Érdekes, hogy az ezredforduló nagy kísérletezgetései (mathcore) és a különálló stílusok mutálódásai (metalcore) után milyen erőteljesen tér vissza a '80-as, valamint a '90-es évek ma már old schoolnak nevezett zenei világa.
Sorra indulnak be a korai Metallicán, Exoduson, Destructionön felcseperedett ifjú bandák, nyomukban pedig hangos dübörgéssel indítják be a motort újra a Bay Area legnagyobb titánjai. Emellett pedig ugyancsak egyre több csapat fedezi fel a Pantera által népszerűsített és igen magas színvonalon űzött groove metalt, vagyis azt a jófajta zsíros déli riffelésre épülő, mély bólogatásra ingerlő rock zenét, melynek húzása egyenesen az egykori Led Zep überütős, John Bonham végtagjaiból kelt életre.
Az A Life Once Lost philadelphiai ötöse a Throwdownhoz hasonlóan zenei változáson ment át az évek során, ám ők kevésbé tértek el a korai irányuktól, mint kaliforniai kollégáik. Az ALOL tagsága a '99-es alakulás óta már az ötödik albumával rukkol elő, és a zenei változást szépen végig is lehet követni e kiadványokon. Első két lemezén még amolyan tipikusnak mondható, zajos, zabolátlan, ám a gitárjáték terén a minimális dallamoktól se visszariadó együttes képét mutatta a csapat. Aztán a deathes elvetemedés egyre inkább a háttérbe szorult, s az éppen aktuális trendnek behódolva, némi zenei változtatás után simán be lehetett őket passzírozni abba a bizonyos metalcore címkéjű dobozba, ami ugyanúgy jelenthet valamit, mint ahogy semmit se. A lényeg azonban az, hogy a srácok két lemez után újból rákaptak a súlyosodásra, ám ez alkalommal egy valódi legendát választottak példaképüknek.
Tavaly a Throwdown egy olyan albummal rukkolt elő, mely nálam a valaha készült legjobb Pantera tribute lemeze díjat nyerte el. Az ALOL is valami hasonlót kívánhatott megvalósítani. Az album hallgatásakor érzi az ember, hogy itt bizony texasi szelek fújdogálnak, ami viszont már legelsőre se zavaró. A fiúk hallhatóan nem tudtak – vagy nem is kívántak – megválni teljesen a metalkórságos múltjuktól, ez főleg a dalok relatíve összetettebb szerkezetéből és a néhol felbukkanó csordavokálos megoldásokból szűrhető le. Maguk a dalok persze csak az egyszerűségre és fogósságra építő southern metalhoz képest összetettek, nem kell tehát egy whiskey pusztító matekozásra gondolni, de a dalvezetés, a szólók felépítése mind-mind a modernebb vonal jegyeit viseli magán.
A lemez mentes az igazán kiemelkedő pillanatoktól, bár igazán rossz momentumokra se figyeltem fel a negyven perc végigtekerésekor. Van egy meghatározott minőségi szint, melyhez a zenészek valószínűleg már a kezdetek óta foggal-körömmel ragaszkodnak, s ennél alább nem adják. Hogy ez kinek elég, kinek kevés, az már egyéntől függ, nekem összességében bejött az anyag, főként mivel őszintének tűnik és a mocskosra vett, erőteljes hangzásnak köszönhetően baromi jól szól a maximumra feltekert hi-fin. Azok, akik régebb óta szeretik az ALOL-ot talán meg fognak lepődni, de a csalódás számukra is kizárt.
