Olyankor a legnehezebb érthetően elmagyarázni, mi is a jó egy adott zenében, amikor csődöt mondanak az észérvek. Nem lehet számokkal és tényekkel alátámasztani, amit gondolunk. Illetve lehet, de nem érdemes, mert a lényeget még csak karcolni sem fogják. Amikor az érzések a fontosak: a tapintható, de meg nem ragadható atmoszféra. Az elalvás előtti utolsó másodpercben elcsípett dallamfoszlány, az éber álom zaklatott merevsége. A tudatmódosítók nélküli delirium, a pókhálóba ragadó arcunk, a kezeink között elporladó pergamen-tekercs, a nagy slukk az éteres üvegből. Nekem mindez egyben a Gone Is Gone elnevezésű, a szó minden értelmében szupergroup debütáló lemeze, a hangulatot precízen kifejező borítóba csomagolt Echolocation.
