Noha örültem, amikor ismét – immáron másodszorra is – újjáalakult a Life Of Agony, annyira azért nem ültem tűkön a visszatérő album miatt. Lehet, hogy most sokan belémvágnák majd a nagykést, de akkor is kimondom: a New York-i zenekar számomra alapvetően mindig is egylemezes csapat volt. És ezt nem úgy értem, hogy a River Runs Red utáni dolgaikat nem bírom, mert de, csak hát az 1993-as debüt olyan szinten magaslik ki a diszkográfiából, hogy kis túlzással minden későbbi megnyilvánulásukat zárójelbe teszi. Az a bizonyos első album mai füllel is annyira tökéletes, hogy nekem így, több mint két évtized távlatából már az Ugly is inkább csak amolyan levezetésnek tűnik utána. Pedig arra is bevésném ám a tízest... Később ehhez képest már tényleg csak a szürkülés jött a Soul Searching Sunnal, és a 2005-ös első visszatérő album, a Broken Valley is inkább csak korrekt volt, mintsem klasszikus értékű kinyilatkoztatás.
