Shock!

Még most, több mint fél évvel később is szürreálisan hat, hogy tavaly júliusban elhunyt Ozzy Osbourne. Noha tavaly elbúcsúztunk tőle egy személyes hangvételű megemlékezésben, illetve a Back To The Beginning gála kapcsán kielemeztük a Black Sabbath életművét is (első rész itt, második rész itt), a kép csak úgy lehet teljes, ha a szólómunkásság is helyet kap a DiszKgráfia sorozatunkban. Ebben a szériában ugyebár mindenféle tartalmi vagy formai megkötés, illetve kötelező píszískedés nélkül nyilatkoznak-listáznak-pontoznak a Shock!-stáb érdekelt tagjai egy-egy előadó munkásságáról. Természetesen várjuk a ti véleményeteket is, Ozzy karrierkorszakairól és lemezeiről éppúgy, mint arról is, hogy kiket kellene hasonló módon sorra vennünk a közeljövőben.

Blizzard Of Ozz (1980) // Diary Of A Madman (1981) // Speak Of The Devil (1982) // Bark At The Moon (1983) // The Ultimate Sin (1986) // Tribute (1987) // No Rest For The Wicked (1988) // No More Tears (1991) // Live & Loud (1993) // Ozzmosis (1995) // Down To Earth (2001) // Live At Budokan (2002) // Under Cover (2005) // Black Rain (2007) // Scream (2010) // Ordinary Man (2020) // Patient Number 9 (2022)

Draveczki-Ury Ádám

Blizzard Of Ozz

Az ikonikus kezdőpont – nem pusztán Ozzy szólókarrierje indult el vele, hanem a '80-as évek hard rockja és metálja szempontjából is ez az egyik legmeghatározóbb album a földkerekségen, ehhez nem is férhet kétség. Kicsit épp ikonikussága miatt nehéz is önmagában nézni, hiszen ezek a dalok szó szerint mindannyiunk DNS-ébe beleivódtak, mint ahogy az is mindent elárul, hogy a Back To The Beginning gálán a felét elnyomták... De minden elismerést meg is érdemel ez az album. A dalok tökéletesek, fogósak, Randy Rhoads játéka komplett gitáriskola, Bob Daisley szövegei meg épp olyan perfekt módon passzoltak Ozzyhoz, mint a Sabbathban Geezer Butler sorai. Talán épp emiatt bevallhatom: bár széthallgattam és imádom, nekem már csak generációs okokból is vannak olyan lemezei a Madmannek, amiket jobban szeretek ennél. De ettől még nyilvánvalóan minden idők egyik legnagyobb metálklasszikusa ez az album, tokkal-vonóval, pólóm is van, ez így kerek.

Kedvenc dalok: az összes, de ha mindenáron választani kell: Crazy Train, Suicide Solution, Revelation (Mother Earth)

Diary Of A Madman

Érdekes a két Randy-féle album viszonya, a Diary ugyanis úgy tüskésebb, komplexebb, nehezebben emészthető, hogy bizonyos momentumai közben slágeresebbek a Blizzard Of Ozz dalainál, és hangzásban is előrelépést jelentett. Nekem fejben nagyjából egybetartozik ez a két lemez, amihez a szoros zenei rokonság mellett az is hozzájárult, hogy teljesen egyszerre ismertem meg őket: konkrétan egy pakkban vettem meg a két CD-t és egymás után is hallgattam végig őket életemben először. Ha választani kell, a Blizzardon talán több a megismételhetetlen alapdal, viszont ezen is csak úgy sorjáznak a klasszikus darabok, a hatalmas énektémák meg a briliáns Randy-szólók. És mondjuk a címadó semmihez sem fogható harmóniái, hangulata fényében vérzik az ember szíve, ha belegondol, mi minden rejlett még Rhoadsban, ami sajnos soha nem tudott már előjönni...

Kedvenc dalok: az összes, de ha mindenáron választani kell: Flying High Again, Believer, Diary Of A Madman

Speak Of The Devil

Kényszerkoncertlemez, de kényszerkoncertlemeznek egészen óriási, és itt is minden momentum ikonikus. Példának okáért már a borító is egészen kezdő rockrajongóként a retinámba égett a hihetetlenül izgalmas CD-boltos bámészkodások, kutakodások során. Ami a zenei anyagot illeti, a Sabbath-katalógus nyilván verhetetlen, az pedig egészen abszurd, hogy Brad Gillis gyakorlatilag alig ismerte ezeket a nótákat, mielőtt ideiglenesen bekerült volna Ozzy mellé... A végeredményen ez bizonyosan nem hallatszik. Hatalmas album, Klasszikushockba való.

Bark At The Moon

Tudom, hogy létezik egy partizánfanatikus réteg, akinek csakis és örökké Randy marad „Az" Ozzy-gitáros – nem is akarom elvitatni e megközelítés jogosságát, hiszen nyilvánvalóan egészen a '90-es évek elejéig Ozzyék is abból indultak ki, amit a szőke zseni letett az asztalra az első két anyagon. Jake E. Lee azonban tökéletes választás volt a helyére: másképp játszott, másképp festett, mégis minden téren alkalmas volt rá, hogy betöltse a betölthetetlenül tátongó űrt. Ráadásul rejlett a játékában egy olyan típusú laza, dögös-menő Sunset Strip-vagányság, ami kézzel varrott ruhaként passzolt a korszak hangulatához. Nem véletlenül tudott Ozzy még magasabbra törni a rockzene fénykorában vele az oldalán... Nálam a Bark At The Moon csont nélküli, tökéletes mestermű, sosem tudom megunni. Van ennek a lemeznek az atmoszférájában valami delejező, sejtelmesen éjszakai feeling, ami ebben a formában egyetlen másik albumában sincs meg. Nem mellesleg a főszereplő is itt nyújtja egész karrierje egyik legkiválóbb énekteljesítményét, varázslatos témákat énekel végig a nótákban – a You're No Differentnek csak a címét kell elolvasnom, és máris centis libabőrök jönnek ki a karomon.

Kedvenc dalok: az összes, de ha mindenáron választani kell: You're No Different, Rock 'n' Roll Rebel, Waiting For Darkness

The Ultimate Sin

Ozzy hajmetálos lemeze, amit ő maga az évek múltával már jóval kevésbé szeretett – nekem azonban ez tőle a kettes számú favorit a szólómunkásságból. Noha az utókor elsősorban a Shot In The Darkkal azonosítja a második Jake-féle lemezt, valójában az az őrjítő ebben az anyagban, hogy az összes dal orbitális sláger róla, tényleg valami egészen megdöbbentően fogósak ezek a témák. Ozzy ismét megbabonázó dallamokat hoz szinte mindenütt, és Jake riffjei, szólói is páratlanok. Ráadásul itt is akad néhány olyan hangulatú deep cut, amihez hasonlót sem előtte, sem utána nem írtak ők sem. Óriási élmény volt a 2010-es budapesti bulin, hogy előszedték például a Killer Of Giantset, de az először a Charlie Sheen-féle The Wraith filmben hallott Secret Loser sodró riffelése és szenzációs szólója, a Never Know Why orbitális, mindent elsöprő refrénje, a Fool Like You üveghangos bevezetője ugyanígy örökre belém égtek tinédzserként. Tényleg elképesztően sokat hallgattam és hallgatom a mai napig ezt a lemezt, nagyon mélyen kötődöm hozzá érzelmileg, és nincs olyan, hogy ne lenne kedvem berakni.

Kedvenc dalok: olyannyira az összes, hogy itt most tényleg nem választok

Tribute

Igazi könnyfakasztó darab a kollekcióban. Nyilvánvalóan nem véletlenül szerepel Randy Rhoads neve a borítón ugyanakkorában, mint Ozzyé – ebből is egyértelmű, hogy itt és most minden róla szólt. Emlékszem, a The Ozzman Cometh válogatásos Paranoidot hallottam innen először, és valósággal letaglózott, mennyire elementárisan szólt Randy keze alatt ez a szimpla és – valljuk be – közhellyé koptatott alapdal. És ha ehhez még azt is hozzávesszük, hogy Rhoads sem volt különösebben nagy Sabbath-fan... Szóval nem kérdés, hogy ez az anyag is ott van a legnagyobb koncertlemezek között a műfajban, mindenkinek és mindenképpen kötelező lecke.

No Rest For The Wicked

Újabb kezdet, újabb gitárikon. Zakk Wylde antréja épp olyan stílusos, amennyire csak lehet, méltó módon vitték tovább vele a korábbi hagyományokat. Mindig is nagyon szerettem ebben a lemezben, hogy őrzi a Jake-éra kissé csilivilibb, nagyon '80-as évekbeli atmoszféráját, viszont Zakk játékának köszönhetően egyszersmind harapósabb, súlyosabb is azoknál. Az épp totál szétcsúszott Ozzy viszont a klasszikus érában egyértelműen itt nyújtotta a legerőtlenebb énekteljesítményét – itt-ott hallatszik, hogy még az akkori stúdiótechnika segítségével sem sikerült annyi erőt injektálni a hangjába, mint kellett volna. Zsenialitása viszont így is kiviláglik ezekből a dalokból, és ahogy például a Demon Alcoholban színészkedik, az bizony egyenesen briliáns. Brutálisan jó a gitárjáték is, az amúgy is überkedvenc Breakin' All The Rules például a mai napig Zakk egyik legparádésabb szólóját rejti számomra.

Kedvenc dalok: az összes, de ha mindenáron választani kell: Miracle Man, Breakin' All The Rules, Fire In The Sky

No More Tears

Az első számú kedvenc lemezem Ozzytól, szólókarriert, Sabbathot, mindent beleértve, és egyben az egyik örök kedvenc albumom is a földkerekségen. A No More Tearsen még az előzményeket is sikerült megfejelni: tökéletes hangzás, tökéletes dalok, minden hangszeres szintjén tökéletes egyéni megmozdulások, a legszemélyesebb, legszebb szövegek csupa pólóra meg bögrére kívánkozó, szállóige-szerű sorral. A Mr. Tinkertrain, a Desire vagy a Hellraiser a világon létező legropogósabb és legstílusosabb rocktémák sorát gyarapítják, a Mama I'm Coming Home a leggyönyörűbb líra, amit Ozzy valaha írt, a mágikus ritmusvilágú Zombie Stomp igazi különlegesség, és hát ugye ott a címadó, ami elsőre kiütött annak idején, és azóta sem bírtam soha, egyszer sem léptetni, ha valaha meghallottam. Ugyanakkor nem is utóbbi szólója a legnagyobb favoritom Zakktől itt, hanem a S.I.N. két betétje, amelyek a gitáros munkásságának abszolút koronáját jelentik nálam. A záró virgablokk a gitárszóló-örökranglistám második helyezettje a Dimebag-féle Floods után.

Kedvenc dalok: olyannyira az összes, hogy itt sem választok

Live & Loud

Minden koncertlemezek egyik koncertlemeze, a kedvenc élő Ozzy-albumom, de összességében is az egyik legtöbbet hallgatott koncertanyag nálam. Videóváltozatban is egészen különleges a maga videóklipes esztétikájával – tudom, hogy ezt annak idején sokan furcsának találták, de szerintem épp ettől lesz annyira dinamikus és ellenállhatatlan. Egészen elképesztő volt ez a felállás, és nagyon bánom, hogy életkori okokból sajnos soha nem láthattam őket így együtt – nálam ez a valaha létezett legjobb Ozzy-szólócsapat a sok tökéletes között.

Ozzmosis

A családi háttérnek köszönhetően a Black Sabbathot ismertem meg előbb, és ez volt a belépő lemezem Ozzy szólómunkásságába, a megjelenése idején. Mivel az önálló előzményekkel nem voltam képben, mindenféle viszonyítási alap nélkül ültem neki az Ozzmosisnak, és egyből rá is csavarodtam. Utólag persze tisztában vagyok vele: elsődlegesen arról folyik a vita ennél az albumnál, hogy ez-e Ozzy utolsó klasszikus szólóalbuma, vagy épp ellenkezőleg, ez az első, ami már nem érdemli meg ezt a jelzőt. Én az előbbi verzióra hajlok: kétségtelenül korszakhatárt jelent ez az anyag, már csak abból a szempontból is, hogy ekkorra hagyták zeneileg maguk mögött a Randy-korszak örökségét. Az is hallatszik rajta a részletek ismeretében, hogy elődeivel ellentétben nem hagyományos zenekari munkában készült. A dalok viszont mind nagyszerűek róla, és a dohogó, over-the-top hangzást is imádom – igaz, a Thunder Undergroundban meg a My Jekyll Doesn't Hide-ban teljesen arcbamászóan és nyilvánvalóan túl sok az énekeffekt Ozzyn. Mindegy, az élvezeti értéket ez nem csorbítja. Csak kellemes emlékeim fűződnek ehhez a lemezhez.

Kedvenc dalok: az összes, de ha mindenáron választani kell: Perry Mason, Thunder Underground, See You On The Other Side

Down To Earth

Akkori viszonyok között elég monstre kihagyás után jött ki ez az album, és ugye történt is egy s más az Ozzmosis óta: Zakk el, Joe Holmes be, Sabbath-visszatérés, OzzFestek, celebesedés, Joe Holmes el, Zakk vissza, és már forgott a The Osbournes is, amikor kijött ez az anyag. A maga idejében visszafogottabb lelkesedés fogadta a Down To Earthöt, de én mindig is kedveltem, még azzal együtt is, hogy elismerem: ez már „csak" egy nagyon fasza Ozzy-album, semmilyen szinten sem megkerülhetetlen alapmű. Ha Zakk-kel vagy akár Holmesszal közösen írják meg a dalokat, kétségtelenül egységesebb, még jobb végeredmény születik, de ekkorra más korszakot élt már az Osbourne-birodalom. Vagyis nálam nem okozott semmiféle törést ez a lemez, kifejezetten sokat hallgattam annak idején, és azóta is elő-elő szokott kerülni. A Dreamerrel ráadásul még ebben a vegyesfelvágottas, külsőszerzős konstellációban is sikerült letenniük az asztalra egy örökérvényű Ozzy-balladát. A nemcsak értelmezhetetlen, de emellett ráadásul ocsmány borító viszont huszonöt év távlatából is szöges, méregbe áztatott, lángoló faszkorbácsért kiált.

Kedvenc dalok: Facing Hell, That I Never Had, Can You Hear Them?

Live At Budokan

Még egy koncertlemez, amit imádtam. Lehet, hogy jelentőségében nem vette már fel a versenyt a korábbi élő Ozzy-albumokkal, de számtalanszor megnéztem ezt a DVD-t akkoriban, és mindig találtam valami lenyűgözőt abban, ahogy Zakk és Robert Trujillo két oldalról, szinte testőrként fogja közre a már igencsak rogyadozó énekest. Kifejezetten jó a dallista is, vagyis ha esetleg kimaradt volna annak idején, csakis ajánlani tudom.

Under Cover

Ez a feldolgozáslemez javarészt ugyebár eredetileg a Prince Of Darkness box része volt, utólag jelent meg külön. Ugyanúgy lehet nélküle élni, mint szinte minden feldolgozáslemez nélkül, de összességében azért kellemes hallgatnivaló volt, főleg, hogy mire megjelent, már ismét elég sok idő eltelt friss Ozzy-kiadvány nélkül. Jerry Cantrell behúzása jó ötletnek bizonyult, és a dalválasztásokra sem lehet panasz, bár ezen a téren természetesen azért adta magát a papírforma Ozzy régi kedvenceivel és kortársaival. De a Mountain Mississippi Queenje például sosem szólt gyilkosabban, mint itt, és a Beatles-birodalomból összemarkolászott tételek is szépre sikeredtek. A Kellyvel közös Changest viszont sosem bírtam megszeretni.

Kedvenc dalok: Mississippi Queen, Fire, Sympathy For The Devil

Black Rain

Ismét visszatért a fedélzetre dalszerzőpartnerként Zakk, ami elég rendesen rányomta a bélyegét a lemezre. Akkoriban divat volt rámondani a Black Rainre, hogy néhol inkább Black Label Society lett belőle, mintsem Ozzy, értem is ezeket a vélekedéseket, de engem nem zavart a dolog, bírtam ezt a zorkóbb megközelítést. A másik fix társszerző, Kevin Churko producer által szétdigitalizált hangzást már kevésbé, ráadásul Ozzy hangján tényleg annyi itt az effekt, hogy kis túlzással mintha egy Ozzy-robot énekelne a dalokban... De ezt azért gyorsan megszoktam, főleg, hogy a nóták ezzel együtt is kiválóan sikerültek. És muszáj kiemelnem Rob „Blasko" Nicholsont, akinek csodálatosan ízes basszusjátéka az egész anyagot beragyogja.

Kedvenc dalok: Black Rain, Lay Your World On Me, Trap Door

Scream

Ebben a fázisban ugyebár a magát túlsörözött Zakk kiakolbólítása és Gus G. csatlakozása jelentette a fő beszédtémát, de elég gyorsan kiderült, hogy görög barátunk nem fog tudni olyan saját korszakot nyitni Ozzy mellett, mint elődei. A lemezen dalszerzésileg is totális Churko-dominancia érvényesült, vagyis kis túlzással kábé akárki felgitározhatta volna ezeket a nótákat... Amik viszont ismételten remekül sikerültek, a már említett budapesti bulin pedig világbajnok módon teljesített Gus barátunk – bár mindig is az volt vele kapcsolatban a fixa ideám, hogy inkább Ronnie James Dio szólóbandájába passzolt volna, mintsem Ozzyhoz. Mindenesetre ez is sokat hallgatott album volt nálam, a mai napig jó szívvel emlékszem vissza rá. Örültem, hogy az énekeffektekből visszavettek az előző körhöz képest, a Latimer's Mercy meg talán elfeledett pillanat volt már a lemez megjelenése idején is, ám nálam ezzel együtt is Ozzy egyik legsúlyosabb, legszuggesztívebb 21. századi dala.

Kedvenc dalok: Let Me Hear You Scream, Time, Latimer's Mercy

Ordinary Man

Váratlanul érkezett, váratlanul másmilyen volt, mint amire mindenki számított – az viszont már cseppet sem volt váratlan, hogy engem egyből meggyőzött. Tudom, vannak, akik averziókat táplálnak ezzel a lemezzel szemben, de nekem épp az tetszett benne, hogy egy évtizednyi lemezínség után nem a papírformát követték rajta, hanem Andrew Watt segítségével belekaptak valami sajátosan újszerűbe, már persze Ozzyhoz képest. Ami viszont ezzel együtt is tökéletesen passzolt hozzá. A csúcspont nyilvánvalóan és egyértelműen a címadó kolosszális balladája Elton Johnnal, amit már akkor is megkönnyeztem, Ozzy halála után pedig nem is nagyon mertem még meghallgatni. Egyszerűen csodaszép az egész úgy, ahogy van.

Kedvenc dalok: Ordinary Man, Under The Graveyard, Scary Little Green Men

Patient Number 9

Az említett címadó perfekt karrierzárásnak is beillett, ennek fényében simán kiegyeztem volna vele, ha az Ordinary Man Ozzy utolsó szólómunkája. Aztán a járvány meg a saját egészségügyi kálvária miatt tétlenségre kárhoztatott énekes mégis összehozott egy újabb albumot, ami még az elődjénél is jobban tetszett. Annak idején, a kritikánk alatt öldöklő vita folyt rajta, jogosan karcolta-e be Szilvi rá a maximumot vagy sem, én azonban a mai napig vele értek egyet: ez egy baromi erős album, talán a legjobbja az Ozzmosis utáni érában, ráadásul hagyományosabban ozzys is, mint az Ordinary Man. Extra érzelmi töltetét pedig az adja, hogy szövegileg teljesen egyértelműen az énekes búcsúja a rajongóktól, a pályától, a zenéléstől, mindentől. Emiatt néhol egyenesen szívszaggató hallgatni, ám épp ebben rejlik az ereje.

Kedvenc dalok: Mr. Darkness, Parasite, Dead And Gone

Danev György

1. Blizzard Of Ozz
2. The Ultimate Sin
3. No More Tears
4. Bark At The Moon
5. Ozzmosis
6. No Rest For The Wicked
7. Diary Of A Madman
8. Patient Number 9
9. Down To Earth
10. Ordinary Man
11. Scream
12. Black Rain

Blizzard Of Ozz

Épeszű ember nem tette volna meg nagy téttel, hogy 1980-ban Ozzy több lemezt fog eladni szólóelőadóként, mint a Ronnie James Dióval megerősített Black Sabbath, mégis ez történt. Ahhoz persze nem kellett agysebésznek lenni, hogy nyilvánvalóvá váljon, nem kizárólag saját erőből érte el mindezt. Bob Daisley basszer és Lee Kerslake dobos is sokat tett hozzá a produkcióhoz, a siker fő letéteményese azonban az üstökösként berobbant Randy Rhoads gitáros volt, aki páratlan zeneiségével fenekestül felforgatta az egész rockvilágot. Az Ozzyhoz képest mérhetetlenül túlképzett Randy egyetlen mozdulattal hajította át az énekest a '80-as évekbe, párját ritkító tehetsége pedig olyan halhatatlan alapművekben öltött testet, mint a eszelős Crazy Train, a Suicide Solution, az I Don't Know, a máig hátborzongató Mr. Crowley vagy éppen a nagyívű Revelation (Mother Earth). Az Eddie Van Halen szintjét ostromló Randy a létező legjobb teljesítményt hozta ki Ozzyból, a Blizzard Of Ozz multiplatina sikere és tökéletes muzikalitása pedig előrevetítette, hogy örök etalonként fog szolgálni a jövő összes Ozzy-lemeze számára.

Kedvenc dalok: Crazy Train, Mr. Crowley, Revelation, Goodby To Romance

Diary Of A Madman

Nem volt könnyű dolga Ozzyéknak a második lemezzel, a Blizzard Of Ozz tökéletességét és őrületes kereskedelmi sikerét gyakorlatilag lehetetlen volt túlszárnyalni. A bevált recepten persze bolondok lettek volna változtatni, a minőséget pedig hozta is az Osbourne/Rhoads/Daisley/Kerslake felállású kreatív gárda. Vagyis majdnem. Nehéz ezt megfogalmazni, de mindig úgy éreztem, hogy ezen az albumon egy hajszálnyival kevesebb mágikus pillanat koncentrálódik. Pedig a dalok nagyjából ugyanarról a tőről fakadtak, mint az előző eresztés, és aki jobban szemügyre vette a felépítésüket, az tisztán láthatta azt is, hogy Randy bizony még inkább kiteljesedhetett itt: a You Can't Kill Rock & Roll, a Tonight és a címadó tétel monumentalitása már a következő szintet jelentette, ezzel szemben, a S.A.T.O. és Believer nem adták ugyanazt, amit a Blizzard Of Ozz dalai. Azt pedig sosem értettem, hogy az egyik kedvenc Randy-korszakos témám, a You Said It All miért nem került fel erre a korongra, miközben húzódala lehetett volna a kollekciónak. Kicsit úgy vagyok ezzel a lemezzel, mint a Van Halen II-vel: hiába tartják klasszikusként számon, mégsem tud ugyanannyira meggyőzni, de ez inkább az első album überelhetetlen perfekcionizmusából adódik.

Kedvenc dalok: You Can't Kill Rock & Roll, Diary Of A Madman, Over The Mountain, Little Dolls

Bark At The Moon

Habár megtartotta a Randy által meghatározott stílus alapvető ismérveit, a Bark At The Moon érezhetően tett még egy lépést a Sunset Strip irányába. Noha a lemezborítón kizárólag Ozzy Osbourne neve szerepel, mint szerző, a napnál világosabb, hogy a dalokban a társproducerként is közreműködő Bob Daisley és az új gitáros Jake E. Lee keze egyaránt könyékig benne volt. Jake jellegzetesen nyakatekert riffelése és őrületesen jelentőségteljes szólói új fejezetet nyitottak Ozzy életművében, közben pedig lassan, de biztosan haladtak az egyre közérthetőbb fogalmazásmód felé. A billentyűs hangszereknek is jobban teret engedő anyagon a Beatles-hatású vonós hangszereléssel ellátott So Tired ballada későbbi Ozzy-lírák egész sorának jelölte ki a követendő irányt, míg a címadó dal sodró riffje és örökérvényű szólói azóta is kötelező stílusagyakorlatnak számítanak minden magára kicsit is adó hajmetál-gitáros számára. És akkor még nem beszéltünk a lemez olyan rejtett gyöngyszemeiről, mint a Slow Down, a Rock & Roll Rebel és a Waiting For Darkness...

Kedvenc dalok: Bark At The Moon, Slow Down, Rock & Roll Rebel, So Tired

The Ultimate Sin

Ahogy Ronnie James Dio, úgy maga a Sötétség Hercege is egyre jobban kacérkodott a hajmetállal a '80-as évek derekán, amit nem pillanatnyi elmezavar vagy identitásbeli meghasonlás eredményezett. Ozzy tulajdonképpen már akkor erre az ösvényre lépett, amikor még nem is tudott róla: miután összekötötte boldogulását Randyvel, akarva-akaratlan elkezdték a még nem is létező műfaj sarokpontjait körvonalazni. A Bark At The Moon hallatán aztán még egyértelműbbé vált, hogy a dupla O-t tényleg csak egy hajszál választja el attól a mozgalomtól, ami éppen akkor indult megállíthatatlan terjedésnek a Sunset Strip fülledt éjszakai klubjaiból. Az ezt követő The Ultimate Sin viszont már echte hajmetált tartalmazott és Ozzy addigi pályájának legnagyobb sikereit hozta el. A híresen jó szimatú slágerkovács producer, Ron Nevison segítségével elkészített lemez az énekes első Billboard Top 10-es anyaga lett, mely a hőn áhított kislemezsikert ugyancsak elhozta számára: Phil Soussan basszusgitáros Shot In The Dark című szerzeménye a teljes Osbourne-katalógus egyik legfényesebben csillogó ékszerévé vált, mindazonáltal tisztázatlan szellemitulajdon-jogának kérdése azóta is sötét árnyékot vet rá. Az album kevésbé ismert darabjai, a Secret Loser, a Fool Like You vagy az epikus Killer Of Giants legalább ennyire jók voltak, Jake pedig pályája csúcsára ért fel itt.

Kedvenc dalok: Fool Like You, Secret Loser, Killer Of Giants, Shot In The Dark

No Rest For The Wicked

Ozzy szólópályájának egymást követő korszakait mindig a gitárosok személye határozta meg. A harmadik ciklusban Zakk Wylde-on volt a sor, hogy továbbgördítse a Randy Rhoads és Jake E. Lee által már szépen mozgásba lendített szerelvényt. A hangzatosan délies akcentussal gitározó Zakk újfajta energiákat mozgósított, a gőzmozdonyként dohogó riffek erejét viszont akkor még jelentősen tompította Roy Thomas Baker és Keith Olsen korszellemnek megfelelően fényesre polírozott produkciója. A negyedszer - és nem utoljára - visszacsalogatott Bob Daisley vezényletével igazi csapatmunkában írt lemezanyag Ozzy egyik legfelszabadultabb hangulatú albuma lett és annak ellenére, hogy üzletileg visszaesést jelentett a The Ultimate Sinhez képest, illetve dalai három évtizede nyomtalanul eltűntek a koncertprogramból, a Miracle Man, a Bloodbath In Paradise, a Devil's Daughter, a Fire In The Sky és a Sabbath Megalomania dalának verzedallamát újrahasznosító Tattooed Dancer által teremtett koherencia ma is lenyűgözően hat. Közvetlen elődjével egyetemben a No Rest For The Wicked a diszkográfia legmostohább darabja, holott minőségével abszolút nem szolgált rá erre.

Kedvenc dalok: Devil's Daughter, Bloodbath In Paradise, Miracle Man, Tattooed Dancer

No More Tears

A '90-es éveket Ozzy függőségeitől ideiglenesen megszabadítva kezdte, ám azt eleinte nem lehetett tudni, mire lehet így képes. Aztán az 1991-es No More Tears hamar megadta a választ: a fenomenálisan sikerült anyag az egyik legjobb és statisztikailag is a legsikeresebb munkája lett a Blizzard Of Ozz óta. A Michael Wagener által producelt anyag hosszadalmas lemezkészítési szappanopera végére tett pontot, a dalok nagyszerűségében pedig Lemmynek is elévülhetetlen érdemei voltak. A két hétpróbás rock & roll-csirkefogó barátsága a Diary Of A Madman turnén szökkent szárba még 1981-ben, érdekes módon azonban csak egy évtizeddel később kezdtek el közösen dalokat írni. Lemmy a No More Tears négy húzónótájában - I Don't Want To Change The World, Mama, I'm Coming Home, Desire, Hellraiser - is közreműködött társszerzőként, de a Zakk/Daisley-tengely nélküle is slágerhegyeket hordott össze a korongra. Itt aztán tényleg összeértek a szálak, a korai Rhoads-os szellemiség született újjá korszerű keretek között, miközben Zakk Wylde élete teljesítményével visszavonhatatlanul kőbe véste a jövő Ozzy-dalainak stílusjegyeit. A No More Tears legalább olyan iránytűként funkcionált az énekes munkásságának egészét illetően, mint az első album.

Kedvenc dalok: No More Tears, Desire, S.I.N., Zombie Stomp

Ozzmosis

A koncertezésnek kissé elhamarkodottan hátat fordított, majd a nyugdíjas semmittevéstől percek alatt halálra rémült Ozzy visszatérő lemeze volt az Ozzmosis, amit ő maga azóta is gyűlöl. Bizonyos szempontból meg lehet érteni ellenérzéseit, hiszen Michael Beinhorn producer félreértvén feladatkörét valóban ráerőltette saját koncepcióját az anyagra: feleslegesen túlvezérelt és túlságosan kortárs megszólalást készített, Ozzy hangját pedig a digitális stúdiótechnika segítségével tette a valóságtól elrugaszkodottá. Szó se róla, baromi hatásos énektémák kerültek a dalokba, a gond csupán annyi volt, hogy a limitált képességekkel megvert Ozzy képtelen volt élőben rendesen elénekelni ezeket. Mindezt leszámítva és szigorúan a tényekre szorítkozva viszont az kell megállapítani, hogy az Ozzmosis önmagában elképesztően jó és egységes cucc volt, melyet profi dalkovácsok egész hada tett zeneileg hibátlanná, a reaktivált Geezer és Zakk - valamint a drámai billentyűs megoldásokért felelős Rick Wakeman - pedig arról gondoskodott, hogy a korai albumok kísérteties légköre újra érzékelhető legyen. A közhiedelemmel ellentétben az Ozzmosis nem kívánt asszimilálódni az éppen futó trendekhez, ahhoz túlságosan is hagyományos értékrendet képviselt minden téren. Épeszű ember legalábbis biztosan nem vette egy kalap alá a Perry Masont, a See You On The Other Side-ot vagy pláne a My Little Man-t a Smells Like Teen Spirittel és a Basket Case-zel. A túlzott lírai hangvétel ellenére az Ozzmosis vérbeli Ozzy-album volt, az utolsó klasszikus darab a sorban.

Kedvenc dalok: My Little Man, Perry Mason, See You On The Other Side, Ghost Behind My Eyes

Down To Earth

Sosem tapasztalt mértékű szünet előzte meg a Down To Earth kiadását Ozzy karrierjében. Persze ebben a hat évben az OzzFest térnyerése és a Black Sabbath újjáalakulása is szerepet játszott, de az tény, hogy a lemez már egy új korszak kezdetét jelentette. Úgyis lehetne fogalmazni, hogy az énekes nem hagyta figyelmen kívül az idők szavát, a valóság azonban az, hogy az Ozzy márkanév felépítése mögött álló gépezet itt már teljesen átvette az irányítást, kevés beleszólást engedve Ozzynak. A 2000-es évek mainstream rockja felé terelt produkciót az alternatív vonalról érkezett Tim Palmer vette kezébe, a dalokat pedig leginkább profi külsős szerzők formálták, miközben a három témát jegyző Joe Holmes gitárost elküldték, a visszatérő Zakk Wylde-ot pedig marginális szerepre kárhoztatták. Mindezek ellenére nem lett gyászos a végeredmény, az Aerosmith-t pár hónappal korábban kizsigerelő Marti Frederiksen slágergyáros itt azért tartózkodott a plázarockos megközelítéstől. Jó tett viszont az anyagnak a kiváló arányérzékét számtalanszor bizonyító Foreigner-gitáros Mick Jones csatasorba állítása, aki két maklulátlan lírai szerzeménnyel erősítette meg az album vázszerkezetét: a Dreamer konkrétan a kollekció legfigyelemreméltóbb darabja volt, de a Running Out Of Time is emlékezetesre sikerült.

Kedvenc dalok: Facing Hell, Alive, Dreamer, Running Out Of Time

Black Rain

Újabb hat év telt el, mire a Black Rain kijött. Közben Ozzy amerikai celebritássá vált a The Osbournes valóságshow hatására, a zeneiparban pedig érezhetően más szelek kezdek fújni. Zakk Wylde ugyan visszatért a kreatív csapatba, ezt a lemezt ő és az új producer, Kevin Churko határozta meg, sok köszönet azonban nem volt benne. Tudom, hogy sokan szeretik ezt a korongot is, én azonban sosem tudtam megbarátkozni vele, és ennek Zakk az oka, aki teljesen félreértette a szerepét és szerintem átlépte a hatáskörét azzal, hogy kvázi BLS-albumot faragott a Black Rainből. A mélyre hangolt brutális riffek túlságosan rátelepedtek az amúgy is kevés emlékezetes momentumot tartogató dalokra, az effektmániás Churko pedig semmi érdemlegeset nem tudott hozzátenni a produkcióhoz. Amit hozzátett, azt pont nem kellett volna. Ez az egyetlen Ozzy-lemez, amit nem vagyok képes meghallgatni.

Kedvenc dalok: nincsenek

Scream

A 2000-es években Ozzy végleg beadta a derekát és hagyta, hogy mindenkori producerei - és nyilván felesége is - az aktuálisan futó trendek felé tereljék. Ez persze nem azt jelentette, hogy feladta volna önazonosságát, más kérdés, hogy az amerikai mainstream felé tett egyre nagyobb mértékű engedményeket sokan fenntartásokkal kezelték - joggal. A teljes egészében Kevin Churko elképzeléseit láttató Scream talán még erősebben idomult az akkori idők korszelleméhez, mint a Black Rain, a dalok viszont valamennyivel jobban sikerültek. A címadóként is aposztrofálható Let Me Hear You Scream egészen kiugró darab volt, a Churkót jellemző gyorséttermi mentalitás és fröccsöntött műanyag hangzás azonban egyértelműen a karakterisztikusság rovására ment, amin nem segített az sem, hogy az alkoholizálással a ló túloldalára áteső Zakk Wylde helyét Ozzy mindmáig legkevésbé lenyűgöző és meghatározó gitárhőse, Gus G. vette át. Az akkori turné pesti állomása viszont örök emlék marad.

Kedvenc dalok: Let Me Hear You Scream

Ordinary Man

Szinte a semmiből jött az Ordinary Man 2020-ban, ami ismét új alapokra helyezte Ozzy munkásságát. Zakk Wylde-nak itt sem osztottak lapot, a passzátszelet inkább Andrew Watt producer/gitáros fújta, aki hozzá hasonlóan fiatal szerzőtársaival alaposan megreformálta az énekes világát ezzel a modern anyaggal. Persze megosztotta a tábort a mostani mainstream nyilvánvaló megcélzása és Watt radikálisabb hangzásbeli megközelítése, pláne Post Malone és Travis Scott szerepeltetése, de akkoriban már az is csodaszámba ment, hogy a lemez elkészült. A dalok viszont jók voltak, egyértelműen jobbak, mint az előző két anyagon, Ozzyt pedig egy új - ki tudja már, hányadik? - generáció.ismerhette meg általuk. Az Elton Johnnal való duett kapcsán pedig csak magamat tudom ismételni: ez a zongorás líra annyira felemelő és szívet melengető, hogy élből Ozzy életművének öt legszebb momentuma közé sorolom.

Kedvenc dalok: Ordinary Man, Straight To Hell, Holy For Tonight

Patient Number 9

A ráadás, amivel már tényleg senki nem számolt, az eleve jó ómennek számító szeptemberi megjelenés viszont mindenkinek szerencsét hozott. Ozzy olyannyira megtalálta a közös hangot Andrew Watt-tal, hogy a pandémia okozta tétlenséget kihasználva rekordgyorsasággal készítették el ezt a bónuszalbumot, ami minden, csak nem fáradt levezetés. Az Ordinary Man kiterjesztésének is tekinthető Patient Number 9 érzelmeknek szabad folyást engedő, mágikus dalai és a legendás pályatársak - Eric Clapton, Jeff Beck, Tony Iommi - szívet melengető vendégszereplései sajátosan ünnepélyes közeget teremtettek a korongon, ami egyértelműen az énekes legkiemelkedőbb alkotása lett az Ozzmosis óta. Szinte ordított erről a kendőzetlenül őszinte megnyilvánulásokkal teli anyagról, hogy minden közreműködő egyetlen dolgot szeretett volna, nevezetesen a létező legnagyobb tiszteletadás mellett minden jót kívánni az összes gyarlósága ellenére végtelenül szerethető öreg széltolónak. Akkor még nem tudtuk, hogy ez lesz a végszó, de így sem maradt hiányérzet: befejezni egy ilyen elképesztő pályafutást tényleg csak ilyen emberi módon és méltóságteljesen szabad.

Kedvenc dalok: Patient Number 9, A Thousand Shades, Parasite, Mr. Darkness

Király Zoltán

Blizzard Of Ozz

Mindig tetszett a címében, hogy tele van Z betűkkel, az angolban ez különösen ritka betű, egyébként nem hiszem, hogy egyedül lennék, amikor kijelentem: ez itt Ozzy legjobb szólóalbuma is egyúttal. Leginkább persze Randy fantasztikus játéka miatt: zeneileg is kimunkált szólói dúdolható, énekelhető dallamok. Ráadásul a ritmusozása is egyéni, afféle rockos gyökerű kíséret, mégis van benne szikrázó keménység is. Itt van a megunhatatlan partihimnusz Crazy Train (ólomsúly és sebesség együtt – keveseknek megy ilyen hibátlanul a kettő), de az I Don't Know lehengerlő riffje is minden pénzt megér. A triolás, harmonikus, fantasztikusan felépített Mr. Crowley szólót tudnám említeni, mint a lemez legjobb pillanatai, de Don Airey orgonás felvezetése is mágikus ugyanitt (Moonspell covert mindenkinek!). Bár több mint negyvenöt éves már ez a lemez is, mégis mellbe vág, hogy eredeti készítői közül már csak Bob Daisley él, valamint a hivatalos tagként akkor még nem szereplő Don Airey. Vaskos 9-es.

Diary Of A Madman

Az első lemez elsöprő sikere után szerencsére gyorsan felvették a folytatást is, és ez csak hajszállal marad el elődjétől, előremutatásban pedig meg is előzi. A címadó nagyjából a progresszív metál születése (a King Crimson Larks' Tongues In Aspic II-ja mellett természetesen), és a fél lemez veretes klasszikus, Over the Mountain, Flying High Again, SATO – így ha van két ikerlemez Ozzy karrierjében, akkor ezt a kettőt bizonyosan a legközelebb áll ehhez. Briliánsan öszeköti őket Randy személye és a majdnem azonos felállás, no meg főleg az a sok fantasztikus dolog, amit együtt írtak. Szép 9-es.

Speak Of The Devil

Szeretem ezt a koncertet, de sok értelme nem volt megcsinálni és mégis. A zenészek hátralépésnek érezték (az is volt), saját számok nem szerepeltek rajta, mégis legendás a tartalma, mivel a Sabbath Ozzy-s korszakának legjava volt rajta. Ezen a ponton a legjobb koncertlemez volt Ozzy-korszakos Sabbath dalokkal, simán felülmúlja a Live At Lastot. A Live Evillel nincs mit hasonlítgatni, nem is fogom megtenni. Legendás dalok, kiváló tolmácsolásban, a világ egyik legjobb haknikoncertje. Vaskos 8-as.

Bark At The Moon

Azon kevesek közé tartozom, akik a Randy- és Zakk-korszakon túli Ozzy-lemezeket jóval kevésbé tartják sokra. Itt is van egy majdnem nagyon jó felállás, és leginkább emiatt van egy pár standard '80-as évekbeli közhely, meg hát sem a riffek, sem a szólók nincsenek Randy szintjén. Mindig furának tartottam a szintit az olyan számokban mint Slow Down vagy Now You See It (Now You Don't), a So Tired pedig egyszerűen unalmas, ha nem is kimondottan rossz. A címadó természetesen ott van Ozzy és az évtized legnagyobb dalai között, kolossszusként emelkedik ki a lemezről, tisztes távolból követi a Waiting For Darkness. Jó kis lemez ez, de Ozzy zseniális csúcsaitól távol van. Erős 7-es.

The Ultimate Sin

A Jake E. Lee-korszak másodikra, nagyjából egy Bark második rész, annyi változott, hogy itt a B-oldal utolsója a csúcsszám, nem az A1-es mint három éves. A Shot In The Dark megintcsak a '80-as évek legnagyobb himnuszai közé tartozik tokkal-vonóval, egyszerűen megunhatatlan sláger. A többi viszont elég hullámzó, a Never Know Why, Thank God For The Bomb vagy Lightning Strikes például nem elég ötletes a refrénügyileg, pedig Jake jókat gitározik mindenhol. Úgy igazán nagyon erős számok az elején és a végén vannak (címadó, Secret Loser, Killer Of Giants meg az említett gigalásger Shot In The Dark), a közepén több minden eléggé standardnak hat. Jóféle 7-es.

Tribute

Randy halálának ötéves évfordulójára jelent meg az az archív koncert, amelynek valós időben kellett volna nagyot robbannia. Ez lett a Tribute, amelynek felvételei az első két lemez turnéján készültek. A 73 perces dupla LP mindent tartalmaz, amit a Randy-évekről tudni érdemes, Iommihoz is nagyszerűen nyúl a fiatal tehetség. Szólózása és ritmikája ritka együttállással kéz a kézben tankönyvi példa, van benne erő és elegancia is. Kár, hogy ilyen fájóan fiatalon mennie kellett, még most is élhetne, idén lenne 70 éves. Hasonlóan az első két lemezhez ez is fantasztikus teljesítmény, szép 9-es.

No Rest For The Wicked

Eddig a pontig Ozzynak négy stúdiólemeze jelent meg, és akárhogy is nézem, ezek minősége fokozatosan ment lefelé, ha nem is drámaian, de a tendencia egyértelmű, így váltani kellett. Zakk Wylde volt az a gitáros, akinek Ozzy mellé kellett kerülnie, és bár más erényei voltak, mint Randynek, ő olyan fazon, akit oda merek tenni Randy Rhoads szintű ikonikus gitárosok szintjére.A rendkívül fiatal Zakk akkorákat gitározik ezen a lemezen, hogy tanítani lehetne. Bloodbath In Paradise örök kedvenc a témája és a húzása miatt is, de a Miracle Man, a Breaking All The Rules, az összes szám innen veretes klasszikus, egyedül a Fire In The Sky balladáját nem csíptem annyira soha, sok jobbat is el lehetett volna képzelni. Viszont sok dolgot visszahozott ez a lemez Ozzynak: az ikonikus gitáros szerepét, felszállóágra került a szólópályája (nagyon jók a klipek is). Vaskos 8-as.

No More Tears

Zakk már három évet eltöltött a bandában ezen a ponton, egyre jobban beleszokott a szerepbe, ami meg is látszik. Stúdiós szermpontból a Zakk-korszak legjobbját sikerült itt megcsinálni. A címadó Ozzyék saját Heaven And Hellje, hatalmas, katedrálisméretű groove hét percben, és a sound is az egyik legjobban eltalált arányérzékről tanúskodik. Olyan veretes klasszikusok készültek még ekkoriban, mint a Desire, a S.I.N. vagy Ozzy legnagyobb balladája a Mama, I'm Coming Home, de konkrétan minden szám libabőr innen, talán csak a Lemmyvel közös Hellraiser és a Time After Time nyújt némileg megúszósabb dallamokat, de baj ezekkel sincs, csak kevésbé szeretem őket a többinél. Vaskos 8-as.

Live & Loud

Ez is dupla méret, akárcsak a Tribute, de CD-ből, így meg szerencsére majdnem 2 órát kapunk, és több olyan autóutam meg vonatozásom is volt, amelyhez pont megfelelő hosszúságú kétórás élményt szolgáltatott. Fantasztikus karrierösszegző jellege miatt is, a jó hangzás és a kiugró zenészek miatt is remek hallgatnivaló, minden stimmel rajta. Tulajdonképpen itt le is zárult Ozzy szólókarrierjének érdemi időszaka, innentől már csak jóféle lemezeket készített, a valódi fajsúlyos dolgok itt véget is értek, de micsoda szintézise volt ez mindennek! Szép 9-es ez is, örök kedvenc.

Ozzmosis

Ez nálam már csak akkora, mint a Jake E. Lee-korszak, azaz tök jó, de nem igazi nagyszerűség, el lehet hallgatni, de rajongás nincs. Így is akad rajta pár nagy kedvenc, mint például az I Want You vagy a See You On The Other Side, az első fele eégszen vastag, sok nagoyn jó télmával, de a lemez második fele eléggé leül, standardnak hat, ezekből bőven lehetett volna nyesegetni. Egyik sem rossz, de a különlegességtől elég távol esik az utolsó 4 szám például. Szép 7-es ez, inkább az első fele miatt. Egy kicsit több érleléssel vagy ötlettel lehetett volna több is, a „kevesebb néha több" elven. 56 perc soknak tűnik itt.

Down To Earth

Ez a lemez már csak mutatóban szólt nálam, ugye sosem rajongtam Ozzy balladáiért, ezért a nagyközönség számára a lemezzel kábé egyenlő Dreamer is csak jóféle nálam, de a lemezekről innentől már nincs túl árnyalt véleményem sem, mivel kevés az ismétlődő élményem erről a korról, egyszerűen ez a korszak már nem kötött le. Koncerten persze előkerült a Gets Me Through is (Live At Budokan), és a Facing Hellt is jónak tartom, de a lemez egészben nem egy nagy eresztés, nem is erőltettem a dolgot innentől. 6? Olyasmi, vagy még annyi sem.

Az Under Cover feldolgozásait vagy egyszer hallgattam, a Black Raint újkorában vagy két-háromszor, és azóta soha nem vettem elő, a Screamet megpróbállam Gus G. miatt (ha már szeretem a Firewindet), az Ordinary Man és a Patient Number 9 szintén ilyen jóféle Down To Earth-féle 6-osok (vagy annyik se). Utóbbin jók a szövegek, illenek Ozzy akkori állapotához, reflektálnak haláltól, egészségügyi gondokról, teljesen hitelesek. A pandémia korában megjelent két albuma egyébként többet szólt, mint az előző kettő, de ezekből sem lettek igazi kedvencek, és nem látom okát, hogy ez mitől változna a jövőben, ismerbe az első másfél évtized termését. Sajnálatos módon, amikor már univerzális médiasztár és rocknagypapa lett Ozzy, a zenéje már nem sokat számított. Szólókarrierjének említett első másféle évtizede viszont veretes klasszikusokkal van kikövezve, amelyeket az idők végezetéig hallgatni fogok.

Kiss Gábor

Pedig amúgy – sokakkal ellentétben – nem a Randy-korszak a kedvencem, annak ellenére, hogy a Blizzard of Ozz slágerparádéjánál tökéletesebb debüt egy nagy bandából frissiben kirúgott énekestől tényleg sosem született. És akkor még nem is beszéltünk az olyan, ma már keveset emlegetett gyöngyszemekről, mint a mini operának is tekinthető Revelation (Mother Earth) vagy a No Bone Movies, ami szintén atom sláger, valamiért mégsem futott be nagy karriert. A kettes sorszámú Diary Of A Madmanről a nyitó hármas Over The Mountain, Fying High Again és You Can't Kill Rock and Roll a kedvenceim, meg a címadó, amit minden idők egyik legzseniálisabb progmetál-bandája, a Psychotic Waltz is sokszor nyomott élőben. Ezek a dalok simán hozták az első lemez színvonalát, és a Diary ezerszer jobban is szól, mint elődje, valahogy mégis, ha Randy Rhoads és Ozzy kollaborációja kerül szóba, mindenki a Blizzardot emlegeti. Ki érti ezt?

Én egyébként később, már a Jake E. Lee fémjelezte korszakkal érkeztem a táborba. Nyilván nem '80-as évek elején, hanem valamikor a '90-esek közepén/végén. Ekkor már masszív Sabbath-fan voltam, és egy barátom másolta át nekem kazettára a második Jake-es lemezt, a The Ultimate Sint. Ugyan a mélyeket teljes mértékben nélkülöző soundot már tizenévesen is rettenetesnek találtam, az olyan dalok, mint a Killer Of Giants, a Secret Loser, a Thank God For The Bomb meg az überzseniális zárás, a Shot In The Dark teljesen elvarázsoltak. A mai napig ez az egyik kedvenc anyagom az öregtől – hiába, az első szerelmet sosem feledi az ember –, de a másik Jake E. Lee-vel készült korongot, a Don Airey-t ismét csatasorba állító Bark At the Moont is nagyon csípem. Azon is vannak igazi deep cut gyöngyszemek, mint a feszes riffelés ellenére kifejezetten AOR-os felhangokkal bíró Slow Down vagy a lüktető basszusgitárosra építkező Waiting For Darkness. Jake természetesen teljesen más megközelítéssel gitározott ezeken a lemezeken, mint Randy tette anno, de ne legyen kétségünk felőle, zsenialitásban nem marad el tragikus körülmények között elhunyt fiatal elődjétől.

És ha már a fiatal gitárosok szóba kerültek, nekem pedig ismét csak muszáj valamilyen okból kijelölnöm egy LEG-et a diszkográfiában, akkor legkedvencebb kedvencként a No Rest For The Wickedet választanám. Egy ifjú titán, bizonyos Zakk Wylde debütált ugye ezen, és ugyan vele kapcsolatban mindig mindenki a következő No More Tearst hozsannázza, nálam a Wicked a favorit. Az csak zárójeles megjegyzés, hogy az elmúlt jó pár évben sörvedelő vadember imidzset felvett gitáros akkoriban maga volt a szőke hajú metalisten, a megtestesült poszterarc, és persze gitárjátéka is egészen fantasztikus volt. Bár benne volt a stílusában Randy hagyatéka is, Zakk már a legelső pillanatoktól kezdve messze több volt sima pótléknál. Egy sajátos hangzással és eszelős játéktudással kiálló fazon, akinek keze alól egy elfeledett gyöngyszemekkel telepakolt dalcsokor csúszott ki. Imádom minden percét, a Miracle Man méregerős indításától az Ozzy szájából meglehetősen viccesen hangzó, zseniális Demon Alcoholig. Arra meg talán már a világon senki sem emlékszik, hogy a Crazy Babiesnek még klipje is volt, a borító pedig ennek az egyik képkockája. Szóval nálam a Wylde-érát a Wicked nyerte meg, még úgy is, hogy a soron következő No More Tears címadóját viszont a valaha írt legnagyobb számok egyikének tartom. Nemcsak Ozzytól, hanem úgy a teljes heavy metal univerzumban. Nagy kedvencem még erről az anyagról a Lemmyvel közösen írt Hellraiser, a Desire, meg az Ozzy személyes hitvallásának is tekinthető I Don't Want to Change the World, melyben a Sötétség Hercege úgy folytatja a refrént, hogy „I don't want the world to change me." És szerencsére ehhez haláláig tartotta is magát.

Az Ozzmosis kapcsán aztán valahogy mindig is volt egy ilyen „annyira nem jön be" érzésem, pedig a Perry Masont, a Ghost Behind My Eyest meg a monumentális Thunder Undergroundot is nagyon szeretem, a See You On The Other Side-ot meg simán Ozzy valaha született talán legjobb balladájának tartom. A lemez Michael Beinhorn által jegyzett, kellemetlenül száraz hangzása viszont mindig is zavart, így amikor Ozzy-szólóalbumokat támad kedvem hallgatni, valahogy sosem ez kerül le a polcról.

Ahogy a tavaly nyáron megjelent búcsúzáskor írtam, a 2001-es Down To Earth volt az első lemez, aminek a megjelenését már kifejezetten vártam. Máig velem is maradt, ami ékes bizonyítéka annak, hogy nem csak a tinédzserkori rajongás magasztalta fel a cuccot. A nyitó Gets Me Through, a lírai Dreamer, a That I Never Had meg a Junkie egész egyszerűen bitang erős darabok, amik simán megugorják a Zakk-éra által is igen magasan tartott lécet. Hat évvel később, a rajta hallható zene komorságát remekül szemléltető borítóba csomagolt Black Rain is nagyon betalált, gyakran hallgatom most is. A sodró lendületű I Don't Wanna Stop meg a másik Ozzy-kiáltvány, a Not Going Away a legnagyobb kedvenceim róla. Meg az Almighty Dollar és a Lay Your World On Me... tulajdonképpen az egész számlistát felsorolhatnám.

A Scream a budapesti, arénás koncert miatt áll nagyon közel a szívemhez, meg a záró „dal" az I Love You All miatt, amiben Ozzy egyetlen percbe sűrítve foglalja össze és szemlélteti abszolút tökéletesen, mit jelentettek neki a rajongók. És ezzel meg is érkeztünk a közelmúltba. Az Ordinary Man kapcsán nyáron még azt írtam, valahogy elment kicsit mellettem, de azóta sikerült ezt is alaposan áthallgatnom és megszeretnem, a Patient Number 9 pedig már megjelenésekor nagyon közel állt a szívemhez. Annyira érzelmektől túlcsorduló az a bő egy óra, hogy lehetetlen is lenne, hogy egy igazi rajongót ne érintsen meg valahol legbelül. Ahogy anno Szilvi sajnos tűpontosan ráérzett, a Patient dalait belengi a búcsú érzete, és abban is volt valami sorszerű, hogy nem csak Eric Clapton és Jeff Beck, de még maga Tony Iommi is feltűnt a lemezen, tökéletes keretbe foglalva ezzel Ozzy Osbourne 1970-ben, a Black Sabbath-tal indult karrierjét. Ma már tudjuk, hogy tényleg ez a korong lett végül Ozzy hattyúdala. Az pedig, hogy abszolút méltó módon búcsúzott vele, nem is lehet kérdés.

Pálinkás Vince

Egy ideje már nem veszek részt ebben a rovatban, nekem személy szerint túlságosan bő lére van eresztve (olvasószemmel nézve is), ugyanakkor vannak dolgok, amikből az ember nem vonhatja ki magát, nem maradhat ki. Persze a Black Sabbath is ilyen kellett volna legyen, de ebben a témában már többszörösen kiírtam magam ezeken a hasábokon. Igaz, emlékeztem már meg Ozzy szólóalbumról is, koncertről is, beszálltam a s(h)o(c)kkezes nekrológba is, de most, hogy lecsengeni látszik a nagy poszt-Ozzy láz is, jó hátradőlni és áttekinteni a szólópályát. Amely már ugyan nem mindennek az alapja, mint a Sabbath, de ugyanúgy megkerülhetetlen a heavy metal és annak hőskora szempontjából.

Az első teljes lemez, amit hallottam, az Ultimate Sin volt, amelyet Klasszikushock-cikkekben korábban már megemlített uncsitesóm másolt át nekem 1992 körül. Ez 13 évesen – bár tetszett – valahogy még nem fogott annyira meg, viszont az 1994 őszén, a könyvtárból (!) műsoros kazettán (!!) kikölcsönzött No More Tears azonnal beszippantott. Rögtön azt éreztem és a mai napig úgy gondolom, hogy tökéletes az első hangtól az utolsóig. Ezután egy gimis évfolyamtárs jóvoltából jutottak el hozzám a Blizzard Of Ozz és a Bark At The Moon MK-k, a Diary Of A Madmant, a No Rest-et és a Live & Loudot pedig magam vettem meg később a kultikus, szintén sokat emlegetett Nyugati téri MCD-ben. Nem mellesleg, ezek a Sony kiadványok jellegzetesek, sőt emblematikusak voltak a korszakban, más kérdés, hogy igen gyakran húzta a szalagot a magnó (lásd még Judas Priest – Metal Works). A Tribute koncertlemezt aztán CD-n vettem meg, az Ozzmosist pedig real time kaptam kölcsön egy arctól, akinek a triójába dobosnak "felvételiztem" három ozzys Sabbath-dal erejéig. Ami valójában négy volt, mert a Never Say Die és a Behind The Wall Of Sleep mellett azt a Sweet Leaf-War Pigs egyveleget nyomtuk, amely a Just Say Ozzy live EP-n található és ez pont az Ozzmosis mögé volt felvéve a kölcsönkapott 90 perces kazin.

Persze ma már ha tudnék, se akarnék rangsorolni az első tíz év munkásságát illetően, de szubjektíve a Diary az abszolút kedvenc, nem kis mértékben a címadónak köszönhetően; a '86-os lemezt értékeire pedig fokozatosan éreztem rá az év(tized)ek során. Ez is nagy kedvenc lett végül, talán mert Jake E. Lee tulajdonképpen soha nem kapta meg az őt megillető elismerést (elégtétel lehetett számára, hogy meghívták a Gálára és mi tagadás, fellépése a csúcspontok közé tartozott). Persze eleve nem lehetett könnyű Randy Rhoads árnyékában létezni, hiszen még ma is egészen tragikus belegondolni, hogy ő miket játszhatott volna még. Zakk Wylde ugyanakkor mindkettejükhöz képest sok kifutási időt kapott, így az is kiderült, bármilyen zseni is a saját stílusában, bizony idővel hajlamos beleszürkülni a paneljeibe. Emiatt is tett jót a 2010-es és a 2020-as váltás az Ozzy életműnek, de mégis, élőben, pláne a búcsúgálán Zakk kellett. Ő tényleg igazi családtaggá avanzsált és – megintcsak szubjektíve – az Ozzy Band utolsó koncertfelállása, amit magam is láthattam, talán a legjobb, legerősebb, de mindenképpen a leginkább összeérett volt mind közül. Sőt, őket még Zakk nélkül, Gus G-vel is láthattam Budapesten.

Ha már a hosszútávú beugró gitárost említettük (nagy respect, hogy bevállalta, de miért is ne tette volna): ami a 2000-es évek elején felrázott-újraindított szólókarriert illeti, alapvetően ezek is baromi jó lemezek, egész jól is öregedtek (nyilván tavaly nyáron újrahallgatást nyert a teljes sor és fog még sokszor), a cover album is kellemesen szórakoztató (ne feledjük, itt végig Jerry Cantrell gitározik), az utolsó két anyag pedig bőven megteszi jutalomjátéknak. És, bár ezek modern (?) megszólalásával nem vagyok teljesen kibékülve, dicsérendő, hogy akartak és mertek változtatni, kísérletezni, kreatívkodni, vendégeket bevonni. És mint ma már közismert, Ozzynak sokkal több beleszólása lehetett a kreatív és zenei dolgokba, mint a közönségbe sulykolt imázs alapján azt bárki gondolta volna. Másrészt viszont, egyik-másik régi interjút újraolvasva abszolút átjön, hogy mennyire penge volt az öreg e téren. Csak nem figyeltünk eléggé oda. Nos, mindezeket szem előtt tartva is érdemes végigpörgetni a diszk(o)gráfiát.