Van, amikor az embernek nincs valamihez kedve, aztán valami mégiscsak kiugrasztja a nyulat a bokorból, és arra készteti, hogy megtegye. Nos, az új Tyketto-lemez esetében is ez történt. Első körben úgy voltam vele, hogy sok okosat úgysem tudok írni róla, hiszen elődjéről is én emlékeztem meg, hagyjuk is a francba az egészet – ugyanakkor Oravecz kolléga csípős megjegyzése az amúgy valóban remek Tygers Of Pan Tang-anyag ismertetőjében csak előcsalogatta az ihletet. Nos, Zoli szurkája azért sem állja meg a helyét a Tyketto tekintetében, mert ez a banda sosem a keménykedésről volt híres, és soha nem volt rájuk jellenző az istrángszaggató attitűd. Sokkal inkább AOR-os a zenéjük, persze megfelelő húzással és olykor keményebb dalokkal is, ugyanakkor Danny Vaughn háziasszony-nedvesítő hangszíne és dallamai (gondoljunk csak bele: a Forever Young klipjét anno megkönnyező amerikai tinilányok ma már MILF-ek a javából), illetve a néhol romantikusabb-elvontabb szövegvilág sem a Skid Row-val vagy akár a Tygersszel állítja őket párhuzamba. Megkockáztatom, hogy a szintén feddést kapott Hardline-nal sem különösebben.
