A New York-i Danger Danger a hajbandák fénykorában, 1989-ben jelentette meg debütáló lemezét, és habár nagy sztárokká nem váltak a nagy dömpingben, sajátosan erotikus töltésű, néha az AOR határmezsgyéjén egyensúlyozó dallamos hard rockjukkal kultikus tiszteletet vívtak ki maguknak a műfaj hívei között (annyit azért tegyük hozzá: ez még így is több ...

Nem tudom, egészen pontosan mi történhetett a Fear Factory táborban, de ha így folytatják, talán még az Anthraxnek is van félnivalója „a legszánalmasabb szájbólseggcsinálás" és „a legértelmetlenebb tagcsereberélősdi" díjakért folyó vidám vetélkedőben. Vélhetően itt is elszámolási-pénzügyi viták állnak a háttérben, akárcsak a hasonló esetek többségé...

Bizonyos zenekarok kényszernek érzik, hogy minden stúdiólemez után koncertanyaggal jelentkezzenek. Az Iron Maiden vagy a Dream Theater mellett a Judas Priest is ilyen, az 1997-es Jugulator óta az összes soralbum turnéjához kapcsolódott valamilyen live kiadvány, akár CD, akár DVD, akár mindkettő egyszerre.

Ugyan az első két másodperc után simán be lehet skatulyázni a zenekart a Meshuggah-klónok közé, de azért szerencsére túlmutat ezen az Architects. Metalcore, a súlyosabb, komplexebb fajtából, üvöltözés + dallamos éneklés kombóval, noha utóbbiból azért nincs sok, és az a néhány is fájdalmasan klisés. Eddig két lemezük, valamint egy split EP jelent me...

A Watch My Dyingról mindenkinek megvan a saját, többnyire megdönthetetlen véleménye, éppen ezért mindenki jobban tudja (még a zenekarnál is, nyilván), hogy milyen zenét kellene játszaniuk, milyen borító dukálna a dalokhoz, hogyan illene szólnia a lemezeknek, miért nem írnak érthetőbb/érthetetlenebb szövegeket, egyáltalán: miért nem csinál mindent ú...

A gyöngyösi Beyond hazánk egyik legpatinásabb thrash zenekara, akik már több mint húsz éve nyomják az ipart. Hihetetlen, nem igaz?! Új lemezük nemes egyszerűséggel Thrashként látott napvilágot, és ha valakik, akkor ők tényleg megtehetik, hogy mindennemű köntörfalazás nélkül, nomen est omen alapon ezt a lemezcímet használják.

Amikor az ember egy olyan olasz extrém metal együttesbe botlik, amely promó cd helyett egy bolti példányt küld kritizálásra, méghozzá ízléses, digipack kiszerelésben, szövegkönyvvel megspékelve, akkor nehéz nem előítélettel viseltetni mind a csapat, mind pedig az alkotásuk iránt.

A Green Path debütáló anyaga amolyan derült égből kvázi villámcsapásként ért; nem mondanám, hogy az elmúlt évek alatt megtöltötték volna a rocksajtót a róluk szóló információkkal, így tényleg meglepett az első lemez híre, amitől először szokás szerint idegenkedtem, aztán kb. két hallgatás után megszerettette magát velem annak ellenére, hogy még köz...

A szegedi zenekar kapcsán az első infó, ami elért az agyamig, az volt, hogy a csapat kezdeti korszakában még az Angerteás Peralta Miguel volt a basszusgitáros. Ez persze nem tegnap volt, és azóta megéltek már egy-két tagcserét (többek közt Migi is elköszönt), plusz a kezdeti Wulfgang elnevezésen túl nyilván a zene is változott, mégis, arra gondolta...

A váci Sunday Furyt a Trouble előtt láttam először, és tisztán emlékszem, mennyire leesett az állam tőlük. Annyira kompakt volt az egész produkció, hogy ha nem tudom, honnan jöttek, simán elhiszem, hogy nem magyarok.

Alapvetően semmi gond nincs azzal, ha valaki egy idő után már jottányit sem változtat a nyerő formulán, még akkor sem, ha azelőtt többek között éppen kísérletező kedvéről, sokoldalúságáról lett híres a szakmában. Jorn Lande is ebben a cipőben jár: szólócsapatával lehorgonyozott egy ponton, ahonnan nem igazán akaródzik elmozdulnia.

Ki ne akarta volna kisgyerekként meghódítani a világűrt? Vagy bátran szembeszállni a félelmetes lángokkal? Esetleg fényesen tündöklő celebként semmi hasznosat se csinálni? New Yorkban konkrétan szarnak az ilyen kicsinyes vágyakra, az ottani legények csak egyvalamit akarnak, de azt nagyon: az utcát uralni!

Bár tavalyi albumról van szó, azért mégis érdemes néhány szót áldozni a New Jersey-i The Banner harmadik lemezére, amely a stílus szerelmeseinek okozhat kellemes perceket. És hogy mi is ez a stílus? Nos, a The Banner legénysége igen progresszív felfogásban játssza a hardcore / metalcore / punk / post-rock és még sok más irányzatból összegyúrt, igen...