Shock!

október 26.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Testament: The Formation Of Damnation

Ha egy jós 1999-ben, a The Gathering megjelenésekor azt mondta volna a csapatnak, hogy a következő lemezük 9 év múlva fog megjelenni, ráadásul a dobos kivételével a klasszikus felállással, nemcsak ők, hanem szinte az egész világ körberöhögte volna az illetőt, amiért kéretlen vészmadárként hülyeségeket beszél.

megjelenés:
2008
kiadó:
Nuclear Blast / HMP
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 24 Szavazat )

Az élet azonban furcsa tréfákra képes: az elmúlt év történéseit betéve tudja már mindenki, először jött Chuck Billy betegsége, majd gyógyulása után két évvel összetrombitálták az eredeti tagokat, hogy turnéra induljanak. Igaz, Louie Clemente már annyira kiesett a zenélésből, hogy John Tempestát is magukkal kellett vinniük, hogy ne essen be két tam közé a tíz napos turné első bulija közben, végül ő nem is tudta vállalni a folyamatos zenélést, érthető okokból. A legnagyobb meglepetést persze Alex Skolnick visszatérése jelentette, hiszen ő jó ideje eltávolodott a metaltól. Persze ekkor már mindenki új lemezt követelt tőlük, joggal. Petersonék azonban húzták-halogatták az egészet, mint utóbb kiderült, mindenféle kiadói probléma miatt, ami részükről érthető szempont. A Nuclear Blast mentette meg a seggüket, nyilván ebben az is benne volt, hogy a thrash metal újravirágzását szeretné látni minden kiadó, és ehhez gyakorlatilag egyfajta főnyeremény magukénak tudni a műfaj egyik legnagyobb és legmeghatározóbb zenekarát. Vélhetően kölcsönösen előnyös kooperáció ez mindkét fél számára.

Nem titok, hogy számomra az idei év egyik legjobban várt lemeze a The Formation Of Damnation. Stílusok és trendek jöttek-mentek, de mióta beleástam magam a metalba (nem tegnap), a thrash volt számomra az első igazi szerelem, és az is maradt a szívem legnagyobb csücske. Amikor végre a kezeim közé kaparinthattam az új lemezt (illetve annak legális és vízjeles digitális formáját, a világ halad, promo cd sincs már) első lelkesedésemben rögtön egymás után négyszer meghallgattam, és úgy telepörgetett adrenalinnal, hogy úgy éreztem, egy szál fogfúróval alagutat tudnék ásni India és Ausztrália között. De egyben éreztem azt is, hogy nem árt lehiggadnom és meghallgatnom még jó párszor, mielőtt végleges véleményt mondhatnék róla.

Előre leszögezem: szeretem a lemezt, de az az igazi nagy reveláció, térdreborulás elmaradt, amit ennyi év után valahol méltán várt az ember. Valahol ez mégsem annyira meglepő, mostanában számos „régi nagy név" jelentet meg friss lemezt sok év után és, mint ahogy elhangzott ez már máshol nálunk: dőreség tőlük várni a megújulást, ők leszállítják a több, mint korrekt, nagyon szerethető albumokat, de történelmet gyaníthatóan már nem fognak írni. A The Formation Of Damnation olyasmi, mintha valami best-of lemez lenne a Testament élettörténetéből, egy kicsit minden benne van - kivéve a korai lemezek klasszikusan fertelmes hangzását. Andy Sneapnek köszönhetően a hangzás abszolút korszerű, mindamellett megőrizték az old-school jelleget is, 2008-ban egy Testament lemeznek így kell szólnia és pont.

A rövid és ígéretes intró után felcsendülő More Than Meets The Eye euro-galoppozása kicsit megrémített, viszont a refrén klasszikus Testament, így ez, és a The Evil Has Landed kicsit fifikásabb riffelése rögtön visszahozta a bizalmamat, annak ellenére, hogy a demagóg, 9/11-es eseményekről szóló szöveg már szinte kínosba hajlik. Igaz, a Testament kevés kivételtől eltekintve sosem az igazán magvas gondolatokról szólt, ám sajnos az új lemezen egy kevéssé alulteljesítettek. Mindegy, nem kötelező olvasgatni a szövegeket.

Régisulis gyors thrashelést pl. a címadóban kapunk, és itt jön a másik vízválasztó (ugye van aki szereti a hörgős lemezeiket, van aki inkább a dallamosokra esküszik), Chuck Billy deathesen hörög, és már érezni is, hogy melyik korszakukat idézik meg ebben a pár percben. Speciel én kedvelem, ha hörög, bömböl vagy ordít, tökmindegy mit csinál, ettől a hegynyi indiántól bármit elviselek. A többiek megnyugtatására: többnyire a dallamoké a főszerep a dalokban.

Teljesen bizarr módon a lemez egyik legemlékezetesebb nótája pont a F.E.A.R., amit Alex Skolnick írt egyedül (szöveget és zenét egyaránt), mellette az Afterlife vezet még nálam, ami egy baromi jó, régi vonalvezetésű Testament nóta. A másik furcsaság, hogy egy-két nótában mintha rövid ideig az Arch Enemy hatását lehetne felfedezni, bár ez több szempontból sem meglepő; az AE az utóbbi években érthetően inkább az előtérben volt mint a Testament. Ráadásul ők sem keveset nyúltak annak idején Petersonéktól, nyilván ezért jut fura módon először a svéd csapat az ember eszébe, és nem a riffek eredeti forrása.

Annak ellenére, hogy izgalmasak, lendületesek a nóták, roppant mód hiányolom a karakteresebb refréneket, illetve az igazán megjegyezhető Skolnick-féle szólókat. A régi témákról két hang után meg lehetett mondani, hogy melyik dalból származnak, az újakról meg olykor csak annyit, hogy valamelyik új, de melyik is?... Nem mondom, hogy rosszak a szólók, ostobaság is lenne ilyesmit állítani, még így is köröket vernek sok kortársukra, de önmagukhoz képest ez bizony sajnos kevés. A sokadik alkalom után is sokszor rugdosnom kell magamat, hogy figyeljek oda, mert egyszerűen elmennek mellettem a gitárszólók. Viszont teljes mértékben kellemes meglepetésként ért Paul Bostaph dobolása. Oké, nem keveset tett már le eddig az asztalra, de Dave Lombardo mérföldekről felismerhető stílusa olyan volt a The Gatheringen, mintha egy a zene segge alá a legújabb fejlesztésű amerikai harci repülőgépet rakták volna. Bostaphot nem feltétlenül a lendület hajtja, de mindamellett, hogy hozza a klasszikus thrash minden részletét, kellően mai módon és fifikásan üt (bár az más kérdés, hogy mindebből élőben mi mindent fog elsikálni). Nem tudom, ki találta ki a dobtémákat, de jelentősen kivette a részét abból, hogy a dalok igazi életre keljenek.

Mindenféle fanyalgásom ellenére a mai átlagból bőven kiemelkedő lemeznek tartom a The Formation Of Damnationt, az meg majd az idő eldönti, hogy a sorlemezek között majd hova fog kerülni. Az is tény, hogy ha olyan hangulatom van (és viszonylag sokszor van ilyen hangulatom), két pillanat alatt felnyomja a pulzusomat bármelyik dal, és vén fejjel kedvem támad széles terpeszben léggitározni a szoba közepén (ááá, nem...). És nem csak azért, mert a szívem egyik fele még mindig sztreccsfarmert és magasszárú edzőcipőt hord, hanem mert egy klasszikus alapokon nyugvó thrash lemeznek kötelezően ilyen minőséget kell képviselnie manapság. Az meg nem kérdés, hogy az idei év egyik (túl nagy meglepetések nélküli) csúcslemeze a The Formation Of Damnation.

 

Hozzászólások 

 
#2 Lantis 74 2020-09-20 18:26
Kiváló anyag, kétség se fér hozzá. Vérbeli Thrash és vérbeli Testament.
Idézet
 
 
+6 #1 Flagellator1974 2014-01-02 21:00
Ez egy nagyon vadállat lemez lett. Tele van tartalommal, tele van élettel, tipikus kalandjáték-jellege van az egésznek: akármennyiszer hallgatom újra, valamitől még mindig leesik az állam. Billy hangját meg jobb szeretem akkor, ha dallamosabbra fogja a figurát. Úgy erőteljesebb.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Anneke Van Giersbergen - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Nickelback - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. november 8.

 

Jeff Loomis - Budapest, Dürer Kert, 2012. november 11.

 

Die Hard - Budapest, Diesel Klub, 2011. február 13.

 

Accept - Budapest, Club 202, 2011. február 2.

 

Paul Gilbert - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 29.