Shock!

december 13.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Rammstein: Liebe Ist Für Alle Da

Az úgynevezett Neue Deutsche Härte német zenei mozgalom egyik úttörőjének számító Rammstein idén már a tizenötödik születésnapját ünnepli, amire azért a kezdetekkor nem sokan számítottak volna. Az angolul gondolkodó világban szinte hihetetlennek tűnt, hogy egy nem angolul éneklő zenekarra is odafigyeljenek az emberek, mi több, komoly sikereket is elérjenek.

megjelenés:
2009
kiadó:
Universal / Vagrant
pontszám:
9,5 /10

Szerinted hány pont?
( 43 Szavazat )

De a mindig biztos bevételre utazó lemezkiadók és zenecsatornák álla is nagyot koppant, amikor azt kellett látniuk, hogy egy német dalszövegekkel operáló, militaristán ipari zenét játszó banda kezdeti underground rajongótábora milyen irdatlan sebességgel duzzad akkorára, hogy abból már egy ügyesebb piaci kofa is szép kis summát termelhetett volna ki. Így az MTV hamar le is csapott a groteszk zenei világával százezreket megbabonázó együttesre, s a Du Riechst So Gut, az Engel, a Du Hast, vagy a David Lynch-féle Lost Highway című filmben is hallható Rammstein dalokra készült klipek nyomán csak még tovább nőtt a berliniek fanatikus rajongótábora.

Igazi világsztárokká viszont csak a harmadik, Mutter lemezükkel váltak, ami tényleg egy klasszikus értelemben vett slágergyűjtemény, szinte minden egyes dala potenciális sikernóta, nem is nagyon van olyan tévénéző/rádióhallgató ember, aki ne találkozott volna legalább egyszer, mondjuk a Sonne vagy a címadó nóta jellegzetes ütemeivel. Nyilván egy ilyen lemezt nehéz überelni, s hová is tudna továbblépni egy, a világ tetején csücsülő csapat, mint visszafelé... Ám a berliniek még az addigi teljesítményüket is képesek voltak megfejelni egy még fogósabb Billboard listás albummal, amely a Reise, Reise lett, s amiből mindezidáig majd' két millió fogyott világszerte. Ez a lemez is persze kitermelte a maga klipes slágernótáját a cinikus Amerika képében, majd túl hamar érkezett az ötödik soralbumuk, a Rosenrot, amellyel botrányt igen - Mann Gegen Mann -, előrelépést viszont nem tudtak elérni. Most pedig itt az új nagylemez egy olyan csapattól, akiknek már semmit se kell bizonyítaniuk, akik akár egy jódlialbummal a hónuk alatt is megtöltenék bármelyik stadiont; ám a friss mű nem kimondottan a legújabb Hub'n Bub'n féle tiroli tyuhaj.

Ha rajtam múlt volna, én bizony a gyatra Rosenrot lemez után minimum hároméves pihenőre száműztem volna Lindemannékat; azt a kék albumot azóta is próbálom feledni. De úgy tűnik a németek is érezték, hogy ez biza nem lett az igazi, s négyévnyi pihenőt megszavazva maguknak szétszéledtek a szélrózsa minden irányába. S most hallgatva közös munkájuk legújabb gyümölcsét, egyértelmű, hogy ennél bölcsebben nem is dönthettek volna. Olyan frissesség és éhség árad hatodik lemezükből, amit már rég éreztem Rammstein korongon. Végre megint él a duplázó Christoph Schneider lábai alatt, végre megint reszelnek Richard Z. Kruspe és Paul Landers pengetői a húrokon és végre Till Lindemann is felébredt csipkerózsika-álmából. Ez itt kérem szépen a Rammstein teljes harci díszben! Persze nem Rammstein lenne a Rammstein, ha az új lemezt nem valami botrányszagú ízelítővel vezetik fel, így a kislemezes Pussy pornóvideóklipjével és lényegretörő szövegével gyakorlatilag mindenkinek bemutattak, a zenecsatornáktól kezdve a trendiséget hajkurászó szexéhes fogyasztókon keresztül a hazug szépségideálok gyártásaiért felelős szórakoztató iparig mindenki megkapta a magáét, kérdés, hogy ezek közül bárki is vette-e az adást? Az album exkluzív kiadású boxsetjéről meg már nem is beszélve...

Már a Reise, Reise lemezt is összefogta egy nagyon laza koncepció, mely az utazás köré szerveződött, s ha úgy akarjuk, hasonló elmondható a Liebe...-ról is. A cím, a borító és bizonyos mértékben a dalok a szerelem illetve a szeretet fogalmai köré építhetőek fel, de természetesen annak rammsteini értelmezésében, a polgárpukkasztó cinizmus és elvont groteszkség tehát még mindig a régi. A dalok pedig érdekes módon egyszerre idézik a korai idők riffelős, ridegen menetelős dolgait és a Mutter/Reise, Reise vonalán mozgó dallamosabb megközelítést, aminek következtében a végeredmény talán az eddigi legletisztultabb és egyben legérettebb Rammstein alkotás lett. Az Ich Tu Dir Weh refrénje akár a Reise, Reise lemezen is helyet kaphatott volna, riffje viszont egészen a Mutter időkig repít minket vissza. A Waidmanns Heil lehetne Feuer Frei! 2 is (amúgy metallicásan), bár ez sokkal ütősebb, mint 2001-es társa, arról nem is beszélve, hogy Lindemann itt szinte hörög, amit talán még soha nem hallhattunk tőle. Az egyik kakukktojás, vagy legalábbis érdekesség a Haifisch, amely egyértelműen a '80-as évek elektro/pop csapatai előtt való tisztelgés, és bizony jó, bár én nem vagyok oda túlzottan ezért a vonalért. Az egyik legkeményebb tétel a lemezen a B********, ami az első két album nyers erejét örökölte és itt már Lindemann tényleg úgy hangzik, mint egy láncra vert, habzó szájú fenevad. Kellett már neki egy kis vadulás a Rosenrot után, amit nem is csodálok! Az utóbbi lemezek nyugisabb részei köszönnek vissza a Frühling In Paris képében, ez amolyan andalgós féllírai darab, de mivel a záródalt kivéve ez az egyetlen ilyen jellegű szerzemény errefelé, és még valóban kellemes dalocska is, így egyáltalán nem zavaró.

Személyes kedvencem a Wiener Blut, amely az amstetteni rém néven elhíresült alsó-ausztriai Josef Fritzl beteg vérfertőzéses botrányáról szól, s már most a Mein Teil ikertestvéreként emlegetik, de ez csak maximum a dalok témájának természete miatt igaz (amaz egy német kannibálról és annak balszerencsés ebédjéről szól), amúgy a Wiener Blutban olyan vészjóslóan fenyegető hangulat üti fel a fejét, amely a Herzleid lemezre volt oly jellemző. Hiába, Lindemannékat mindig is vonzották a mások számára kellemetlen témák, elég csak az csapat nevét venni alapul, az emberi esendőséget és tragédiákat mindig is kegyelmet nem ismerve tárták a naiv társadalom elé. Aztán ugye itt van a már kivesézett Pussy, amit a lemez beharangozásaként nem igazán kedveltem, mert annyi idő után nekem a katonás riffek hiányoztak, nem szintipopos kreténkedést vártam, még ha maga a mondanivaló helyén is van, mostanra azonban már ezzel a dallal sincs problémám, tökéletesen megvillantja a csapat kegyetlen humorérzékét. A címadó dal is egy gyorsabb darab, tipikus rammsteines középtempóval és Fear Factorys lábdob+gitár kombóval, ami ilyen formában tálalva telitalálat! Utolsó előttiként kapott helyet a Mehr, ami talán kissé unalmas a többi szerzeményhez képest, bár a Rosenroton még ez számított volna a legjobb dalnak. Zárásként pedig egy stílusos, amolyan spagetti westernes fütyüléssel kísért akusztikus dalt kapunk, szimfonikus aláfestéssel, ahogy azt kell.

A zenészekről külön ódákat nem szeretnék zengedezni, mert egyrészt hozzák azt a szintet, amit mindig is kellett volna, másrészt pedig a Rammstein nem a hangszeres virtuozitásról szól, bár azért a régen emlékezetes effektekről gondoskodó Christian „Flake" Florenz billentyűs ezúttal mintha túlságosan is megelégedett volna a szokványos hangszínekkel, ami nagy kár. Aki azonban a legfigyelemreméltóbb teljesítményt nyújtja, az egyértelműen Till Lindemann. Rengeteget fejlődött a hangja a kezdetek óta, itt pedig tényleg ő uralja a terepet, arról nem is beszélve, hogy jellegzetes németességgel előadott szövegeivel, amennyire legalábbis meg tudom állapítani, megint nem vallott szégyent. Nem tudom, lesz-e még valaki, aki ezek után is húzni fogja a száját, de annak már úgyis mindegy, mit csinál ez a banda. Engem megvettek, kilóra, s akinek meg a zsebe bírja, az a márciusi pesti koncertre megveheti máris a belépőt.

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

King 810 - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Depeche Mode - Budapest, Puskás Ferenc Stadion, 2013. május 21.

 

Nitzer Ebb - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Die Krupps - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Symphony X - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.