Minden guilty pleasure-ök (számomra) legédesebbike, a Pet Shop Boys bemutatkozó lemeze, a Please („Can I have the Pet Shop Boys album, please?") nemrégiben betöltötte a negyvenet, ezzel pedig a PSB hivatalosan is a poptörténelem matuzsálemei közé lépett. Egyrészt tehát éljen, és boldog szülinapot, Please, másrészt az ilyen évfordulókra illik valami igazán nagyon gurítani – és ez lenne most a Volume névre hallgató kötet. Önmagában a könyv megjelenése nem bír túlzott újdonságértékkel, hiszen túl azon, hogy a banda az elmúlt negyven évből szinte egyet sem hagyott saját kiadvány nélkül elmúlni, Annually néven éves rendszerességgel jelentkeznek összefoglaló jellegű, lapozgatható összefoglalókkal is. A Volume mégis valami más, és a fent olvasható alcím egyből tökéletesen össze is foglalja, hogy miben. A kötet szerkesztői a zenekar tényleges debütálásától számított négy évtized (1984–2024) termését próbálták itt összefogni, fókuszban a mindig is prioritást élvező vizuális oldallal, de nem kizárólag azzal.
PSB-biblia, nagyjából ezzel a kifejezéssel lehetne összefoglalni a közelharcra is jól használható, bámulatosan súlyos kötet kézhezvételekor kialakuló első benyomást. Egyfajta bővített kiadásaként működik a Volume a 2006-os hasonló kiadványnak (Catalogue), amelyhez sajnos annak idején nem volt szerencsém, így az olvasói élmény még letaglózóbb. Nem árulok zsákbamacskát, ha elmondom, hogy természetesen van, ami a kötet tartalmán és súlyán kívül hasonlóan mellbevágó, és itt még csak nem is a beszerezhetőségére gondolok (nem segítek, egyszerű Google-kereséssel kiderítő, hogy hol szerezhető be a kiadvány itthon is). Nyilván borsos ára van, ilyen minőségben előállítva nem is lehet másként, de nem is az átlagos zenehallgatóknak készült, akik esetleg nem kapcsolnak el, ha a rádióban (hallgat még valaki rádiót egyáltalán?) megszólal a PSB. A nem átlagos rajongókat ellenben biztosíthatom, hogy ez itt maga a megvalósult álom, ténylegesen a teljesség igényével megalkotva, ami önmagában egy brutális cél, ha belegondolunk.
|
Pet Shop Boys: Volume - The Complete Visual Record (2026)
oldalszám: 592 |
|
kiadó: Thames & Hudson
|
|
Neked hogy tetszik?
|
Manapság ráadásul újra nagyon jó dolog PSB-rajongónak lenni, hiszen a 2024-es Nonetheless és a kapcsolódó koncertek (amelyek dokumentálásával zárul ez a kötet) újra nagyon jó formában mutatták a duót. Nem mintha a köztes évek különösebb mélypontokról szóltak volna, Neil Tennant és Chris Lowe a maguk kanyargós pályáján mindig is roppant szórakoztatóak tudtak maradni, ennek a folyamatos megújulásnak pedig meghatározó sarokpontja a vizuális oldal kidolgozottsága. A Volume tehát nem csupán átfogó válogatást nyújt a negyven év képanyagából, de ténylegesen tartalmaz és precízen dokumentál minden egyes lépést, legyen az kislemez, album, klip vagy éppen turné. Mindennek ellenére sem válik az anyag „szimpla" képeskönyvvé, a szöveges részek is hasonlóan alaposak, és közben olvasmányosak is. A lapozgatás közben pedig elgondolkodhatunk akár azon is, hogy ha létezik még híd a múlt század ′80-as évei és a 2020-as évek között, akkor bizony a Pet Shop Boys alapos okkal pályázhat erre a címre.
Saját kötődésemet a PSB-hez az Actually kapcsán annak idején már számba vettem, ezúttal legyen elég annyi, hogy számos és sokrétű. Mert ez a csapat mindig is kilógott a rádiópop skatulyából, miközben ott is ragyogóan megéltek, és az is egészen nyilvánvaló, hogy negyven évig csak azok tudnak érdekesek maradni, akikben megvan az a bizonyos plusz. A Volume remek eszköz ennek illusztrálására, egyenesen tökéletes, ha engem kérdezel, ráadásul, ahogy fent is írtam, ha az egészséges vita közben fizikai érintkezésre kerülne sor, ott is jó szolgálatot tesz. Időről időre megjelennek ilyen kompromisszummentes, maximalista kiadványok is, amit én nem tudok eléggé üdvözölni, nálam a 2020-as Ulver-könyv (Wolves Evolve) óta nem járt ilyen nagyszabású munka, úgyhogy nyilván megbocsátjátok, ha esetleg túllelkesedem a dolgot. Sajnálom is, hogy az ismertető ezen pontján már rég elvesztettük a vaskalapos tábor képviselőit, nekik csak annyit üzennék: olvassatok (amit szeretnétek), és ne kommenteljetek feleslegesen.
„Father you fought me, cause I didn't care, and I still don't understand"
Hozzászólások
És nem is fogunk ;)
:)))
És ennek ellenére sem vesztünk még össze! :)
Álljon meg a menet, szimfonikus pallosmetált sokan hallgatunk a stábból, szerintem kapásból van 3-4 Rhapsody-fan (például) vagy minimum -kedvelő errefelé.
És próbáljátok meg, ha egy ideig metált hallgattok, próbálatok utána valami könnyedebb komolyzenét hallgatni. Ki fog "tisztulni" a fületek, figyeljétek a zene rétegeit, a hangszerek egymáshoz való viszonyulását, utána mást fog adni, ha visszatértek a metálhoz.
De ajánlhatnék jó kis 80's popzenéket, és a mai fiatal zenekarok között is van egy rakás izgalmas, akár alterebb téren vagy popzenék között (sajnos köztük a metál panelesebb többnyire). Minden műfajban lehet találni saját ízlés szerint jót.
Mi továbbra is be fogjuk húzni ide a popzenét, nektek annyi a dolgotok, hogy elolvassátok vagy kerestek más a soktízezer másik cikk között."
Szilvi, nem értem, miért magyarázkodtok folyton. Szarjátok már le, hogy ki mit gondol, ez a Ti platformotok, ha holnap leközöltök egy duplainterjút Kovival meg Vad Katával, ahhoz is jogotok van, legfeljebb elpártolnak tőletek néhányan, na bumm! Azt meg végképp nem értem, miért is próbáljunk meg nyitni bármilyen más műfaj felé, csak mert a stábban szeretitek pl. a PSB-t vagy a Carpenter Brut-ot. Bocs, ha valakinek másmilyen az ízlése, és hát ezek nem feltétlenül igényes muzsikák, mondhattok bármit. Nyissatok akkor Ti a szimfonikus pallosmetál felé, cserébe én is meghallgatok egy Ákos-lemezt. (Isten őrizz!) :D
Ki is kértem a vásárlók könyvét és beleírtam, hogy mégis hogy képzelik ezt!
Ugye milyen szánalmas?
Pedig engem a PSB-szal vallatni lehet!
Szerintem a DM tök más, mint a PSB, nem értem a hasonlítgatást.
Szilviék meg csak ajánlgassanak nyugodtan régi popzenéket (is), két metal album közt pihenésnek elmegy (és még az asszony is örül :)
Kedves Balázs!
Az első bekezdése a hozzászólásomna k valóban trollkodás volt, én magam sem hallgatok csak rockot meg metált, például nagyon bírom a 80-as évekbeli brit new wave/poszt-punk színteret, vagy a UK82 és a 76-79 közti brit punkot is.
Viszont engem a Pet Shop Boys sosem tudott megfogni. A brit szinti/elektronikus színteret olyan korai előadókkal kezdtem, mint a Tubeway Army - Replicas LP-je és Gary Numan 79-80 közti lemezei, és a korai Human League (első két album), na meg a korai DM és a New Order korai lemezei.
Nekem ilyen fasza zenék után bevallom a PSB gyenge volt.
Igen, tudom, hogy a DM-et is baszogatatta a brit zenei sajtó a nyolcvanas években, de mégis az Alan Wilder korszakban olyan lemezeket tette le az asztalra, mint a Construction Time Again - Some Great Reward - Black Celebration hármas, amiket véleményem szerint a PSB nem tud überelni!
Kedves Zoli és bárki aki értetlenkedik / érti, és el is fogadja a rockzenén túlmutató cikkeket.
Mint alapító főszerkesztő, a kezdetek kezdetén is az volt a cél, hogy mainstreamebb újságot készítsünk, és már az első 98-ban debütált számban is volt Portishead-kritika, ami messze túlmutat bármin, ami rock és metál. Meg volt Quimby is (bár arra pont nem vagyok büszke, mármint nem a zenekarra, hanem amit írtam annak idején). Nyúlfarknyiak voltak, adott karakterszámmal dolgoztunk, más világ volt, de a cél mindig az volt, hogy behozzunk más érdekes, jó zenéket, popzenét is. Az a-ha is elég korán szerepelt itt, a Depeche Mode meg mindig kiemelten olvasott, bármikor, bármit írtunk róluk.
Az, hogy az évtizedek alatt sokan megkedveltek és sokan megutáltak minket, az normális folyamat és sokan a kedvelés mellett közösséget, "saját teret" kaptak itt, és úgy érezték, hogy ez az ő kis "biztonságos helyük", amibe az ő (=olvasók) értékrendje szerint nem fér bele a popzene.
Hát de.
Szeretnénk hinni, hogy ez egy velünk változó, formálódó közösség, ahol megtalálják sokan a nekik tetsző zenéket ÉS esetleg rá tudunk világítani olyan előadókra, akiket alapból sosem hallgatnátok meg.
És próbáljátok meg, ha egy ideig metált hallgattok, próbálatok utána valami könnyedebb komolyzenét hallgatni. Ki fog "tisztulni" a fületek, figyeljétek a zene rétegeit, a hangszerek egymáshoz való viszonyulását, utána mást fog adni, ha visszatértek a metálhoz.
De ajánlhatnék jó kis 80's popzenéket, és a mai fiatal zenekarok között is van egy rakás izgalmas, akár alterebb téren vagy popzenék között (sajnos köztük a metál panelesebb többnyire). Minden műfajban lehet találni saját ízlés szerint jót.
Mi továbbra is be fogjuk húzni ide a popzenét, nektek annyi a dolgotok, hogy elolvassátok vagy kerestek más a soktízezer másik cikk között.
Belátom, van ebben némi (rossz) reflex, hogy előre látom magam előtt az érkező, unalmas és kiszámítható hozzászólásokat , amikor popzenéről ("Scooter-ről lesz valami?") vagy éppen Ákosról ("Orbán kobzosa") írunk, a szarkazmus igazából nekik lett címezve, mert ezek zöme a konkrét írás elolvasása nélkül születik.
Ezt valószínűleg trollkodásnak szántad, de azért reagálok. Ugyanezt a kisujjeltartós brit lesajnálást természetesen annak idején a DM is megkapta, sőt, egészen a Violatorig megkapta, pedig előtte már megtöltötték a Rose Bowlt. A PSB más utat járt, nem olyan úttörőt, mint a DM, de rögtön a bemutatkozó West End Girlsszel és a Please-zel letarolták a piacot, és tekintve, hogy negyven évvel később is tízezer ember énekelte teljes eksztázisban a Budapest Parkban azokat a sorokat, annyira rosszak talán mégsem lehettek. Nem kell őket persze szeretni, de az efféle fikázás alaptalan.
Mit fognak így szólni a rocker testvérek? :D Eláruljátok a metált!! :D
Nekem az a véleményem a PSB-ról, hogy a 80-as évekbeli elektronikus színtérben nagyon gyengék voltak. Elég csak összehasonlítan i a korabeli Depeche Mode lemezekkel, vagy a New Orderrel.
Hozzájuk képest a PSB harmatgyenge.
Anno a "Stripped - Depeche Mode" c. könyvben olvastam, hogy a nyolcvanasokban a brit zenei színtéren csak úgy emlegették a PSB-t, hogy "két b*zi és egy szintetizátor".