Shock!

október 15.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Flametal: Heavy Mellow

A névből egészen egyszerű agymunkával ki lehet találni, hogy a flamenco és a metal párosításáról van szól. Flametal néven korábban már megjelent két lemez, igaz, akkor még „normális" zenekarral adták elő a szerzeményeket a srácok, ráadásul koncerteken flamenco táncosok is felléptek velük.

megjelenés:
2010
kiadó:
Flametal Records
pontszám:
- /10

Szerinted hány pont?
( 0 Szavazat )

Abszolút az a kategória, amit gondolkodás nélkül megnéznék, viszont annak ellenére, hogy papíron nálam működnie kellett volna a zenének, valamiért mégsem sikerült teljes mértékben megszeretnem a dalaikat. Nem tudom megmagyarázni miért, talán mert túl stílusidegennek éreztem néhány dalban a hörgés, vagy maguk a dalok nem hozták azt a tüzet, amit szerettem volna hallani, annak ellenére, hogy Benjamin Woods (a Flametal agya) kétségtelenül kiváló gitáros.

A Heavy Mellow más mint a korábbi albumok: 10 feldolgozás és egy saját dal hallható itt, flamenco gitárral előadva, a lehető legautentikusabb formában megvalósítva. Mivel a flamencónak is saját szabályrendszere van, olyan karakteres dalokat kellett keresni, amelyeket viszonylag könnyedén lehet flamencósítani, jelentős változtatások nélkül. Nyilván néhol bele kellett nyúlni az eredeti dalokba, pl. Dave Mustaine „éneklését" vajmi nehéz lett volna flamenco gitárral előadni annak eredeti formájában. Mindamellett a közérthetőség maradt a cél, nem lett lila művészkedés a végeredmény, azonnal felismerhető minden, az meg személyes ízlés kérdése, hogy kinek mi jön be leginkább a lemezen hallható dalok közül.

Nem kérdés, hogy nálam a nyitó Spill The Blood (Slayer) rögtön a szívem csücske lett, melyben Benjamin megőrizte azt a jellegzetes sejtelmes hangulatot, egysmint bizarrá is varázsolta King és Hannenan riffjeit. A Megadeth In My Darkest Hourja és egészen különleges ízt kapott sikerült hozzáadni valami pluszt. A Megadeth kötődés amúgy is adott, Benjamin vendégeskedett Marty Friedman még utolsó hallgatható lemezén, a Music For Speedingen. Hogy Dio emlékének tiszteleg-e a Rainbowtól a Gates Of Babylon vagy eleve tervbe volt vége, nem tudni, mindenesetre emlékezetes néhány perc, az meg félelmetes, hogy Malmsteen (I Am A Viking) stílusa mennyire átüt még ebben a formában is.

A Scorpionstól egy ősrégi dalt ástak elő, a Sails Of Charont, amikor még Uli Jon Roth gitározott a német csapatban, ezt követi egy KISS klasszikus, a Tears Are Falling, ami konkrétan zseniális így, mint ahogy a Queensryche Eyes Of a Stranger-e is, bár ez a dal kb. külön életet él az egész lemezen, és Ozzytól a Bark At The Moon sem kevésbé klasszikus flametalként.

Még az Iron Maident és King Diamondot is egészen szerethetővé formálta Benjamin Woods (elnézést, nem a szívem csücske e két formáció). A záró saját szerzeménybe (Cursed) már elektromos gitár is került, amin maga Steve Stevens játszik (és akinek flamenco iránti vonzalma tetten érhető a '99-es Flamenco A Go-Go lemezén), nem egy nagy reveláció a dal, de kellemes. Kár, hogy maga a felvétel nem szól annyira tigrisül, a helyenkénti dobgépet azért manapság már életszerűbben is meg lehet oldani.

Nem „év lemeze" és nem halnék bele, ha soha többet nem hallanám, de mint különlegesség szerethető. Viszont az is bebizonyosodott, hogy személy szerint a flamencóban és a metalban inkább külön-külön érzem AZT a bizonyos tüzet és életet – bár ez semmit nem von le a Flametal értékeiből.

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Perfect Symmetry - Budapest, Club 202, 2013. október 23.

 

Rise Against - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Symphony X - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Within Temptation - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 8.

 

Whitesnake Tribute Band - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. május 4.

 

Wendigo - Gödöllő, Trafó, 2004. október 8.