Shock!

Meglehetősen régen csaptunk bele a Genesis életművének kivesézésébe a DiszKgráfia sorozatunkban. Cseke Feri a szólóban elkövetett első részben kizárólag a Peter Gabriel nevével fémjelzett érára koncentrált, most azonban megérkezett a folytatás, az elcsúsztatott megjelenés miatt némileg a szokásostól eltérő kronológiai szerkezetben. A DiszKgráfiában ugyebár mindenféle tartalmi vagy formai megkötés, illetve kötelező píszískedés nélkül elemezzük ki egyes zenekarok életművét. Természetesen várjuk a ti véleményeteket is, hogy kiket kellene hasonló módon sorra vennünk a közeljövőben.

From Genesis To Revelation (1969) // Trespass (1970) // Nursery Cryme (1971) // Foxtrot (1972) // Selling England By The Pound (1973) // The Lamb Lies Down On Broadway (1974) // A Trick Of The Tail (1976) // Wind & Wuthering (1976) // ...And Then There Were Three... (1978) // Duke (1980) // Abacab (1981) // Genesis (1983) // Invisible Touch (1986) // We Can′t Dance (1991) // Calling All Stations (1997)

Cseke Feri

A Phil Collins-éra

1. Invisible Touch (10/10)
2. Genesis (10/10)
3. We Can't Dance (9/10)
4. Duke (9/10)
5. Abacab (8/10)
6. Wind & Wuthering (8/10)
7. Calling All Stations (8/10)
8. A Trick Of The Tale (8/10)
9. And Then There Were Three (8/10)

A Trick Of The Tail

A banda, Peter Gabriel kiválása után is folytatta a kissé musicales, teátrális vonalat, tehát Collinsszal a mikrofonnál sem változott sokat zeneileg a Genesis története. Annak pedig elég kicsi az esélye egy zenekaron belül, hogy a dobos is majdnem ugyanazzal az orgánummal rendelkezik, mint az ex-frontember, pedig, ha az ember egy kicsit jobban odafigyel a vokálokra, Phil ekkoriban megtévesztően tudott úgy is énekelni, mint Gabriel. Idővel persze szép lassan kiderült, hogy neki is megvan a saját stílusa, s ahogy bátrabban kivette magát a dalszerzésből is, hallhatóan letisztult és egyszerűsödött a muzsika is. A címadó – bár ezt Banks szerezte – például már előre vetíti az egyszerűbb dalszerkezeteket, illetve a Genesis lehetséges jövőjét, de a Sqounkban is nyomokban felfedezhetőek már későbbi nagy slágerük, a Turn It On Again jelei. Ugyanakkor a Mad Man Moon még mindig olyan érzést kelt, mintha egy filmdráma aláfestő zenéje lenne, ahogyan ez a korábbi lemezeken is erősen jellemző volt, azonban rögtön utána – a félig már Collinsszhoz is köthető – Robbery, Assault And Batteryben ismét visszatér az élet.

Pontszám: 8

Kedvenc dalok: Dance On A Volcano, A Trick Of The Tale, Robbery, Assault And Battery

Wind & Wuthering

Ahogy Gabriel excentrikussága szép fokozatosan eltűnt, úgy jelentek meg Collinsszal a földközelibb nóták, azonban akadnak még itt igazi, nagy lélegzetű progresszív kompozíciók is, amelyek közül például a tízperces One For The Vine egy igazi gyöngyszem. Instrumentális betétje különösen jót tesz az ilyesmikre gerjedő füleknek, ugyanakkor sikerült megírniuk az első hagyományosnak tekinthető slágerüket is, a Your Own Special Way képében, ami meglepetésre nem Collins-szerzemény, hanem az itt még basszusgitárt kezelő Rutherford jegyzi. Phil énekével viszont megtévesztően olyan romantikus hatást kelt már, mintha az énekes valamelyik későbbi szólólemezéről köszönne vissza. Szerintem ez már színtiszta AOR, bár a hangszerelés még a korai progosabb stílust idézi, de lényegében ezzel a nótával el is adták ezt a lemezt a még eddigieknél is szélesebb közönségrétegeknek is, ami valamilyen szinten vízválasztónak is tekinthető, hiszen Steve Hackettnek ez volt az utolsó állomása a zenekarban.

Pontszám: 8

Kedvenc dalok: One For The Vine, Your Own Special Way, ...In That Quiet Earth, Eleventh Earl Of Mar

...And Then There Were Three...

Hárman maradtak... A beszédes lemezcím lényegében arra utalt, hogy Hackett távozása után nem szándékoztak új gitárost bevenni a csapatba, így az összes húros hangszert Rutherford kezelte. Hackett egyébként már 1975-ben kihozta első szólólemezét (Voyage Of The Acolyte), amelyen nagyrészt azok az ötletek hallhatók, melyek nem mentek át a Genesis szűrőjén, így nem is volt nagyon meglepő a távozása. Érdekes zenei ellenpontok jelennek meg amúgy ezen a korongon, hiszen hallhatóan itt is törekedtek a fogósságra, még sincsenek olyan slágerek, mint amilyen például az előzőnél említett Your Own Special Way, ámde gyengének távolról sem nevezném ezt a dalcsokrot sem, függetlenül attól, hogy a listám utolsó helyén szerepel.

Pontszám: 8

Kedvenc dalok: Burning Rope, Snowbound, Follow You, Follow Me, Deep In The Motherlode, Down And Out, Many Too Many

Duke

A legfigyelemreméltóbb zenei vízválasztás szerintem a Duke-kal történt meg, amihez már bátorkodom inkább a progresszív pop elnevezést használni a hagyományos progrock kifejezés helyett. Ami még fontos itt, hogy mindezt a zenei átalakulást nem kell feltétlenül a dobos/énekes nyakába varrni, hiszen társainak is igazából az volt a véleménye, hogy kicsit modernizálni kell a Genesis-hangzást. Még több billentyű, kevesebb gitár, hangsúlyosabb ritmusszekció, valahol ez lehetett a koncepció. Kivételek persze itt is akadnak: A Man Of Our Times és a lemez közepéről katapultként kirobbanó Turn It On Again még inkább progos, hard rockos jegyeket képvisel, amelyek közül utóbbi az egyik legnagyobb kedvencem a régebbi Collins-érából, s aminek köszönhetően ez a lemez végre Angliában és Kanadában is beékelődött az első helyre. Ez volt az a dal, amit még a Dream Theater is feldolgozott az A Change Of Seasons kiadványán található egyvelegben. Itt hallottam először én is, és ez ösztönzött végül arra, hogy közelebbről is megismerkedjek a Duke-kal.

Pontszám: 9

Kedvenc dalok: Turn It On Again, Man Of Our Times, Misunderstanding, Alone Tonight, Behind The Lines, Duchess, Heathaze, Please Don't Ask

Abacab

A szerelvény haladt tovább a közérthetőbb megfogalmazás útján, de a produkció talán még az eddigieknél is jobban össze lett fésülve, ráadásul Collins énekügyileg is egyre jobb formát öltött. Érdekes, hogy az Abacabbal egyszerre igazodtak az aktuális, ′80-as évek elején fellépő trendekhez, miközben népszerűségüknek köszönhetően alakították is azt. Ritka egybeesés az ilyesmi és igazán csak a legnagyobbakról mondható el. A címadó pedig ismét kivételesen nagy sláger, ami szinte arénákba való, de a Banks pittyegős szinti alapjaira ráhúzott No Reply At All is nagyon jó, pedig szinte már semmiben sem kapcsolódik a korábbi nagy eposzokhoz. Amit talán lehagytam volna a lemezről, az a Who Dunnit? komolytalankodása, melyet valószínűleg ők is csak trollkodásból „felejtettek" rajta az anyagon, hiszen az egész nóta leginkább arra emlékeztet, mintha egy ágyon ugrálnál és párnacsatáznál valakivel. Nekem nincs bajom az ilyesmivel sem, bár a Duke összességében szerintem egy fokkal jobb lemez volt és ebben az évben jött ki Phil első szólólemeze is.

Pontszám: 8

Kedvenc dalok: Abacab, Man On The Corner, No Reply At All, Dodo/Lurker

Genesis

Furcsa lett volna, ha a Genesis – számos pályatársukhoz hasonlóan – nem ugrott volna fel a sebesen robogó, populárisabb zenék vagonjára a '80-as évek közepén. A merengősebb prog rockban elmondtak már mindent, s ugyanúgy, ahogy a Rush, a Yes vagy az ELP, ők is modernebb, billentyű orientáltabb és könnyedebb muzsikákban kezdtek el utazni. A Genesis ezzel a váltással szerintem sokkal nagyobb lépést tett a fejlődés útján, mint az említettek, akiknek klasszikus, '70-es évekbeli lemezei maradnak nekem az abszolút etalonok. Collinsszékkal viszont pont fordítva vagyok: a kommerszebb dolgaikat sokkal jobban csípem. Ezen persze nincs is túl sok megmagyarázni való, hiszen az itt hallható nagyszerű nóták általában elismerő reakciókat váltanak ki mindenkiből, aki egyszer már hallotta őket. Vegyük például a lezser eleganciával lezavart That's Allt: kevés olyan élethelyzet van, amelyben nem lesz jobb kedvem tőle, annyira hatásosan tálalják, de ami még ezen is túltesz, az a világslágerré vált, drámai Mama, ami még a mai napig is térdre kényszerít minden alkalommal. Megrázó szövege és vérfagyasztóan misztikus hangulata lenyűgöző, Collins pedig akkorát, de tényleg AKKORÁT énekel benne, hogy az folyamatos libabőr, ami persze magasan élete legnagyobb alakítása is egyben. Nem tudom elképzelni, hogy ezt bárki is kinézte volna belőle korábban. A siker nem is maradt el, gyakorlatilag egy centire volt már csak innen a gigasztár-státusz. A ′80-as évek szellemiségét minden pillanatában magában hordozó Home By The Sea-t sem lehet már prog rock címkével jellemezni, ez már inkább az a fajta power/pop, ami még a laikus zenehallgatóknak a torkán is rögtön lecsúszik. A lötyögős Illegal Alient mondjuk nem nagyon lehet komolyan venni a korábbi hangvétel után, azonban a kellemesen lüktető Just A Job To Do vagy az AOR-os Taking It All Too Hard már sokkal inkább jellemző a zenekarra, ahogy a szépen kicsomagolt Silver Rainbow is örök kedvenc marad.

Pontszám: 10

Kedvenc dalok: Mama, That's All, Home By The Sea, Silver Rainbow, Just A Job To Do, Taking It All Too Hard

Invisible Touch

A zenekar az Invisible Touchcsal már olyan magasságokban járt, ahonnan nincs tovább. Nem is nagyon emlékszem, hogy volt-e valaha még egy olyan őskori progrock-csapat, ami elérte volna azt a globális népszerűséget, amit a Genesis azokban az időkben. (A Pink Floyd nyilván más tészta, de ők ugye megmaradtak a komolyabb tartalmú, későbbiekben is progosabb jellegű koncepciónál.) Tony Banksszék zenéjére ekkoriban inkább az art rock, a soft rock és a progresszív pop volt a helyes jelző, s persze ugyanez mondható el Peter Gabriel ekkori stílusáról is, akiről meg aztán tényleg senki nem gondolta volna, hogy kipróbálja magát a könnyedebb, kommerszebb zenék világában is. Az biztos, hogy a '80-as évek zenei változása vastagon rányomta a bélyegét ezekre a lemezekre, ugyanakkor részben ők is okozták e változásokat az akkori MTV korszakalkotó és kultúraformáló tevékenységével karöltve. Bugyinedvesítő célzattal például még soha korábban nem készültek Genesis-dalok, márpedig az itt hallható, Collins bőr alá kúszó melódiáival simogató In Too Deep még az AOR-alakulatok finomságainál is szívbe markolóbb pillanatokat hordoz magában, amelyeket persze rögtön le is lehetett gurítani a nagyközönség torkán. A mindent ütő ász viszont a fenomenális klippel összebarkácsolt, valószerűtlenül misztikus atmoszférájú Land Of Confusion, ami szürrealitása ellenére is úgy tapadt meg szerintem mindenkiben, hogy soha nem fog a feledés homályába süllyedni. Erről persze az MTV is tehet, akik olyan sűrű rotációban tolták a bizarr klipet, hogy még az Antarktiszon sem lehetett ismeretlen. Meghallgatnám egyszer ezeket a dalokat hagyományosabb-organikusabb, rockosabb hangszerelésben is, szerintem úgy is tökéletesen működnének, de így, az akkori trendek kissé sterilebb körülményei között is úgy váltak halhatatlanná, ahogy az a nagy könyvben meg van írva, hiszen ha egy DAL jó, akkor az mindenhogyan jó. A Láthatatlan Érintés a mindenkori csúcspontot jelenti nálam a zenekar történetében, olyannyira, hogy a Zűrzavar Földjét például még jómagam is összebarkácsoltam egy sajátos verzióban.

Pontszám: 10

Kedvenc dalok: Land Of Confusion, Tonight Tonight Tonight, Throwing It All Away, In Too Deep, Anything She Does, Invisible Touch

We Can't Dance

A szólóban is sikeres Collins hattyúdala volt ez a lemez, amely példa nélküli promóciót kapott a médiától és az akkori MTV-től, ahol akkor még frankó zenéket nyomattak. Meg is érdemelték a támogatást, hiszen ide is sikerült olyan orbitális slágereket leszállítaniuk, hogy azok nélkül szegényebb lenne a ′90-es évek zenei palettája. Noha Rutherfordot még a szakma sem nagyon akarta odasorolni a kiemelkedően karakteres gitárosok közé, ide viszont sikerült megalkotnia élete talán legnagyobb riffjét, ami a lemez húzónótájában, a poénos klippel megtámogatott I Can't Dance-ben hallható. Bárhol, bármilyen élethelyzetben felcsendül ez a nóta, rögtön rávágja az ember, hogy ez a Genesis és akaratlanul is rámozdul a láb. Ugyan a romantikázó Hold On My Heart már inkább Phil szólólemezeire kívánkozik, azért néha átfut az agyamon, hogy a jelenlegi szerelmes dalokat író, nyifogó-nyafogó, nyávogó-nyivákoló előadók mennyire messze járnak attól, hogy ilyen megkapó, valódi érzelmeket közvetítő dalokat írjanak. Collins szólóban folytatta még, a zenekar nélküle viszont elég kilátástalan helyzetbe került, de azért volt még egy utolsó próbálkozásuk. Emellett pedig volt még egy említésre méltó 2022-ben The Last Domino? néven megvalósult turné is ezzel a felállással, ami valószínűleg a Genesis utolsó életjele is volt egyben.

Pontszám: 9

Kedvenc dalok: I Can't Dance, Jesus He Knows Me, No Son Of Mine, Hold On My Heart, Tell Me Why, Driving The Last Spike

Calling All Stations

Szörnyű még csak belegondolni is, hogy az eddigi utolsó Genesis-nagylemez is már majdnem harmincéves, mellyel olyan helyzetbe került a zenekar, ami felért egy lehetetlen küldetéssel: valahogy pótolni kellett a csapat arcát, dalszerzőjét, sztárfrontemberét, a távozó Phil Collinst. A viszonylag ismeretlen, skót származású Ray Wilson személyében végül megtalálták az utódot, aki technikailag és hangszínileg is nagyon jó énekes, ámde messze nem akkora arc és meghatározóan markáns jelenség, mint amilyen elődje. Általa a zene is egy kissé megváltozott: a slágeresség és a romantika eltűnt, a komolyabb hangvétel viszont visszatért, de még így is úgy érzem, hogy talán hiba volt ezt így ebben a formában Genesisként tovább vinni, annyira eltérő karakter volt Ray. Dalok tekintetében is vegyesebb már az összkép, vannak közepesen erős és nagyszerű pillanatok is: ilyen a Congo vagy a kellemes hangszeres betéttel felturbózott The Dividing Line (Nir Z session dobos nagyot alakít), illetve még a befordulós Shipwrecked. Esetleg még a leginkább régebbi önmagukat megidéző There Must Be Some Other Way. A kollaboráció nem is váltotta be a hozzá fűzött reményeket, hiába kapta meg a megfelelő támogatást mindenhonnan (még Nick D'Virgilio is besegített nekik dobokon), se a szakma, sem pedig a közönség nem lelkendezett. Ennek ellenére én már kibékültem vele és jóra is hallgattam, nem olyan rossz ez, mint amennyire lehúzták, azonban Collins nélkül valóban nem működött már ez a történet, és a folytatás azóta is várat magára...

Pontszám: 8

Kedvenc dalok: Congo, The Divining Line, There Must Be Some Other Way, Uncertain Weather, Not About Us, Shipwrecked

Draveczki-Ury Ádám

Gyerekfejjel nem nagyon töprengtem ezen, hiszen tízévesen teljesen másképp hallasz, mint akár húsz, akár harminc, pláne negyven fölött, de azért nem akarom elhallgatni: a magam részéről akkoriban nem érzékeltem jelentős eltérést a fenti gigaslágerek és az olyannyira imádott Collins-szólódalok között. Nézőpont kérdése, hogyan értékeljük ezt: később nyilván már hallottam, miben különböznek, de azért így sem vitathatjuk, hogy ezekben az években valamelyest összecsúsztak a zenekari dolgok Phil önálló munkáival. És ebben egyébként nemcsak Collins összekeverhetetlen hangja és – nem lehet eléggé hangsúlyozni – hasonlóan összekeverhetetlen dobolása, ritmusvilága játszik közre, hanem maguk a dalok is rokonok. Kitért volna-e bárki a hitéből, ha mondjuk az In Too Deep a ...But Seriouslyn kap helyet? Nyilván kicsit másképp szólna Daryl Struemerrel és Leland Sklarral, de aligha. És ugyanezt fordítva is el tudom mondani például az I Wish It Would Rain Downról, ahol még a tényleg vicces, kreatív és szellemes klip is totál kompatibilis a Genesisszel. De bőven sorolhatnám még a példákat. Mindegy. A két nagy popslágerlemez, az Invisible Touch meg a We Can't Dance így is perfekt, rengeteget hallgattam ezeket a dalokat akkoriban, és a mai napig imádom mindegyiket. (Hozzáteszem, hogy más szinten nyilván, de szerintem a Calling All Stations is rendben van. Igazából nem ők tehettek róla, hogy ilyen előzményekkel eleve halva született.)

Ami a visszaásást illeti, az előzményekig már csak majdnem-felnőtt- vagy felnőttfejjel jutottam el, de ezen a téren is unalmas vagyok: a Collins-éra korábbi művei közül egyértelműen a '83-as lemez a favoritom, ami kolosszális mestermű a Mamával, a Home By The Sea-vel, a Taking It All Too Harddal és társaikkal, de nyilván szeretem a Duke-ot, sőt, még az átmenetinek tekinthető Abacab lemezt is. Aztán ahogy mind jobban visszaásunk, annál kevésbé kötődöm az anyagokhoz érzelmileg – mert nyilvánvalóan ezek mind-mind korszakalkotó, zseniális mestermunkák ettől még, mindegyiken annyi ötlettel, amikből más zenekarok komplett életművet húztak volna fel. De ugye itt jön képbe az a bizonyos mihaszna egyéni zenei ízlés: a szórakoztató faktoruk, az élvezeti értékük számomra mindig is elmaradt a későbbi anyagokhoz képest. Fogalmam sincs, akkor is így állna-e a helyzet, ha nem lesz belőlem kiskölyökként Collins-rajongó, de gyanítom, hogy igen, hiszen ugyanígy például a Yestől is a Trevor Rabin-éra a favoritom. Természetesen elismerem és sosem vitatnám a korai korszak zsenialitását, de ott sem ezekhez az anyagokhoz nyúlok, ha kedvem támad a csapathoz.

Vagyis hosszabb távon, tagadhatatlan értékeik és jelentőségük mellett is mindig fárasztottak kicsit a korai Genesis-művek, és akkor ugye azt még nem is tettük hozzá, hogy Peter Gabrielt is szólóban ismertem és szerettem meg. Igen, jól sejted, körülbelül ugyanakkoriban, mint Philt, amikor napi szinten ment mindenütt a Sledgehammer és a Big Time, majd később a Steam és a Digging In The Dirt. Mókás felismerés volt szembesülni vele, hogy ezek ketten annak idején egy zenekarban nyomták, és ha ez sem feltétlenül tudatosult így akkoriban, gyerekként is ösztönösen éreztem a kapcsolódási pontokat a szólómunkásságaik között. Szóval, van abban valami ironikus, hogy ezek az arcok ezzel a közös múlttal végül együtt és külön-külön is abszolút leuralták a '80-as évek popszínterét, miközben a korai dolgaik aztán mindennek mondhatók, csak kommersznek nem. A zsenialitás viszont örök, maximum más-más formát ölt az évek során.

Király Zoltán

A Genesishez érdekes viszony fűz, mivel lemezfronton nem része az őskori kedvenceknek, szocializáció okából. A teljes lemezes felfedezéseket hiába előzte meg a Mama című tétel (gyerekkoromban nem tudtam, hogy kell a prog rockhoz közelíteni, és nem is nagyon akartam randomra elkezdeni, kellett volna egy fogódzó, és nem volt). Ezért valamikor húsz éve (ha nem több) volt életem első, relatív megkésett Genesis-élménye a Mama (a nevetős rész nagyon érdekes volt), tetszett is az egész szám. De mivel nem tudtam, honnan szerezzek lemez(eke)t, meg hogy egyáltalán érdekel-e annyira, hogy kelljen nekem album is, így abba is maradt a dolog évekig. Teljesen természetes ez, mivel dallamosmetál-frontról indultam, az izgalmat az ikergitáros tradicionális heavy metal képviselte éveken keresztül akkoriban, vagy maximum a kvinttologatós thrash. Aztán a fokozatos nyitás miatt a progresszív metál felé is megindultam, elkezdett organikusan érdekelni a progresszív rock is, amikor már dzsi-dzsi nélkül is el tudom képzelni a komplex zenét. Így meg ölembe hullott a prog rock és főként annak legjobb évtizede, a '70-es évek. A korszakhoz mindig is vonzódtam a hard rock nagyjainak fénykora miatt is. Így pedig szisztematikusan felfedeztem minden érdekeset, a nyilvánvaló legnagyobbakon pedig módszeresen rágtam át magam (Pink Floyd, Yes, Rush, King Crimson, jelen írás tárgya, a Genesis, de volt méretes adag Van der Graaf, Kansas, Camel, Jethro Tull stb).

A Genesis legnagyobb erénye az irodalmi igényű szövegvilág és témaválasztás, valamint a színpadon a színházi megközelítés volt. Peter Gabriel maszkokat viselt, gyakorlatilag színészként viselkedett, nemcsak számokat, hanem rövid performanszokat adott elő, az egyik abszolút úttörőként a rockzenében. Éppen ezért nincs abban semmi meglepő, hogy szisztematikus felnőttkori felfedezések hatására óriási kedvenccé nőtt a Genesis az évek során, főleg (sőt, szinte kizárólag) a korai korszaknak köszönhetően. Az instrumentális szekció pedig bár tagjai közül senki nem szerepelt egyik hangszeres toplistán sem elsőként, de úgy voltak a színtér talán legfeszesebb csapata, hogy talán nem is volt kimondott sztárja a zenészi gárdának (ahogy például Robert Fripp a King Crimsonnak, vagy Peter Hammill a Van der Graafnak). Ráadásul termékenységük is párját ritkította.

A zenekar karrierje több szakaszra osztható, ebből a vastagát a '70-es évek teszi ki jelentőség, személyes ízlésre és általánosan rockzenére (nyilván főleg a progmetalra) gyakorolt hatásuk szerint is. Szép ívet mutat ez a karrier, teljesen reális sorrendiséget ad ki az életmű sorban hallgatva és megemésztve. Tanítványaik között szerepel a progresszív metál dallamos ágából nagyjából mindenki, a Dream Theater tagjai többször is hangoztatták elismerésüket a banda Gabriel/Hackett-korszaka iránt. Ha valami katasztrófa folytán a From Genesis To Revelation után leáll a gépezet, egy kultikus brit pop/rock lemezt emlegetnének a kései ′60-as, korai ′70-es évekre specializálódó és erre gerjedő LP-vadászó elitisták, akiknek minden kell az adott korból. Ez nem fontos lemez, bárki írhatta volna, semmi jelentős nem történik rajta, nem is rossz, de nem is különleges. Lábjegyzet.

Hatalmas változás történik 1970-re: a csapat elkezd komplexebben gondolkodni, és minden számuk karakteres lesz, felismerik, hogy a hosszabb dalokban sokféleképpen lehet építkezni, és hozzáteszik az első építőkockát ahhoz, amit akkor még nem tudtak, hogyan kellene nevezni, de mai fejjel nyilvánvaló: a Trespass már az akkoriban kibontakozó brit progresszív színtér korai klasszikusa. Utolsó száma, a The Knife a koncertek csúcspontja is lesz, a banda is érzi, hogy mit érdemes a jövőben kidomborítani. A lendületes szám a kor egyik progresszív mesterműve. Érdemes megjegyezni, hogy a tagság itt még John Mayhew doboson kívül (ő 23), alig nyaldossa a 20-at (19 és 20 között van a későbbi alapemberek közül Peter Gabriel énekes, Tony Banks billentyűs (akkor még Anthony néven) és Mike (ő is Michael még akkor) Rutherford basszusgitáros. Anthony Phillips gitáros is velük egyidős – ebből is látszik, hogy micsoda tehetségek lappanganak a csapatban. A folk beütések egyedi színfoltjai a csapatnak, talán csak a Jethro Tull használ ilyesmit a szigeten a zenéjükben, de ők is máshogy. Banks orgonája üde színfolt, de ami még feltűnőbb, hogy ezek a gyerekek (ne felejtsük, 19-20 éves srácok!) milyen érett szövegeket írnak sokkolással való befolyásolásról (Knife), rákbetegségről (Dusk), a farkasfalka dinamikájáról (White Mountain) vagy egy bombatámadás túlélőjéről (Stagnation), sokszor metaforikusan, áttételesen fogalmazva. A Visions of Angels még bibliai képekkel is operál. És még nem tudtuk, hogy innen van felfelé is. Ami pedig meglepő, hogy hány lépcső volt még innen felfelé, és már ez is milyen érett munka volt.

Legjobb szám: The Knife

A harmadik lemezre összeáll a banda legnagyobb felállása is, Anthony Phillips szólógitáros termékeny szólókarriert készít elő, John Mayhew dobos pedig teljesen eltűnik. Helyükre bekerül Phil Collins dobon és Steve Hackett gitáron, és ez a felállás éveken át készítette a kortárs brit prog színtér csúcsalbumait megdöbbentő gyorsasággal és fejlődési ívvel. '71-ben, a Nursery Cryme-on megjelenik az első nyelvi poén is a címben (első egy hosszú sorban), további poénokat pedig a borítón is lehet találni, érdemes megfigyelni a kicsi emberfejeket a golflabdák helyén. Akkora sláger, mint a Knife, most nincs, és emiatt is talán a lemez nem egy könnyű eresztés, viszont hosszú távon meghálálja a figyelmet, mivel egyenletes színvonal végig. Megint szerteágazó gondolatokkal találkozunk, van itt mitológiai viszonzatlan szerelem (Fountain of Salmacis), behurcolt növényfajok Angliában (Return of the Giant Hogweed), de hajótörés is (Seven Stones) – ekkoriban bármihez nyúltak, arannyá változott. A folkos akusztikus átkötőket is érdemes megfigyelni (For Absent Friends, Harlequin). Megjelenik az első 10 perc fölé kúszó szám, a Musical Box később koncerten is gyakori vendég volt (Seconds Out, The Way We Walk – Longs), a banda egyik fontos epikusa, kikövezte az utat a jövő még nagyobb klasszisainak.

Legjobb számok: The Return of the Giant Hogweed, The Fountain of Salmacis, The Musical Box

Összerázódott gyorsan a felállás, 1972-ben már jött is a folytatás, szűk egy év alatt, a Foxtrot már minden tekintetben a banda csúcsteljesítményének közelében jár, többek között a B oldalt egészben elfoglaló Supper's Ready eposz miatt is. A szimfonikus hangszerelés is egyre monumentálisabb, de a mellotron szerepe (az Arthur C. Clarke témás Watcher of Skiesban) is különleges. Az angolszász történelmet feldolgozó Can-Utility Canute (Knut) királyról szól, aki híveinek be akarja bizonyítani, hogy a királyokban nincsen semmi isteni, ő is csak ember. A Get 'Em Out By Friday a kor brit társadalmi problémáira, a kilakoltatásokra világít rá, és már ez is egy kis rockopera önmagában is a több hangon megszólaló Gabriellel a főszerepben. A Supper's Ready őslevese hét kis szám egymásba fűzése, Gabriel ezer hangon szólal meg benne ismét, és 23 percében egy perc üresjárat sincs, csak egymástól jól elkülöníthető, megjegyezhető témákkal tömött gigantikus eposz, a banda valaha írt legnagyobb hosszúja. Az ősleveses tematika sem triviális, apokaliptikus és filozofikus részek váltogatják egymást, aki meg nem szereti a Willow Farmot vagy az Apocalypse in 9/8-et, nem tudom, mit keres a progrockban, de én úgy érzem, hogy ennél nem nagyon van feljebb ebben a műfajban.

Legjobb szám: Supper's Ready, de mind az

A Rush később tanította meg nekünk, hogy négylemezenként kell élő albumot készíteni, ezt a Genesis ösztönösen érezte előttük is, és bár kicsit nyers még, de '73 nyarán megjelent az azonos év telén felvett Genesis Live, ami a rettentő „kreatív" címválasztáson túl nagyon fontos kordokumentum, mivel az egyetlen gabrieles koncert, amit valós időben adtak ki. Természetesen csak a megelőző három albumból válogat, ahogy kell, sajnos az időzítése nem a legjobb, mivel a remekül megszólaló Selling zsenijei nincsenek még rajta. De így is definitív lenyomata a '73-as Genesisnek, a korai éra legnagyobb számaival (Knife, Musical Box, meg ilyenek). Ugyanabban az évben ősszel, szóval mindössze három hónap múlva viszont megjelent a definitív Genesis-mű.

Ugyanis a banda nagyságát mutatja, hogy még a Foxtrot nagysága után is volt feljebb, a Selling England By The Pound egyesíti mindazt, ami a progresszív Genesisben kiemelkedően jó volt. 53 percével a kor mércéjéhez képest hosszúnak bizonyulhatna, de amikor Peter Gabriel felteszi az egzisztenciális kérdést az első szám első sorában hogy „Can you tell me where my country lies" – lehet érezni, hogy ez nem akármi lesz, a Dancing with the Moonlit Knight egyúttal talán számomra a legkedvesebb Genesis dal, de azért akad konkurencia bőven. A identitás, a haza keresése kevés rockszámban jelenik meg ilyen autentikusan és pátoszmentesen, mint itt – ezektől volt Gabriel a kor egyik legnagyobb dalszerzője. Az énekdallamai is nagyon ülnek („Citizens of Hope and Glory..."). Könnyedebb sláger is akad (I Know What I Like), de igazán az épp csak 10 perc alatti kifejtősök a nagy kedvenceim (mint a már említett Dancing), ennek a második példája a harmadikként érkező Firth of Fifth, Steve Hackett fület gyönyörködtető, síró gitárszólója teszi fel a koronát az egész számra, de az előtte érkező fuvola sem kispálya (nem véletlen válaszották ezt a gitárszólót a hosszú medleyben is 20 évvel később a fehér borítós dupla CD-s live-on is).

Két méretes epikus is helyet kap a B oldalon, a 11 perc fölötti Battle of Epping Forest a műfaj elvárásaihoz képest a lehető legagresszívabb hangot üti meg (London galerijei verekednek benne), míg a Cinema Show kiemelkedő technikai bemutató a nagyívű dallamok mellett. Instrumentális tételünk is van (After the Ordeal), a levezető szám pedig a nyitó Moonlit Knight dallamaival foglalja keretbe az albumot. A banda karrierjét is jól leképezi ez a lemez, a popos kikacsintással (a More Fool Me az első szám, ahol Phil Collins énekelt, itt jöttek rá, hogy a dobos hangjában eddig kiaknázatlan potenciál rejlik), definitív számokkal, közönségfavoritokkal, meg persze az elmaradhatatlan prog epikusokkal, tökéletes instrumentális alapokkal. Szövegileg megint érdemes kitérni Gabriel teljesítményére, tobzódunk a kétértelmű jelentésekben, televan nyelni poénokkal a lemez, szövegileg is ugyanannyira bravúros, mint zeneileg – de ez már nem újdonság. A Genesis legjobbja, és a progrock műfaj tíz legjobbjának egyike, mérföldkő. Csak azért nem 1973 legjobb lemeze, mert akkor jelent meg a The Dark Side Of The Moon is.

Legjobb számok: Dancing with the Moonlit Knight, Firth of Fifth, The Cinema Show, de az összes

Olyannyira lendületben volt a banda, hogy még itt sem pihentek. Megfejelni nem tudták a Sellinget, de azért megpróbálták, és nem is sokon múlt. A megint egy éven belül érkező folytatás a banda legnagyobb vállalása, dupla LP-n jelent meg a dallamos és hangzatos című The Lamb Lies Down On Broadway 1974-ben. Itt érdemes megjegyezni, hogy öt év alatt ez már az ötödik stúdiólemezük (és csak azokat számolom, amelyek számítanak). Miközben ezek a fantasztikus spílerek még mindig szemtelenül fiatalok, még egyik sincs 25 éves (Hackett, Collins, Gabriel, Rutherford és Gabriel sem), a határ a csillagos ég. A konceptalbum szigorúan szövegileg néhol többet markol, mint amennyit fogni tud, de a szexualitás, az elveszett testvér keresése, New York útvesztői, görög mitológia, intertextuális utalások a korabeli Amerikára, minden irodalmi igénnyel született itt, csak persze megértem, ha lesz, akinek ez sok lesz. A Broadway tematika és a visszatérő dallamok rengeteg emlékezetes pillanatot rejtenek, sőt a csak arra fogékonyaknak slágereset is, nem is egyet. A címadó a fogós nyújtott dallamaival, az orgonás Carpet Crawlers, a fantasztikus gitárszólóval feldobott Lamia, vagy a táncoló dallamokkal felvértezett It hatalmas zenei felkészültségről tanúskodnak, a játékosság pedig felszabadult kreativitásról – a Genesis itt még bőven a csúcson volt, és tobzódtak is a kritikai elismerésben ezzel a lemezzel is. Mellesleg érdemes felfigyelni arra, hogy a Genesis mennyire hatott a Dream Theaterre a fentieket tekintve.

Legjobb számok: The Lamb Lies Down On Broadway, In The Cage, The Lamia, Carpet Crawlers, It, de majdnem az összes, alig van pár túltolt átkötő, amelyekből le lehetett volna nyesni, de csak ha szőrözni akarunk. És nem akarunk.

1975 volt az első év, amikor nem készült nagylemeze a zenekarnak, pihenőre vonult a csapat, de a banda számomra legkedvesebb tagja, Steve Hackett ekkor adta ki az első szólóalbumát. A Voyage Of The Acolyte-ot sokan az elveszett Genesis-albumnak tartják (én is), tarotkártyás koncepciója is erős, a Genesis családot pedig Collins dobolása, valamint Rutherford basszusozása is erősíti. Mellesleg az a Sally Oldfield is énekel rajta, aki Mike Oldfield nővére. Hackett koncertjein is elő szoktak innen kerülni darabok, én különösen szeretem a dallamérzéket, amit ezen a lemezen felvonultat, az Ace of Wands kanyargós, hullámzó gitárdallamokkal pl egészen varázslatos. Steve testvére is feltűnik, John Hackett fuvolázik és billentyűzik, de a Collins fanoknak a Star of Sirius is érdekes lehet, ebben a slágeres szerzeményben énekel Phil. Ez Steve egyetlen szólóalbuma, amit még a Genesis tagjaként adott ki.

Legjobb számok: Ace of Wands, A Tower Struck Down

Hamarosan jött is a következő lemez, de nagy kihívással kellett szembenézniük. Zseniális énekesük, a szövegíró Peter Gabriel szólópályára szeretett volna lépni 1975-ben. A kenyértörés kétoldalú volt. A zenekar indokai között szerepeltek kreatív és művészi különbségek, miután a koncertjeik sokszor Peter Gabriel kosztümjeire és színészi jelenlétére kezdtek támaszkodni. Gabrielnek személyes problémái is akadtak (akkoriban született meg a lánya, aki egészségügyi gondokkal küzdött), időközben pedig megunta a zeneipar pénzcsináló jellegét is. Gabriel szólópályája is briliáns lemezeket eredményezett (főleg az első cím nélküli négy és a So, ami izgalmas), így viszont mindenki jól járt. De ez egy másik történet.

Az A Trick Of The Tail már négyesben készült, és került a boltokba 1976 elején, a pár éve még csak elvétve éneklő Collinsszal a mikrofonnál. A zene tempójából visszább vettek, a nyitány is a lassú sejtelmes Dance on a Volcano lett (thrasherek, Mekong Delta-feldolgozás megvan, nagyjából húsz évvel későbbről, a Kaleidoscope lemezről?), és úgy általában véve is billentyűorientáltabb lett minden. Az akusztikus él is dominánsabb lett (Entangled, Ripples), de a Mad Man Moonban megszületett a jövő receptje is, egy évtizeddel később körülbelül ezt nevezte a sajtó neo-prognak. Erről még később is szó lesz. A játékosságot megtartották, a Robbery, Assault and Battery bankrablós témáját is sikerült könnyednek eladni. A Genesis úgymond leszállóágba került, de még így is magas szinten teljesített, és még sokáig kitartott a lendület szerencsére. A medleyszerű Los Endos kavalkádja felvillantja az összes szám főtémáját, mindig erős volt ezekben a Genesis, az élő fellépéseikben is gyakran használták ezt a módszert később is, a koncertjeik tetőpontjait is gyakran ez a felfogás adta.

Legjobb számok: Dance on a Volcano, Los Endos

Az LP korszakban még volt olyan, hogy egy év alatt két sorlemez is kijött egy előadótól, így '76 karácsonya és szilvesztere között érkezett is a Wind & Wuthering is, amely a banda még dallamosabb, szintisebb, lassabb oldalát domborítja ki, ha lett volna akkortájt neo-prog fogalom, biztosan ráaggatják erre a lemezre (is). Ugyanis a '80-as években elinduló vonulatot, a már említett neo-progot idézi (Marillion, IQ, Pendragon, Arena). Nagy mesterművet itt már nem készít a csapat, de ilyen zenészi gárdával és dalszerzői vénával még bőven sikerül olyan lassú hömpölygő epikusokat írni mint Eleventh Earl of Mar, vagy One for the Vine, és még a ballada is szép, Afterglow. Szövegileg itt is sikerült újszerű dolgokat produkálni, megjelenik a történelem (Eleventh Earl), párkapcsolati problémák (One for the Vine), szerelmes számok (Afterglow, Your Own Special Way) is helyet kapnak (ilyesmi eddig alig volt), de a politikai él sem tűnik el (Blood on the Rooftops). A jazzes Wot Gorilla? zeneileg is újszerű, és a két egymáshoz tartozó, címekkel is összekötött szám is nagyszerű (Unquiet Slumbers for the Sleepers.. és ... in That Quiet Earth). Erőtől duzzadó óriásról beszélünk még mindig.

Legjobb számok: Eleventh Earl of Mar, One for the Vine, Afterglow

Ezek után a gitárnak egyre visszafogottabb szerepet szánó bandát elhagyta a szólógitáros, Steve Hackett pedig innentől a nemrég elkezdett szólópályáját kezdte el építeni, ahol először megízlelte, hogy milyen, amikor teljes művészi szabadságot kap. Az ő pályája párszor az anyabandánál ihletettebbnek bizonyult, olyan lemezeket készítve évtizedekkel később is, mint a To Watch the Storms vagy az Out of the Tunnel's Mouth. A sors iróniája, hogy a korai Genesis örökségét is pont Hackett őrzi a legjobban szólóban, tematikus koncertalbumokkal, 2-2,5 órás felvételeken, óriási méretű Genesis-repertoárt tartva a tűzben (ez a Genesis Revisited sorozat) az egységesen stabil minőséget hozó szólóalbumai mellett is. Végeredményben teljesen reális, hogy műsoron tartja azt a gazdag zenei világot, amelynek a legnagyobb mértékben köszönheti a hírnevét.

Steve jelenlétének azért még volt egy állomása, a dupla LP-n megjelent Seconds Out koncertlemezen a Genesis legjobb korszaka jelenik meg. Az az érdekessége, hogy Phil Collins énekével hallhatunk olyan Gabriel-érás alapvetéseket, mint a Supper's Ready, a Firth of Fifth, vagy a Musical Box egyik tétele. Az impozáns szett (több mint 95 perc) a banda (legjobb) főkorszakát zárta le stílusosan, nagyon jó érzékkel válogatott és jól feljátszott élő best of ez, az énekesek miatti különbségek miatt is különösen érdekes.

Az egyre fogyó zenekar trióra rövidült 1978-ra, a gitárt pedig innentől egyedül Mike Rutherford játszotta fel a stúdióban. Az ennek hangot adott a lemez címe is: ...And Then There Were Three..., de még itt sem látható jelentős visszaesés a banda karrierjében. Megköpködik ezt a lemezt jópáran, mivel az első nem közmegegyezéses Genesis-klasszikus. Az évtized második felében kezdődött billentyűsebb irányt megtartotta csapat, és egyre jobban körvonalazódott már a jövő évtized neo-progja, de a dallamos közérthetőbb, popos Genesis-világ is. Van pár rockosabb tempó (Ballad of Big, Down and Out), és a háttérbe szorított gitározás ellenére érdekesek a langyosabbnak tűnő számok is (Snowbound, Many Too Many). Szövegekben megint bővült a repertoár újszerű témákkal, megjelenik a vadnyugat (Ballad of Big), társalgás egy bárzongoristával (Say It's Alright Joe), az aranyláz (Deep in the Motherlode), de olyan is van, hogy képregényszereplők kelnek életre (Scenes from a Night's Dream). Ugyanakkor az igazi popkorszak is itt kezdődik: a Follow You Follow Me könnyed slágere (és a kislemez sikere) a jövő Genesisének a receptje. Jól megírt számok sorjáznak ezen a lemezen is, a Genesis a '70-es években nem tudott hibázni. A következőkben viszont „megtanulták" azt is, hogyan kell vegyes lemezeket csinálni, ugyanis itt sok szempontból elkezdődött a banda hullámvasút korszaka, amiből már soha nem tudtak valójában kimászni.

Legjobb számok: Down and Out, Burning Rope

Furcsa módon a Duke még nem mutatja a fáradás jeleit, erősebb is, mint elődje. Sőt, a konceptsztori kimondottan erős. Párkapcsolati dinamikát mesél el, a jól ismert elhidegülési folyamatot, amikor a két főszereplő váltva érzi közel és távol magát a másiktól. A csilingelő billentyűk játsszák a főszerepet, de Collins dobolása is tanítani való az olyan slágerekben, mint a Turn It On Again (ez a Dream Theaterre is hatott) vagy a Man of Our Times. Jól beleillik a kései '70-es évek termésébe ez a lemez, és bizony kijelenthető, hogy egy évtizede a pályán vannak, és még nincs gyenge lemezük.

Legjobb számok: Turn It On Again, Behind the Lines, Duke's Travels

Az Abacab valószínűleg a leggyengébb Genesis-lemez, de legalábbis eddig a pontig biztosan az volt. Az A oldal még egészen jó is, van egy jó dallamos Genesis-esszencia rajta, a címadóval, a kétrészes Dodo / Lurkerrel, és a No Reply at All is nagon szép, de ami a B oldalon történik, az maximum single B oldalra lett volna méltó. A Who Dunnit? egy billentyűs kísérlet Tony Bankstől, csak hát ihlettelen, szerintem a Genesis egyik legrosszabb száma, de a többi dal is inkább tűnik valami Phil Collins-albumtölteléknek, mint karakteres Genesisnek. Háttérzene, nagyon jó szövegekkel: párkapcsolati jelzések (No Reply at All), földönkívüliek elrablása (Keep It Dark), tengeralattjárók (Dodo / Lurker), láthatatlan érdektelen emberek az utcán (Man on the Corner) – látszik a szociális érzékenység is meg a színes ihletforrás. De zeneileg pont két szék között a pad alá esik. A poposodás teljes lemezt átható jelenléte szokatlan, és a számok fele még gyengébb is.

Legjobb számok: Abacab, Dodo / Lurker, No Reply at All

Legkevésbé jó számok: Who Dunnit?, Like It or Not, Another Record

A Three Sides Live is fura szerzet volt, ugyanis a legrosszabb lemez turnéján felvenni egy konertet minimum kérdéses. A visszafogottabb zenészi teljesítmény eladható műveletnek bizonyult (messze nincs az a virtuóz felfogás mint például a Seconds Outon). Szerencsére nem érződött az Abacab fókuszvesztettsége az élő anyagon. Mindenféle változatok léteznek, a brit kiadáson 4 oldalnyi élőzene volt, az európain és japánon három, és a D oldalon a 3x3 EP és single B-oldalak kaptak helyet. A gyűjteményes anyag '76 és '81 között felvételeket rejt, és egy nagyszerű bandát mutat karrierjének fordulópontján két világ között.

Szerencsére két évvel az Abacab után azért magtanultak egy lemeznyi jó popos számot is írni a Genesis című öndefiniáló LP-re. Természetesen a Mama mindent visz, de a That's All is masszív single alapanyag a fogós szintivel. Ezeken túl is van élet: a Home By Sea kétrészes epikusa is nagyon szép énekdallamokkal operál, ezek azért elfértek volna akárhol a Trick of the Tail óta akármelyik lemezen. Itt is megint a B oldal a problémás, tipikus single-ös bandás betegség ez: az elejére a legjavát, a lemezt meg úgyis csak a fanok veszik, ők meg megszokják, hogy nem végig erős az album. Jelentős előrelépés ez az Abacabhoz képest, ám a Duke-ig tartó korszakhoz képest azért fasorban sincs. De attól még ez egy erős lemez. Szövegileg megint hozzák a szintet, a Mama egy prostituáltról szól, aki hasonlít a narrátor anyjához, That's All kapcsolatok mindennapos nézeteltéréseiről, a Home By The Sea / Second Home By The Sea párosa pedig egy tengerparti betörőről szól, akit nem engednek szabadulni a ház szellemei, és végig magas színvonalat mutatnak. Zseniálisak benne Phil vokáljai, tökéletes tempóban van ráritmizálva a zenére, mindig nagyon szerettem ezt.

Legjobb számok: That's All, Home by the Sea, Mama

Az Invisible Touchtól errefelé már nem hallgattam olyan sokat a bandát, nyakig merültek a korszellem által preferált pop/rockban, a híres számok természetesen jók (Land Of Confusion, címadó), de nekem ez a korszak már sokat nem ad, nem hallgatom, csak nagyon ritkán. A We Can't Dance ugyanez, csak több számmal öt évvel később, kellemeske, ügyeske, de saját magamtól nem tenném be, egyszerűen egy lemezen itt már a Genesis nem képes fenntartani a figyelmet (természetesen az első 4 szám erős meg minden, de 72 percig nem tart ki a lendület).

Itt jelent meg egy ketté vágott koncertlemezpáros, a The Way We Walk, ezekből a The Shorts (1992) az egyszerűbb, poposabb számokra koncentrál, kiváló szemelvények egyébként, de az igazán érdekes a duó '93-as darabja, a The Longs, ahol a 19 perces Old Medleyben mindent megidéznek, amiért a korai Genesért rajongok. Felfűznek benne vagy tíz számot. Van itt egy Dance on a Volcano nyitány, amely átmegy Lamb Lies Down címadóba, majd jön a Musical Boxból pár tétel, a Firth of Fifth már említett transzcendens, könnyfakasztó gitárszólója, és következik az I Know What I Like eleje (a koncertlemez címét is ez a szám adja). Majd átsuhannak a That's All és az Illegal Alien érintésén keresztül a Your Own Special Waybe, ezt a Follow Me Follow You követi, aztán egy teljesen váratlan Stagnation óóóó-zás, majd egy repríz, az I Know What I Like (in Your Wardrobe) ténylegesen levezeti a nagy utazást. Ami a jó ebben, hogy minden számból sikerül a legikonikusabb részeket kiválasztani. Persze ez a koncertlemez sem tökéletes, mivel a többi „longs" a nemprog lemezek progosabb számaira szorítkozik (a Home By The Sea azért ütős), és a végén van egy kicsit fölösleges dobpárbaj is (Phil Collins és Chester Thompson között). De ez még bőven a nagyon jó 1980 utáni Genesis kiadványok közé tartozik. A Calling All Stationst egészben nem is hallottam, a címadó és a Congo viszont mindig tetszett.

Az az igazság, hogy Gabriel és Hackett szólóalbumai több izgalmat jelentenek, mint az anyabanda utolsó nagyon sok éve, de ez még így is egy rocktörténelmi jelentőségű zenekar. Úgyis majdnem mindenkinek csak egy jó évtizede van a világ tetején, a többiek ideje a színpadon legtöbbször vagy jobb-rosszabb minőségű önismétlés vagy méltatlan leszállóág.

Hallgatom az Old Medleyt és muszáj leírnom: „the lamb lies down on Bro-o-o-oadway!"