után is képes vagyok rácsodálkozni és megértem azt is, miért is volt annyira nagy hatással rájuk a Gentle Giant, és azt is, hogy tőlük is mennyit merítettek később az olyan csapatok, mint például a melódiákra szintén nagy hangsúlyt helyező Von Hertzen Brothers. Itt kapott helyet a banda leghosszabb szerzeménye is, a huszonhét perces The Great Nothing, ami valójában egy küszködő zenész önéletrajzi vallomása és persze, hogy ez is olyan, mint egy mini-musical, melyben szintén letagadhatatlanok az egyértelmű Kansas-párhuzamok. Ugyanakkor van itt helye könnyedebb alternatív rocknak is (All On A Sunday), ami meg leginkább a kortárs Galactic Cowboys-féle vonalhoz hasonlítható.

Pontszám: 10

Kedvenc dalok: Thoughts (Part II), At The End Of The Day, All On The Sunday, The Great Nothing

Snow

A legnagyobb terjedelmű SB-album, egyben az utolsó is Neal Morse-szal a fedélzeten, aki egy nagy érzelmi átalakulás után úgy döntött, hogy elhagyja a zenekart. Akkoriban ezt még nem hangoztatták, de a távozás legfőbb kiváltó oka Neal lányához kapcsolódott, akinek lyukat találtak a szívén és az orvosok sem adtak neki túl sok esélyt a túlélésre. Jayda viszont műtét nélkül meggyógyult, eltűnt a szívéről a lyuk, és azóta is életben van, Neal pedig minden nap imákat mormol ezért. Az összefüggő konceptalbum története is eléggé személyes jellegű, melynek főszereplője egy John Snow nevű albínó médium, aki egy próféta és akinek végső célja önmaga elfogadása, megismerése és az élet kálváriáján átívelő spirituális felébredése. Morse ezzel a pálfordulásával, Istenhez megtérésével, s ebből fakadó kilépésével sokkolta is a zenekar többi tagját, akiknek a „Hogyan tovább?" kérdése glóriaként ragyoghatott a fejük felett ezekben a napokban.

A Snow-t erősen önéletrajzi jellege miatt akár még az első Neal Morse szólólemeznek is nevezhetnénk, hiszen szerzője az Open Wide The Flood Gates, a Love Beyond Words és a Wind At My Back című dalokat is már egyfajta imának tekintette, úgyhogy innen már nem volt visszaút: Morse egészen más utakra tévedt, mint társai. Zeneileg is jóval kevesebb a kísérletezés, áramvonalasabbak a nóták és a rockopera-jelleg is nagyon erősen jelen van már a sok helyen nyúlós anyagon, azonban ezektől eltekintve, itt is egy tökéletes, hiba nélküli lemezről kell beszélnünk. Kedvencem az együtténeklős Wind At My Back, illetve a lendületes, torz Hammondos, kiabálós Devil's Got My Throat, amelyet címéhez és tartalmához híven rekedten énekel Neal, s a Hammond- és a gitárszóló is bizsergető benne. A gondolkodásból felébresztő Snow's Night Out és a Ryo koncertes szólóbetétjeiből farigcsált tételek is óriásiak, ahogy a Nick által énekelt, érzelemtől fűtött Carie is egy csoda. A Love Beyond Words zongorabetétje pedig úgy eleveníti fel a The Doorway klasszikus intróját, hogy a végeredmény mégis egy önálló karakterrel rendelkező remekmű lett. A már Nick által jegyzett Looking For Answers pedig egy kicsit talán már előre is vetíti a Spock's Beard Morse nélküli jövőjét.

Pontszám: 10

Kedvenc dalok: Wind At My Back, Devil's Got My Throat, Carie, Long Time Suffering, I'm Dying, Snow's Night Out

Neal jelenléte és személyisége annyira meghatározó volt, hogy nemcsak a csapat, de a rajongók is komolyan elbizonytalanodtak, azonban a megmaradt tagság nélküle is folytatta a történetet, méghozzá Nickkel a mikfrofonnál, aki szintúgy karakteres hanggal rendelkezett, s a dobok mellett értett a billentyűkhöz és a gitárokhoz is. Morse távozása viszont olyasmi volt, mintha Steven Wilson kilépett volna a Porcupine Tree-ből, tehát az sem lett volna meglepő, ha a zenekar beadja a kulcsot. Alanék viszont a fő dalszerző és arc nélkül is tovább tolták a szekeret, s vele a fronton további négy minőségi album is megszületett (Feel Euphoria, Octane, Spock's Beard, X), majd a dobos távozása után az Enchant és a Spock's későbbi spin-offjának is tekinthető Pattern Seeking Animals frontemberével, Ted Leonarddal és Jimmy Keegan dobossal is görgették tovább a vállalkozást. Azonban a sokszor külsős dalszerzőkkel is rögzített, egytől egyig kiválóan sikerült anyagokat (Brief Nocturnes And Dreamless Sleep, The Oblivion Particle, Noise Floor) kicsit már másképp kellett kezelni, mint a klasszikus Neal Morse-os éra felvételeit. A kapcsolat és a barátság persze a későbbiekben sem szakadt meg az alapító tagokkal, hiszen Morse és D'Virgilio is csatlakozott egy-egy alkalommal hozzájuk stúdió felvételekre és élő performanszokra is egyaránt.

Ha kicsit más aspektusból nézzük a dolgokat, az is eléggé egyértelmű, hogy tulajdonképpen már Morse teljes mértékű megtérése előtt is jelen volt a Spock's Beard zenéjében iegyfajta vallásosság. A magam részéről Neal hitét tiszteletben tartva és tisztes távolságból figyelgetve a sokszor túlburjánzó istentiszteletét, mindvégig követtem a Spock's Beard utáni munkásságát is, melyben nagyon hosszú ideig izgalmas progrock-lemezek születtek, folytatva a már korábban is bevált szériákat és fokozva a már régen is elképesztő vokális megoldásokat.

És itt akkor el is érkeztünk a csapat muzsikájának ez egyik legfontosabb összetevőjéhez is, amiről még nem sok szó esett: a végtelen precizítással és gazdagon kidolgozott, többszólamú énektémákhoz, amiből természetesen mindenki kivette és kiveszi a részét. Ezen a területen is totál egyértelműek a Beatles-hatások, de hát egy olyan megszállott Beatles-rajongótól, mint amilyen a frontember, mi mást is várhatnánk. Morse perverz rajongását egyébként egy YouTube-videó örökítette meg a leghihetőbben, amelyben a szintén nagy fanatikus Mike Portnoyjal együtt tesztelték felkészültségüket egy versenyben, ahol Lennonék örökzöld dalait kellett kitalálniuk úgy, hogy csak egy másodpercet játszottak le kettejüknek a nóták elejéből. Aki gyorsabban reagált és kitalálta, az nyert, és persze említenem sem kell, hogy kivétel nélkül mindegyiket megfejtették fél másodperc alatt, ugye? Azoknak, akik betéve ismerik a liverpooliak életművét, csak ajánlani tudom ezt a videót, mert egy óriási móka. A két zeneőrült egyébként a Beatles-megszállotságát még egy feldolgozásokból álló szupergroupban is kamatoztatta (Yellow Matter Custard) Paul Gilberttel és Matt Bissonette-tel kiegészülve, akit később Kasim Sulton váltott. A projekt nevét pedig nyilván egy Beatles-dalszövegből kölcsönözték (I Am The Walrus) és azt a kevés fellépést, amit elkövettek, szerencsére rögzítették is két elsöprő hangulatú hanghordozóra (One Night In New York City és One More Night In New York City). Ha további zenei kapcsolódási pontokat kellene említenem a Beatles mellett, akkor szintén egyértelműek az olyan csapatok is, mint az ős-Genesis, a Kansas, a Gentle Giant, az ELP, a Yes, a Marillion vagy a Manfred Mann's Earth Band.

Egy szó, mint száz, a '90-es és 2000-es évek prog mezőnyében a Spock's Beard és Neal Morse munkássága vastagon bevésődött a kortárs zenekarok nevei mellé, sőt nálam pusztán zenei hatásként is simán egy ligában játszanak a Rushsal, főleg, ha végigzongorázom mindazon későbbi alakulatokat is, amelyekkel Neal neve szorosan összekapcsolódott: Transatlantic, Flying Colors, The Neal Morse Band, Yellow Matter Custard satöbbi, amelyek legtöbbjében, számtalan kiváló muzsikus mellett, ráadásul Mike Portnoy az egyik partner. A dobos szinte teljesen összekötötte anno a zenei karrierjét Morse-szal, miután kilépett a Dream Theaterből, de olyannyira, hogy még az aktuális turnékon is teljes mértékű bandatagként vett részt a produkciókban. Morse nyilván képtelen volt megtagadni önmagát és ezekben a csapatokban is a Spock's által elindított műfaji kereteken belül alkotott, melyek nagyrészt ugyanolyan zenei csemegéket és kincsesbányákat jelentenek az igényes rockzenére vágyó prog-rock-rajongóknak, mint az anyazenekar. A Spock's Beard története pedig a napokban megjelenő új, The Archaeoptimist címre keresztelt friss lemezen is folytatódik...

Király Zoltán

A Spock's Beard feltűnése a '90-es évek közepén annyira anakronisztikusnak hatott, hogy már a szándék is tapsot érdemel. Javarészt húsz-huszonöt, de minimum tizenöt éves zenei megoldásokat poroltak le, és ilyen fülbemászó harmóniákat és ilyen hagyományőrző progos zenében minimum egy évtizede nem hallott a világ, legalábbis új bandától nem, vagy alig (igen, volt még a svéd Änglagård és az elvontabb Anekdoten, később a The Flower Kings), de a rockzene legnagyobb piacán, Amerikában nem volt ilyen hang a népszerű előadók között, ugye a teljesen más vizeken evező The Mars Volta vagy a Coheed And Cambria még sehol nem voltak, így „tradicionális" progban az amúgyis csak a mélyen underground Echolyn- vagy az Enchant-féle bandák léteztek a tengeren túl. Angliában ekkoriban a Porcupine Tree még csak demóknál tartott, a neoprog-színtéren pedig Marillion tartotta magasan a zászlót, és a családból elszármazott vagy általuk ihletett kisebb csapatok bukkantak fel, illetve működtek, utóbbi kategóriába az IQ, a Pendragon, a Big Big Train vagy a Mostly Autumn tartozik, előbbibe pedig az Arena vagy például Fish szólóban. Egy szó, mint száz, a színtérnek nem volt frissen érkezett csapata, az meg sosem jó, ha egy műfaj folyamatosan csak öregszik. Az is közös a fentiekben, hogy nagy kereskedelmi sikereket a Marillionon kívül egyik sem aratott, vagy még nem ekkortájt (Porcupine Tree).

A szó legjobb értelmében vett AOR-osan könnyed prog ez, tehát nem a brit nagyok pusztán szolgai másolata, sőt, sokkal inkább a dallamos Kansas alapok hangsúlyosak itt, mint a King Crimson azóta kanonizált különutassága, a Yes technikai bemutatója, vagy a Camel szintetizátorszőnyegei. Yesből is van benne, ahogy ELP-ből is, főleg a billentyűs alapot örökölték innen, de a zene célja más, ez inkább technikás és komplex AOR, ami funkcióját illeti (itt meg a Beatles harmóniái is szerepet játszanak). A santanás jellegű latinos hatások beemelése szokatlan és nagyon üdvös, ez is nagyon jól áll nekik (az ilyesmit vitte később tökélyre a The Mars Volta is, de az másik történet).

A koncertjeik is különlegesek, feldolgozásokkal, hosszú epikusokkal, mindenféle variált szettekkel, Dream Theater-szinten színes és népes a koncertalbumok sora is, és a kiadványok megjelenési sűrűsége is hasonló. A stúdiólemezeik a Neal Morse korszakban hihetetlenül egyenletes színvonalat mutatnak, csak a személyes szimpátia tud kiemelni innen bármit is. Hat album készült hét lemezen, mivel a Snow dupla konceptalbum. Azután a Nick D'Virgilio-korszak is kitermelt sok érdekes dolgot, de az már egy másik felállás.

The Light

A debütálás nagy árnyékot vet a csapat későbbi műveire, legalábbis a V és a Snow fémjelezte újabb kettős csúcsig. Amit itt összehoznak az rendkívüli dallamérzékről tanúskodik, és a maga módján még slágeres is. Nem sok bandát tudok még, amely 15 perces nagy eposzokban annyi kis slágert tud elhelyezni, mivel olyan ez, mint egy megamix sok kis rövid egyéni karakterű miniszámmal, de visszatérő témákkal (címadó, Water). Ezeknek a rövidke számoknak meg saját arca is van, külön tételekként viselkednek. Kicsit a Genesis receptje ez, hogy a hét és nyolc tételből álló epikusok valójában egymás után fűzött kis fogós nóták. Nagyon változatos hangulattal, de egységes szövegi koncepcióval rendelkeznek, majd sok tételen átívelő közös zenei motívumokkal is. Első hallgatás óta nagy kedvencem a Light emiatt, és ez nem is nagyon fog változni, mert nincs is mitől. Évek óta rendszeresen hallgatom, kartondobozos CD-n is beszereztem valahol, azt hiszem, Csehországban. Tulajdonképpen ma is ez a kedvencem, de nem jelenti azt, hogy ne lennének talán még ennél is jobb műveik később. Ez csak a szubjektívan legérdekesebb, de nem az egyetlen, amelyikkel érdemes foglalkozni.

Kedvencek: a The Light: One Man és The Return Of The Horrible Catfish Man című tételei, valamint a Water: The Introduction/The Water című tétele

Beware Of Darkness

Rendkívül egységes második lemez, de épp a „slágerek" hiányában azért kisebb eufóriát okoz, a Gentle Giantet idéző szavalós pillanat is üde színfolt (Thoughts), ahogy az akusztikus Waste Away is, a két nagy epikus pedig mindent elmond, amit egy Spock lemeznek kell (Doorway, Time Has Come). Jóval kevesebb a szárnyaló fogós pillanat, mint „tavaly", de hiba itt sincs egy szál sem.

Kedvenc: Waste Away

The Kindness Of Strangers

Mindig játékosabbnak tűnt mint az elődje, ilyen elsöprő Kansas-harmóniákkal nem is csoda. Visszatérésnek tűnt az első lemez masszív fogósságához, kevesebb az elvontság rajta, mindig szerettem is az ilyesmit. Akkora meglepetést nem tudott okozni, mint a Light, de azért közel van hozzá zeneiségben.

Kedvenc: In The Mouth Of Madness

Day For Night

Egy kicsit más mint a többi, több a popos harmónia, de hát Beatles örökség az is, ebben meg mindig erősek boltak, nekem soha nem problémám volt ezzel. Aki nem szereti a Gibberisht, az a bandához se hiszem, hogy közelít, ebben is minden bennevan, ami jó a Spock's Beardben. Minden idők egyik legszebb dalcíme meg az, hogy The Healing Colors Of Sound – ezt a dalciklust darabokra vágták, de ugyanúgy összefüggő részekből áll, mint a többi SB nagyeposz. A Don't Try This At Home koncert is ekkortájt készült, látszik is, hogy erről a turnéról származik, a szett java a friss műről került elő, és igazságot szolgáltatnak az anyagnak.

Kedvenc: Gibberish

V

Érdekes módon ugyanúgy 2000-ben jött elő a Symphony X is egy ugyanilyen című lemezzel. A debüt és a Snow mellett ezt tartom a legjobb (Neal-korszakos vagy mindenidők) Spock's Beard-lemeznek. A Great Nothingben egyesül minden, amit érdemes tudni a bandáról, gigantikus 27 perc ez. De nagyon szép a kifejtős nyitány is, At The End Of The Day is. Ám nekik a legjobban az olyan elsőre ható dallamok mennek, mint az All On A Sunday. Neal Morse jellegzetes dallamformálása minden dallamnak sajátos karaktert ad.

Kedvenc: All On A Sunday

Snow

Ezen a lemezen tökéletesen körbeért a párhuzam a Genesis-élettörténettel. Ikonikus énekes kilép, dobosból kiváló énekes lesz, és csak egy kicsit döccen meg a hajó, mindez ráadásul egy dupla lemez után, amely az egyik legjobbat követi (lásd még: Selling, Lamb, Peter Gabriel, Phil Collins – ugyanolyan szereposztás). Hogy a dalokról is szó essen, a legszövevényesebb Spock's lemez, de ezekkel együtt it maximálisan hallgatóbarát. Ez az a fajta konceptlemez (rockopera, ha akarom), ahol a visszatérő részek olyan földöntúli dallamok, mint a Wind At My Back, Made Alive vagy ezek keveréke. Fantasztikus dallamérzékük volt ezen a ponton, valószínűleg ez a karrierjük csúcsa.

Kedvencek: Wind At My Back