Amikor egy hazai csapat többek között azt a célt tűzi ki maga elé, hogy az Opeth és a hozzá hasonló progresszív zenekarok nyomdokain halad, ez már elég ahhoz, hogy például az elkötelezett Mikael Åkerfeldt-rajongók egy csapásra szimpatizáljanak velük. Így voltam vele én is. A szegedi Dreamgrave is jó ideje formálgatja, tökéletesíti már ezt a mifelén...

A Heretic egy kérészéletű power/thrash-zenekar volt a '80-as évek végén, akik 1985-től mindössze '88-ig voltak aktívak. Ezalatt erejükből a Torture Knows No Boundary EP-re, meg a később a Metal Church énekeseként szélesebb körben is ismertté vált Mike Howe-val a mikrofon mögött kiadott Breaking Point nagylemezre futotta, aztán beleálltak a földbe. ...

Lehet az ember bármekkora Destruction-rajongó, tény, hogy a thrash műfaj egyik legklasszikusabb német csapata az utóbbi egy évtizedben jó esetben is csak stagnált. Nagy probléma persze az újabb cuccaikkal sincs, azzal viszont nehéz lenne vitába szállni, hogy szép lassan beleszürkültek önmagukba. És igaz ugyan, hogy a Schmier szereplésével készült e...

„Nincs szerelem. Nincs öröm. Nincs remény. Nincs élet." – üvölti Istentől elhagyatva Lee Dorrian a With The Dead új anyagának Anemia című dalában, és ez a helyzetjelentés precízen mutatja be a lemezen hallható, karneválian vidám hangulatot. Hatvanhat percnyit kapunk a legnyomasztóbb, legnyomorultabb és legtorzabb doom muzsikából, ahogy talán tényleg...

Az új Septicflesht hallgatva megint elmerengtem kicsit azon, hogy mennyi veszélyt hordoz magában az, ha egy zenekarnak sikerül kialakítania a saját zenei személyiségét. Vegyük például Seth Siro Antonékat: 1994-es debütáló lemezük óta nagyon sokat fejlődtek és változtak, albumonként kristályosodott ki az az elképzelés, ami már a kezdetektől ott moto...

Mint minden évben, idén is arra vártam, hogy drága svédjeim kihozzák végre az új csomagot, végre meg is történt ez 2017-ben. Nem kapkodták el. Jó rég volt, mikor legújabb kori kedvenceim új kiadvánnyal jelentkeztek, a Tearing Down The Walls óta eltelt három és fél év, ez már az egyébként jó karban lévő türelmemnek is sok, és nemhogy valami jó kis dal...

Amikor mondjuk három nap éheztetés után valaki elé csak úgy odatolnak egy tál gőzölgő sajtos/húsos makarónit, alighanem még annak is összefut a nyál a szájában, aki alapból ki nem állhatja az olasz konyhát. Aki meg szereti, az alighanem enyhe remegést is érezhet ilyenkor gyomortájékon... Valami olyasmit, mint amilyen a Sons Of Apollo összeállításán...

John és Paul, Mick és Keith, Robert és Jimmy, Steven és Joe, Axl és Slash – a rockzene nagy párosairól aligha kell különösebb fejtegetésbe kezdenem, mindenki tisztában van vele, hogy az efféle se-veled-se-nélküled dinamika mennyit tehet hozzá egy zenekar legendáriumához. Mindez persze az említetteknél jóval kisebb léptékben is működik, és aligha vi...

Ha nem vagy különösebben képben a US power színteret illetően, akkor a Jag Panzer neve valószínűleg maximum onnan ismerős, hogy ebből a csapatból igazolt anno Chris Broderick a Megadethbe 2008-ban. Mark Briodyék azonban jóval fontosabbak annál, hogy csak emiatt legyen érdemes foglalkozni velük. Már a zenekar múltja is tiszteletet parancsoló: az 198...

Sokszor, sok helyen felmerült már a kérdés, hogy vajon mely zenei megközelítés bizonyítja leginkább, hogy egy dal kivételesen jó. A stílusirányzat persze legalább ugyanannyira szubjektív dolog, mint ahogyan az is, hogy kinek melyik előadó vagy zenekar a kedvence, azonban abban szerintem nagyon sokan egyetértünk, hogy egy igazán jó dal szinte minden...

Új lemezzel jelentkezik Eric Wagner Trouble-utáni életének gyengébbik csapata (a jobbik ugye a The Skull). A jó Eric a 2014-es debütáló anyag óta az egész bandát szélnek eresztette, hogy aztán ide is beszuszakoljon egy korábbi Trouble-muzsikust Chuck Robinson gitáros képében, aki azonban túl sok időt nem is töltött el a zenekarban. Helyére az a Terry...

Biztos nem én voltam az egyetlen tisztességes Whitesnake-rajongó, aki hiányérzettel küszködött, amikor az EMI kiadó 2007-ben előállt az 1987-es lemez jubileumi újrakiadásával. Az a CD/DVD kombó sajnos semmi olyat nem tartalmazott, amire egy vérbeli fan igényt tartott volna, most, a harmincadik évfordulóra azonban alaposan kiköszörültetett a csorba....

Nem kényezteti el a tábort túl gyakran új lemezekkel a Living Colour. A legutóbbi The Chair In The Doorway 2009-ben jelent meg, a Shade pedig mindössze a harmadik stúdióalbum a 21. század elején megjátszott újjáalakulás óta, vagyis mennyiségileg csak most érték be első periódusos önmagukat ezen a téren. Nem mintha ezeknek a számoknak meg a statisztik...