Shock!

Konkrét infók híján, csupán az elejtett megjegyzésekből és a tagság átrendeződése láttán is meglehetősen egyértelmű, hogy mi zajlott le az elmúlt években a Morbid Angel háza táján. Miközben a Kingdoms Disdained még mindig csupán a harmadik (!) sorlemez a tampai hősöktől a 21. században, a brigád lelke, Trey Azagthoth gitáros nagyjából ugyanakkora kíméletlenséggel pucolta le maga körül a hadállásokat, mint tette azt 1996 környékén, más szóval lefejezte saját szörnyetegét. Az Angyalok több mint komótos újkori tempóját elnézve, erre azért kevesen fogadtak volna, hiszen abból a lendületből, ami húsz éve repítette a szekeret, mára vajmi kevés maradt, Trey viszont újfent egymaga vállalkozott a banda alapoktól történő felépítésére és egy új anyag tető alá hozatalára, annak minden kínjával és kockázatával együtt.

Nagyjából pontosan a fentieknek, vagyis a kínkeservesen ritkás albumkiadási gyakoriságnak tudom be azt is, hogy az Illud Divinum Insanus hat éve olyan lett, amilyen. Ha a vaskalapos tábor gyomorsavát annyira felkavaró kísérleteiket (Too Extreme!, I Am Morbid, Radikult stb.) mondjuk két-három lemezre szétosztva szellőztetik meg, azon szerintem különösebben senki nem akadt volna ki – az efféle „félrelépések" mindig is a zenekar repertoárjának részét képezték. Én a magam részéről kimondottan jó barátságba kerültem a legutóbbi anyaggal, azzal együtt is, hogy az ott újdonságként prezentált elemek már akkoriban sem hatottak valódi nóvumként, a hagyományos dolgokból pedig tényleg fájóan kevés maradt a tányéron. Nem tisztem/szándékom megfejteni, hogy mindebben mekkora része volt a halálmetal-primadonna David Vincentnek, nyilvánvalóan eléggé sok, hiszen a vissza-a-gyökerekhez jelszó kiadása után ő már (megint) nem maradhatott a fedélzeten.

Nagyszerű húzásként értékeltem, hogy helyére az egyszer már kurtán-furcsán eltávolított ex-frontembert, Steve Tuckert hozta vissza Trey, hiszen kimondatlanul is volt felé némi tartozása a bandának, ráadásul esetében egy kifejezetten karakteres, hiteles zenészről beszélünk. Amikor annak idején, a Formulas Fatal To The Flesh albumnál először csatlakozott a bandához, Tucker esetében kis túlzással csak egy névtelen hörgőgépről beszélhettünk, aki szakszerűen végrehajtotta a vezér utasításait, mára azonban szépen kinőtte magát. A Kingdoms Disdained promójaként el is mondta szépen, hogy itt death metal lesz – és úgy is lett. Mi az hogy, nagyon is! Ezt a törekvést még a korábban vele készült anyagokon sem éreztem ennyire egyértelműen, pedig jobbára azok is hagyománytisztelő alkotások voltak, viszont a friss dalok tényleg minden kétséget eloszlatnak afelől, hogy mi is volt az eredeti, teremtő szándék. A baj csupán az, hogy onnan, ahonnan én nézem a történéseket, mindez meglehetősen kétségbeesett igyekezetnek hat.

Tudom, hogy a tábor széles kört fog át, de általános érvénnyel annyit talán kijelenthetünk, hogy a Morbid Angel előtt sosem azért vettük le rendszeresen a kalapunkat, mert a földkerekség leggonoszabb, leggyorsabb vagy legbetegebb zenéjét játssza, hanem mert az irtóztató brutalitáson túl valami olyan plusz zeneiséget tudtak adni a szerzeményeikhez, ami tényleg egyedivé tette őket ezen a meglehetősen homogén színtéren. A hangulatteremtés eszköze pedig lehetett Trey elképesztő ritmus- és szólótémáitól kezdve, a dallamos éneken át egészen a leggagyibb számítógépes játékok zenéjét idéző motívumokig bármi, a lényeg a változatosság megtartása egy olyan műfajban, amelynek deklarált ellensége ez a bizonyos kifejezés. Innentől kedve bizonyára egyértelmű, hogy mire, illetve minek a hiányára akarok kilyukadni a Kingdoms Disdained kapcsán. Az itt hallható szett ugyanis csak egyetlen dologra alkalmazható üzembiztosan: az agysejtek elpusztítására.

Mindig is bírtam azokat az alkalmakat, amikor Treynek nem kellett senkivel osztoznia a gitárosi poszton, többek között ezért is tartom az életmű csúcspontjainak a Covenant és a Formulas... albumokat. Most is egyedül, mindennemű korlátot mellőzve dolgozott, a jelenkori felállásban helyett kapott Dan Vadim Von a korongon csupán egyetlen szóló erejéig villanthatott. Nyilvánvaló, hogy Scott Fuller dobos teljesítménye kritikus fontosságú része az új produkcióknak, hiszen emberfeletti képességek birtokában lévő elődök után kell átvinnie a lécet, és ha csak annyit mondok, hogy ezt tökéletesen véghez is viszi, azzal a legnagyobb dicséretet mondtam el emberünkről. Azt viszont már roppant fájó kijelenteni, hogy az ő játéka az egyetlen, amely teljes szépségében tündököl itt: az egy dolog, hogy Tucker képességei meglehetősen behatároltak, a basszusgitár pedig csupán eldörmög a háttérben, de sajnos a gitársound sem az igazi. Ott, ahol Erik Rutan ül a produceri székben, erre számítanánk a legkevésbé, tehát talán okkal hiszem azt, hogy e föld alól felmorajló megszólalás a koncepció részét képezi.

Akárhogy is legyen, az itt hallható egynemű nyomasztás kikezdi az idegrendszeremet, és nem a jó értelemben. Akad persze pár vonszolós, kevésbé csonkoló szándékú tétel is, a szólók pedig hozzák a várt, földöntúli színvonalat, de ezzel együtt sem tud kiemelkedni a komplett munka a középszerűségből. Úgy múlik el ez a bő háromnegyed óra, hogy csak a fájdalmat és az ürességet érzem utána, viszont a veszettül menekülő IQ-pontjaim jajveszékelésén kívül semmit, de tényleg semmit nem tudnék felidézni a hallottakból. Érzem a na-most-aztán-megmutatjuk szándékát, a kompromisszumokat a pöcsüknél megragadó és asztal alá húzó hozzáállást, de az egész belefullad a fröcsögő nyálba és a kiontott belek bámulásába, márpedig én ennél jóval többre számítottam. A Kingdoms Disdained egyértelműen a klasszikus éra dicsőségét kívánja újjáteremteni (a nyitó Piles Of Little Arms simán lehetne például a Rapture kistestvére), de puszta akarásból most sem lehetett várat építeni.

Itt tartunk jelenleg, és ezen a ponton azt kell mondanom, hogy meglepne, ha a Morbid Angel képes lenne még valaha is olyan produkcióra, amelynek hallatán elégedetten csettintve dőlhetnénk hátra, Trey túlságosan mélyre ásta már magát ehhez a saját csapdájában. Tragédiáról szó sincs, az a helyzet, hogy ez a lemez pontosan az a nyögés, ami a nem akarás vagy a túlságosan is nagy akarás eredményeként rendszerint meg szokott születni, és ennyi. Kár, mert nagyon is ígéretesen indult ez a mese az újból szárnyra kelt angyalokkal, akik viszont most nem voltak képesek többre annál, mint hogy felgyújtsák az erdőt.