Shock!

november 18.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Ritchie Blackmore’s Rainbow, The Sweet - Birmingham, 2017. június 28.

0715rainbow3Sajnálattal olvastam tanult kollégám keresetlen szavakkal megfogalmazott, veretes sorait ugyanezen koncertsorozat glasgow-i állomásáról, de már az elején lelövöm a poént: akármilyen volt is az a buli, Birminghambe érve mindenképp javult a helyzet, nekem mindenesetre elfogultság nélkül is nagyon tetszett a Rainbow. Eleve úgy voltam vele, hogy Ritchie Blackmore-t látni kell még egyszer az életben rockzenét játszani és mivel ez idén csak az Egyesült Királyságban volt lehetséges, alaposan át kellett variálni a szabadságolásos dolgokat, nem mellesleg pedig feláldozni a Gunst a Rainbow oltárán (nem mellesleg direkt úgy időzítettem az írást is, hogy a szerkesztőségünkben is kissé túlságosan elharapózott Guns-hype lecsendesedjen, mire elkészül). Úgy voltam vele, hogy az erejük teljében lévő ötveneseket később is megnézhetem, pláne, ha a sikeres reunion turné a kreatív energiákat is felszabadítja, viszont az elmúlt húsz évben a francia barokk és német röneszansz német barokk és francia röneszansz bódulatába beleborult Maestro esetében talán ez az utolsó lehetőség.

Ennek kapcsán decemberben jegyvásárláskor még az is felmerült bennem, hogy esetleg mindkét helyszínre ellátogassunk, de aztán maradt kedves barátaink lakhelyének vonzáskörzete, a heavy metal szülővárosa, ami még egy extra kis pikantériával fűszerezte meg a kirándulást. Más kérdés, hogy barátaink időközben London közelébe költöztek, de ezen már tényleg nem múlt semmi: ha menni kell, akkor menni kell. Azt mondjuk a 2017-es agyammal képtelen voltam és vagyok felfogni, miféle üzletpolitika az, ahol jegyértékesítéskor még ideiglenesen sincsen home ticket opció, hanem az ember szépen vár fél évet arra, hogy megérkezzen a belépő, aztán amikor elutazáskor sincs meg, még szervezkedjen a terjesztővel, hogy a helyszínen megkapja. Persze az összes e-mail és bizonylat meg kód birtokában és folyamatos online jelenléttel a mai világban nyilván nem okozott gondot ez sem, de azért az említettek miatti bosszankodást szívesen megspóroltam volna. Nem voltam ezzel egyedül, mert a facebookos evente(ke)t a helyiek is teleanyázták. Nem is tudom, mire gondolt a szervező: talán úgy vélte, hogy a Rainbow közönsége annyira idős és konzervatív, hogy elzárkózik a mai technológia nyújtotta lehetőségektől? Vagy az esemény exkluzivitását akarták ezzel az elcseszett ügymenettel kihangsúlyozni? Akárhogy is, a brit customer service levizsgázott, és hogy még tetézzem: a direkt ott-tartózkodásunkra megrendelt Queen-italok megrendelésének leszállítása minden konstruktivitásom ellenére is meghaladta a forgalmazó képességeit, tehát pénzt ugyan nem, de azt az élményt mindenképpen buktuk, hogy Freddie kedvenc vodkájával melegíthessünk az általam a Kiss kolléga lesújtó kritikája ellenére is nagyon várt jeles eseményre. Not impressed, mate!

időpont:
2017. június 28.
helyszín:
Birmingham, Genting Arena
Neked hogy tetszett?
( 9 Szavazat )

Már a tavalyi bulik idején biztosra vettem, hogy a rebootolt Rainbow-történet nem fog véget érni, hiszen nyilvánvaló volt, hogy a kevés koncert csak afféle teszt, és közönségigény is lesz rá még. Másrészt viszont tényleg nem tolta túl a dolgot menedzsment, hihető tehát, hogy Ritchie-nek tényleg ehhez volt kedve: futni pár kört a klasszikusokkal, megemlékezni a régi szép időkről és zenésztársakról. Nyilván ha full a pénzre menne az egész, telezsúfolná a naptárat japán és dél-amerikai koncertekkel is, de Ritchie ma már tényleg nem hagyja magát tovább hajtani, mint amennyihez valóban fűlik a foga – még annyira sem, mint annak idején. Hiszen bár a Rainbow arculatának kialakításában és későbbi finom stílusváltásaiban is benne voltak a mindenkori háttéremberek sugalmai, de a végső döntéseket valószínűleg mindig maga Ritchie hozta meg, és 72 évesen tényleg „amit mondtam, megmondtam".

0715rainbow4

Ami ezt az új Rainbow-t illeti, boldog-boldogtalan ráhúzta már a vizes lepedőt, még mielőtt bármi is történt volna: szar az egész, kik ezek a zenészek, mit képzel, hogy Deep Purple-t is játszik, satöbbi-satöbbi. Nyilván ez mind hülyeség, hiszen ha csak egy kicsit is ismeri az ember a banda történetét, tudja hogy mindig is kevésbé ismert zenészekkel kezdett el Ritchie dolgozni, akik aztán pont innen tudtak karriert építeni, anyabandájának slágerei pedig kezdetektől fogva a repertoár szerves részét képezték. Aztán amikor már a videók is elérhetővé váltak, sőt hivatalos kiadvány is megjelent, jött a „lerombolja a legendát"-mantra, pedig a tavalyi koncertanyagon objektív füllel semmi rosszat nem hallani, tényleg elvakultan korlátoltnak kell ahhoz lenni, hogy az ember a zenei részbe kössön bele. A képanyag más kérdés: lehet arról vitatkozni, hogy milyen a zenekar kiállása, de az mindenképp lejött a felvételről, hogy profin, összeszokottan és élvezettel nyomják.

Persze ebben semmi meglepő nincs, elvégre David Keith dobost a Blackmore's Nightból hozta a Mester (külön tetszett, hogy a Stargazert dobintróval együtt nyomták, ez David érdeme is, korábban sose hallottam olyan koncertverziót, amiben benne volt), Bob Noveau basszer is szőröstökű session zenész, Jens Johansson minden idők legnagyobb Blackmore-rajongójának zenekarában szocializálódott, a „kis" Ronnie, ez a Romero gyerek pedig ifjonti lelkesedésével igyekszik megfelelni a rá rótt feladatnak és ahogy itt is megfigyelhető volt, ügyesen belerázódott a szerepébe. Ő biztos rengeteget profitál majd ebből a munkából úgy a tapasztalat, mint a jövőbeli lehetőségek tekintetében. Ami biztos: nagy egók, rocksztárok, primadonnák, zavaró tényezők ebben a felállásban nincsenek és mi tagadás, baromira nem is hiányoznak – akármit puffog Joe Lynn Turner vagy Graham Bonnet, rájuk itt végképp semmi szükség, az eltávozottak pedig ugye nem tudnak hozzászólni a témához. Elképzelhető, hogy Ritchie utólag megbánta, hogy nem csinálták meg a „nagy" Ronnie-val ugyanezt a mókát, de a másik alapember, Cozy Powell már Dio halálakor sem volt köztünk több mint tíz éve – ha pedig mindehhez hozzátesszük azt, hogy a Rainbow alapvetően mindig is egy átjáróházként funkcionáló Blackmore-szólózenekar volt, felesleges is azon vekengeni, hogy ki nincs itt és miért. Örülni kell, hogy elmehettünk a kevés koncert egyikére, pláne, hogy a miénk még jól is sikerült.

A mi Arénánkhoz hasonló Genting közönsége már a The Sweetet is kitörtő lelkesedéssel fogadta, ami nem csoda, hiszen az ő slágereiket még nálunk is fújja mindenki, nemhogy otthon, Angliában. A csapat oda is tette magát, bár arról is megbizonyosodhattunk, hogy a sértettség nemcsak a mi színterünk sajátja: Andy Scott frontember finoman ugyan, de beleszőtt némi kesernyés panaszkodást arra vonatkozólag, hogy ha Ritchie nem hívja meg őket, bizony nem nagyon játszhatnak ekkora közönség előtt szülőhazájukban. Bizonyára agyonhallgatja és ellehetetleníti őket a Londonból vezérelt, idegen érdekeket kiszolgáló zenei média, de ettől függetlenül az első pillanattól az utolsóig a tenyerükből evett a közönség, és ez az, ami számít.

0715rainbow2

Ugyanez a Rainbow-ra is állt, nyoma sem volt tehát annak a punnyadt légkörnek, ami a glasgow-i koncertet jellemezhette, és bár ott is felálltak az emberek a küzdőtérre telepített széksorokról, itt ennek valóban volt értelme is: vették a népek a bulit, és talán pont emiatt a színpadon is fesztelenebb hangulat alakult ki, mint amire számítottam. Elvégre a híresen hangulatember – és vélhetőleg mentálisan sem százas, de legalábbis autisztikus személyiségű – Ritchie-nél sosem lehet tudni, mi fog történni a következő percben. Itt azonban még Romero is lelazultan „szemtelenkedhetett" vele, de láthatóan maga a gitáros is remek hangulatban volt: sosem gondoltam volna, hogy egy Blackmore-t pacsizni látok a közönséggel, meg hogy piát passzol majd le az első soroknak. Azt nem igazán tudom megítélni, hogy mennyit kamuzott, mert bár jellegzetes, stílusteremtő játékát magam is kultiválom, nem tartozik kifejezetten a kedvenc gitárosaim közé, sokkal inkább dalszerzőként értékeltem mindig. Tehát pont leszartam most is, mennyit nyúl mellé, hol maszatol, szerintem alapvetően jól nyomta, bár tényleg csomó mindent ad hoc pengetett. Ezért is fontos, hogy a zenésztársak vérprofik legyenek, és meg is tették, amit kell, bár Johansson negyedórás szólóját nyugodtan lerövidíthették volna azzal együtt, hogy persze frankó volt látni a buli végén az órára nézve, hogy több mint nettó két órát nyomtak. Érdekes módon a fél-felesleges dobszóló a műsor végefelé, valamikor a Black Night tájékán érkezett, és ebbe még Ronnie is becsatlakozott, erre aztán végképp nem számítottam, de hát latino sármja bizonyára a teljes Blackmore-családot lefegyverezi a színfalak mögött is. Nem véletlenül engedtetett meg neki az is, hogy Candice és kolléganője vokalista-szekciójának is tegye a szépet valamelyik jammelősebb résznél.

Emellett ugyanakkor vicces volt látni, hogy a Lazynél lövése nem volt, merre megy tovább a zenekar – a szöveget persze tudta, de sanszos, hogy ez nem volt benne a műsorban, és nem szóltak neki, hogy összepróbálták. És hogy azért a lényegről is szó legyen: jól szóltak a nagy Rainbow-nóták is vele: eleve nem egy fair dolog bárkihez viszonyítani, hiszen nagyon eltérő karakterű énekesek témáival kell megbirkóznia, de aki hallotta már a srácot énekelni, tudhatja, hogy nem akármilyen tehetség van a torkában. Meg kell mondjam, ennek a bulinak is köszönhető, hogy kezdek megbarátkozni a Ferrymen-lemezzel, és hogy a korábban félretett Lords Of Black-lemezeknek is adtam egy újabb esélyt. Lesz még ebből a srácból valami, akárki meglássa: nem lennék meglepve, ha pár év múlva mondjuk a Trans-Siberian Orchestra soraiban bukkanna fel, ami, valljuk be, manapság a rockénekesi szakma tulajdonképpeni csúcsa. Szép gesztusokból is kijutott: a Man On The Silver Mountain ma már abszolút Dio-emlékdal (hiszen ki is A férfi az ezüst hegyen?), ennek megfelelően a háttérvetítés is ízlésesre sikerült, a kisöcs is neki ajánlotta, de különösen megindítóra sikerült a ráadásban helyett kapott Jon Lord-emlékdal is, a Carry On... Jon is. Ezt tudomásom szerint a legutóbbi Blackmore's Night-lemezre vette fel Ritchie, és bár önmagában nem egy nagy truváj, csak afféle kellemes dalocska, de a vetítésekkel együtt tényleg hatásos volt, és a „turnén" egyedül itt vették elő. És bár Birminghamben kimaradt a Londonban játszott Still I'm Sad meg a glasgow-i Temple Of The King, valamint a Sixteenth Century Greensleeves, ennek érzelmi töltete abszolút helyettesítette a kimaradt dalokat.

0715rainbow1

Nyilván nincs élő ember, aki tudja, mi járhat Ritchie fejében (gyanítom, maga se mindig), de valahol talán ez a megemlékezés több volt, mint a szokásos időskori szentimentális hullám. Valahogy helyére kerülni látszik minden, ha pedig hozzávesszük a nemrég nálunk is megjelent Gillan-nyilatkozatot, manapság már mind az érintett zenészek, mind a közönség tüskék nélkül készülhet arra a napra, amikor már senki nem lesz velünk azok közül, akik a hard rock hőskorának menetét alakították. A zenéjük akkor is itt marad, és valaki mindig játszani fogja. Mint ahogy Ritchie is játssza többek között Beethovenét is a mai napig.

 

Hozzászólások 

 
0 #3 Palinkas Vince 2017-07-19 15:08
Idézet - BahnScorper:
"Jens Johansson minden idők legnagyobb Blackmore-rajongójának zenekarában szocializálódot t" - ennél frappánsabb körülírását sem hallottam még annak, hogy Tolkki is mekkora egy problémás figura... :-PPP


Malmsteenre vonatkozott a megjegyzés, de Tolkki se rossz
Idézet
 
 
+3 #2 kaffer 2017-07-18 14:02
A pozitívum, hogy az Öreg rockzenét játszik, de nekem ez a produkció nagyon vérszegénynek tűnik. Sorry !
Idézet
 
 
0 #1 BahnScorper 2017-07-18 09:02
"Jens Johansson minden idők legnagyobb Blackmore-rajongójának zenekarában szocializálódot t" - ennél frappánsabb körülírását sem hallottam még annak, hogy Tolkki is mekkora egy problémás figura... :-PPP
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Legfrissebb galériák

 

The Winery Dogs - Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. február 17.

 

Devin Townsend Project - Budapest, Barba Negra Music Club, 2015. március 12.

 

Slipknot - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

King 810 - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.