Max Cavalera nyilván boldog, amiért a drága jó Gloria asszony több mint 10 év szünetet követően ismét megengedte neki, hogy szóba álljon, mi több, együtt zenéljen édesöccsével, Igorral, és ennek bizonyára így is kellett történnie. Eleve betegesnek tűnt, hogy ennyi időn át nem voltak együtt. Bizonyára akkor sem járok messze a valóságtól, ha a Cavalera Conspiracy projektet a klasszikus Sepultura elkerülhetetlen összeborulása előtti első konkrét és kézzelfogható tesztlépésként fogadom.
A svájci Cataract a szívem egyik csücske, akik annak ellenére, hogy folyamatosan ordenáré módon nyúlják a standard Slayer riffeket, valamiért képtelen vagyok haragudni rájuk, ellenben jólesőn bólogatok minden egyes dalukra. A jó ég tudja, miért van ez, egészen egyszerűen ez a fajta zene, így és ebben a formában valami féktelenül jóleső adrenalinlök...
Nem tudom egész pontosan, kitől és mikortól eredeztethető ez a nagy folytatás-láz, de tény, hogy mostanában kezd egy kissé terhessé (és kínossá) válni ez a jelenség. Akárhogy is, ha egy klasszikus anyag második részét valaki tisztességesen, felvállalható módon és főleg ízlésesen akarja elkészíteni, akkor mostantól valahol az új Royal Hunt album kör...
Mike Tramp szíve szerint bizonyára évek óta White Lion név alatt turnézna a sajátja és mindenféle kombinált verziók helyett, de bizonyos jogi bonyodalmak ezt egészen eddig nem engedték neki. A helyzet mára konszolidálódott, így minden akadály elhárult az elől, hogy a jelenleg Ausztráliában élő, dán származású frontember végre teljes lendülettel ébr...
Mindig necces vállalkozás, ha egy karakteres zenekar énekese hirtelen a saját feje után szeretne menni, amolyan önmegvalósításképpen: 50 százolékos az esély, hogy a végeredmény több legyen, mint érdekesség (ld. Bruce Dickinson szólólemezei világítótoronyként emelkednek ki ebből a csoportból), de súlyosan mellé is lehet fogni, mint például Serj Tank...
Úgy tűnik, a dán csapatok általában kedvemre való zenét játszanak – vagy egészen egyszerűen tudnak valamit. A Mercenary 2004-es lemezével talált meg (bevallom, a korábbiakhoz nem volt eddig szerencsém), viszont a két évvel későbbi albumot visszalépésnek éreztem – és ez a megállapítás az új lemez fényében még inkább helytállónak tűnik (mai füllel az...
Elég ha azt mondom, hogy Ron Jarzombek gitározik a Blotted Science-ben? Néhány értő fül azonnal kattint és keres, hol lehet beszerezni a lemezt, anélkül, hogy tovább olvasná miről is írok. Aki esetleg nem ismerné az amerikai komplexitásmániákus gitármágust, annak ajánlom figyelmébe a Watchtowert és a Spastic Inket. Ron mellett meglepő módon most ne...
Az évek során kissé átalakult megafelállás és a zseniális koncert DVD miatt felfokozott várakozásokkal tekintettem a visszatérő Whitesnake lemez elé, így nem csoda, hogy amikor végre hozzáférhetővé vált, eleinte kissé tanácstalanul lestem ki a fejemből.
Az Endless Riverrel először 2006-ban találkoztam, és első demóhoz képest abszolút nem volt vészes a produkció, ráadásul erősen érződött, hogy ők aztán tényleg komolyan gondolják ezt az egész zenekarosdit, már a körítéssel megadták a módját – mint ahogy most is.
A miskolci Rotor igazi veterán banda, kövület, dinoszaurusz, ahogy tetszik, és csak azért nem nevezem őket kultbandának, mert Magyarországon vagyunk, ahol ez a fogalom kevéssé értelmezhető. A csapat 1982-ben alakult, Szentesi Janó énekes és Ferenczi László régen szóló-, most basszusgitáros ott bábáskodtak a hazai heavy metal születésénél, lemezt az...
Szerintem Lana Lane csúcslemeze nem a Queen Of The Ocean, mint azt sokan mondják, hanem az eggyel későbbi Secrets Of Astrology. Bár a Queennel robbant be az énekesnő Európában, a Secrets mind hangzásában, mind nótáit tekintve etalon a LL-életműben, legalábbis szerintem.
2003 után újra van friss Disfear lemez. Csupasz, nyers, brutális. És jó. Asszem, ezzel minden fontos dolgot el is mondtam a Live The Stormról, a többi már csak körítés lesz. Mert a cirka '89 óta létező svéd zajbrigád zenéjén tényleg nincs túl sok ragozni való.
A Death Angel négy évvel ezelőtti visszatérése, a The Art Of Dying erősen megosztotta a Bay Area egyik legizgalmasabb kultuszcsapatának táborát. Hiába volt lendületes, erős és szerethető anyag a 2004-es album, az azért nem képezhette vita tárgyát, hogy a filippínó unokatesókból álló banda utolsó és legjobb munkájához, az 1990-es Act III-hez képest ...
Ahogy közeledünk az évtized vége felé, be kell rendezkednünk a '90-es évek retrójának feléledésére az élet minden területén, hiszen a dolgok rendje és módja szerint a '80-as évek-mánia ciklusa lassan lejár. Egyre több olyan zenekarral lehet összefutni, akik már nem a 20-22, hanem a 14-15 évvel ezelőtti időszakot idézik vissza leplezetlenül, és a ne...
Vannak zenék, zenekarok, amik alapvetően megkövetelnek az embertől egy hangulatot, hogy meg tudd hallgatni őket. Ilyen a Neurosis is. Sokat vártam ezzel a cikkel, és sokat gondolkoztam, mit is írhatnék erről a lemezről, de csak bizonyos pillanatokban kerültem közelebb a megoldáshoz.
Ugyan Ken Mary, Chuck Wright és Lanny Cordolla kígyót-békát kiabálnak James Christianre, mondván, hogy ez a House Of Lords nem igazi House Of Lords, az énekes csupán orvul elbitorolta tőlük a nevet, azért ha egymás mellé teszed a kultikus amerikai dallamos hard rock banda 2004-es visszatérő lemezét, a legjobb indulattal is csak furcsa The Power And...
Dobtam egy hátast, de komolyan! Jön egy huszonévesekből álló, tunéziai (!!!) zenekar és a létező legtökéletesebb Symphony X kópiát szállítja le, egy olyan dalcsokrot, amely nemcsak hogy méltó az eredetihez, de keleties témáinak autentikussága révén bizonyos értelemben túl is szárnyalja azt!
Bárki visszakereshet az archívumban és ki fog derülni, hogy a norvégok nem kizárólag azért kaptak tízest bemutatkozó lemezükre, hogy elsüthessem szánalmas szóviccemet, miszerint a „Circus megkapta a Maximust". Igaz, némi rosszindulattal el lehetett őket könyvelni Symphony X kópiaként (noha annyira nem volt erős a hasonlóság, mint a szintén mostanáb...
Na, melyik az a lekoszhadt ausztrál hard rock csapat, amit egy testvérpár alapított, és akik a rock and roll esszenciáját jelentő fogós riffekre, és túlzott bonyolultsággal csak nehezen csúfolható négynegyedes ritmusokra építik muzsikájukat? Akik első jelentősebb sikereiket akkor aratták, amikor vidékről Melbourne-be költöztek? Na jó, annyit még se...
Ez a lemezismertető tulajdonképpen egy posztomusz (vagy ahogy apósom mondta egyszer némi képzavarral: „poszporusz") cikk, hiszen az a csapat, amely ezt az albumot rögzítette, megszűnt létezni. A német prog másodvonal üdvöskéje, a Dreamscape pár éve még új énekessel állt ki egy hosszabb szünet után (End Of Silence – 2004, majd Revoiced – 2005, ez u...
Lassan épp két éve lesz annak, hogy a Gorgoroth, Audrey Home, Manngard tagokból verbuválódott Sahg előrukkolt debütáló lemezével, mely szimplán I sorszámmal lett ellátva. A négy zenész muzikális hátteréből egyáltalán nem következett az a remek doom/stoner zene, mely már címadásában is a '70-es évek rock zenei világát kívánta felidézni.
A Moker egy belga formáció, mely a Linchpin nevezetű metalcore együttes tagjaiból verbuválódott, még 2003-ban. Eredeti bandájuk se lett túlontúl ismeretes belga területen kívül – bár szerintem azon belül sem -, és ez a Moker esetében se fog megváltozni.
Bizonyos projektek azért jönnek létre, hogy a benne résztvevő zenészek némiképp elkalandozzanak anyazenekaruk világától, szélesítsék a horizontot maguk előtt, netán újabb oldalukkal ismertessék meg a közönséget. Na, a Kingdom Of Sorrow nem ebbe a kategóriába tartozik: a Crowbar másfél mázsás motorja, Kirk Windstein (lásd még Down) és a Hatebreed óv...
Az élet nem a születéssel kezdődik. Nincs igazi kezdet, csak egy pont, ahol részese leszel egy titokzatos világnak, az élet misztériumának. Talán nem emlékszel az igazi otthonra, de mióta elhagytad, időnként vissza-visszatér az emlék a melegről, a nyugalomról, a békéről, az anyaméhről. A belső hangot elnyomhatja a világ zaja, de mindig hallod, mind...
Sokan esküsznek a Gamma Rayre és előszeretettel hangoztatják, hogy a régi társaival ellentétben bezzeg Kai Hansen mindig kitartott a Helloween eredeti irányvonala mellett, és különben is, mennyire egységes szintet hoz minden lemezén, a hasonló meglátások azonban némi árnyalásra szorulnak.
Nem meglepő, hogy hazánkba némi fáziskéséssel érkeznek el a világot már egy ideje széltében és hosszában felforgató csapatok, így a Muse is. Az már más kérdés, hogy jó ideig én sem voltam képes megbarátkozni a zenéjükkel – illetve Matthew Bellamy nem kimondottan karcos és férfias hangjával. Aztán egyszercsak valami átkattant, és szinte éjjel-nappal...
Úgy vélem, a Lion's Share együttest (hozzám hasonlóan) legtöbben az 1996-os (még bőven a nagy metal visszatérés és tribute lemez őrület előtti) kiadású Legends Of Metal című, a Judas Priest előtt tisztelgő, kétrészes kiadványról ismerik. A Touch Of Evil egy tökéletes dal volt már megjelenésekor is, nem sok mindent lehetett tehát hozzátenni, mégis, ...
Facebook
Twitter