Shock!

március 19.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Slayer: Diabolus In Musica

0506slayercBár 2013. május 2-án egy rendkívüli zenésszel/dalszerzővel és egy illúzióval egyaránt szegényebbek lettünk, jelen megemlékezéshez mégsem ez a sajnálatos esemény jelenti az egyetlen okot. A Diabolus In Musica, a Slayer történetének talán legmegosztóbb albuma alig egy hónap múlva lesz tizenöt éves, ráadásul az életműben – talán egyedüliként – zeneileg szinte kizárólagosan Jeff Hanneman keze munkájának tekinthető. Egy még mindig újnak számító dobossal, a Huntington Park-i titánokhoz hasonló „ősmaradványokat" elsöpörni igyekvő zenei klímában kellett a kvartettnek újra elhelyeznie magát a térképen ezzel a lemezzel, avagy megvédenie trónját az extrém metal felségterületén. Ebbéli sikerük, ahogy az album megítélése is, erősen vitatott, véleményem szerint azonban e munkájával a kaliforniai négyes sokat kockáztatva, de hatalmas lépést tett tekintélyének megőrzése terén. Egyben leszállította a számomra legmeghatározóbb Slayer produkciót, egy hányattatott sorsú klasszikust.

megjelenés:
1998. június 9.

kiadó:
American
producer: Rick Rubin & Slayer

zenészek:
Tom Araya  - ének, basszusgitár
Kerry King - gitár
Jeff Hanneman - gitár
Paul Bostaph - dobok

játékidő: 46:24

1. Bitter Peace
2. Death's Head
3. Stain Of Mind
4. Overt Enemy
5. Perversions Of Pain
6. Love To Hate
7. Desire
8. In The Name Of God
9. Scrum
10. Screaming From The Sky
11. Wicked
12. Point

Szerinted hány pont?
( 100 Szavazat )

A Diabolus In Musica leginkább úgy helyezhető el a Slayer életműben, mint a Bostaph-éra középső és alapvető alkotása. Nem célom elvitatni (oktalanság is volna), hogy Az Egyetlen Slayer Dobost természetesen Dave Lombardónak hívják, semmiképpen sem hagyható azonban figyelmen kívül az az évtized, és az a három plusz egy lemez, amelyek Paul Bostaph lábnyomát viselik magukon. A Forbiddenből igazolt dobos-zseni ugyanis mindenkor jóval több volt a gépezetben egyszerű pótalkatrésznél, emberfeletti kvalitásait pedig éppen ezen az albumon igazolja legfényesebben. Nem vagyok benne biztos, hogy a Slayer a klasszikus felállással is nekifutott volna az itt felállított lécnek, vagy ha mégis, akkor a megvalósítás ennyire megalázóan tanárira sikerült volna. De ezt is csupán a kép teljessé tétele okán írtam le, és abban, amit itt hallunk, mind a négy főszereplő egyformán bűnrészes, egyikük sem helyettesíthető, avagy vehető ki az egyenletből. Ez itt az Ölő, legjobb formájában.

A hetes számú sorlemez a biográfiába vegytiszta Hanneman produkcióként soroltatik, sokkal inkább, mint azelőtt, vagy azóta bármelyik munka, ami a Huntington Park-i műhelyből kikerült. Az európai kiadás tizenkét dalából tízet jegyez egyedüli dalszerzőként a szőke gitáros, a dalszövegek közül pedig öt megírásában vállalt főszerepet. A cseppet sem könnyű alkotási folyamatról Jeff egy korabeli interjúban így beszélt: „Amikor ezt az albumot írtuk, egyre csak a célt kerestem magam előtt, a legyőzendő ellenfelet, de semmi sem tudott kellő hatást gyakorolni rám. Nem hallottam semmi olyan agresszív vagy súlyos cuccot, amiért érdemes lett volna felvenni a kesztyűt, így a saját fejem után kellett mennem. Továbbra is mi vagyunk saját magunk elsőszámú rajongói, még mindig lenyűgöznek egyes friss témáink. Szórakoztató dolog megpróbálni egyre jobbnak lenni, magasabb léceket megugrani." Az új standard felállítására irányuló igyekezet elvitathatatlan, abban azonban korántsem vagyok ilyen bizonyos, hogy a patinás múlttal, de bizonytalan jelennel bíró csapat csupán önmagának akart volna bizonyítani a Diabolusszal.

0506slayer1

A '90-es évek közepének zenei klímájában bizony még az egyik utolsó thrash-szikla Slayernek is el kellett gondolkozni a hogyan továbbról. A műfaj hajdani nagy kvartettjének legnagyobbra nőtt képviselője, a Metallica ekkor már térdig gázolt a Load / Reload korszak bizarr gyümölcseiben, a Megadeth is inkább kacsintgatott a rádiók, semmint a saját múltja felé, az Anthrax pedig a Diabolusszal egy időben kiadott Volume 8-tel szintén megosztani készült saját táborát. Anélkül, hogy minősíteni akarnám a korábbi Slayer lemezeket, talán vitán felül megállapítható, hogy mind az 1994-es Divine Intervention, mind az azt két évvel követő punkfeldolgozásos album, az Undisputed Attitude nélkülözte az igazán előremutató momentumokat, a gőzmozdony megtorpanni látszott. Eközben a Korn, vagy éppen a Machine Head próbált éppen új arcot adni az extrém metal színtérnek, sőt, a System Of A Down is ott állt már javában a startvonalon. Kerryéknek ebben a mezőnyben kellett igazán egy referencia-értékű, a világ korábban ismert rendjét helyreállító anyaggal előrukkolniuk, amelynek hallatán a tisztelt hallgatóság újfent megállapíthatja, hogy a Slayer bizony még mindig gyilkos!

0506slayer2Míg a Divine egyértelműen King lemezének számított, a komolyan felpumpált és tarkóig kitetovált gitáros a Diabolus születése idején szembeötlő ötlethiánnyal küzdött. Az amerikai kiadáson nem fellelhető, Hannemannel közösen jegyzett Wickeden kívül mindössze egyetlen nóta, a „hagyományosan" vallásellenes témát boncolgató In The Name Of God származik a dalszerzőpáros extrémebb felétől, aki ezen felül csupán néhány dalszöveggel segítette hetedik sorlemezük világra jöttét. Annak ellenére azonban, hogy mindig is Jeff számított a banda konvencionálisabb figurájának, brutalitásban csúcsra járt az elkészült anyag. A dalokért jószerivel egyszemélyben felelős Hanneman rendkívül vékony jégen egyensúlyozott ezidőtájt: egyszerre markánsan kísérletező, másfelől a Slayer tradícióit is demonstráló anyagot kellett itt összeraknia, ami mindemellett valódi kinyilatkoztatásként is hat. Nyilvánvalóan nem volt előzmények nélküli az ötlet, hogy immár ők is lejjebb hangolják a gitárokat (zömmel drop C-re), ahogy hasonlóan magától értetődő természetességgel szivárogtak be egyértelmű hatások a pályatársak friss produkcióiból is. Mindez pedig már önmagában különleges karaktert, pikáns ízt kölcsönzött minden idők talán legtöbb tabut ledöntő, éppen ezért a hírhedten konzervatív tábort leginkább megosztó Slayer albumának.

Nem csupán a dalszerzésben merészkedtek az urak ingoványos terepre. Araya például sokkal bátrabban kísérletezik a hangjával, mint korábban szokása volt, miközben végre hangszeres teljesítménye is látványos hangsúlyt kapott a keverés során. Apró adalék, hogy a frontindián a stúdióban ezúttal kézben tartott mikrofonba üvöltötte mondandóját, ami az énektechnika terén is kinyitott néhány kaput. Szólók terén mintha King is visszafogta volna magát az eszetlen tremolókar-rángatástól, és nagyobb odaadással szolgálta ki az izmos groove-okat. Még ha utóbbi téren talán nem is érik el a korábbi színvonalat, a két bárdista váltott szólói – például rögtön a nyitó Bitter Peace-ben – újfent rendkívül élvezetesek. A producer Rick Rubin jó szokása szerint remekül kitalálta a dobsoundot, Paul Bostaph pedig olyan alapot pakol a gitárok alá, ami senkiben sem hagyhat hiányérzetet. Hallhatóan élvezi, hogy teljesítőképessége végső határáig elmehet a dalokban, témáit pedig hasonló gondossággal rakta itt össze, akárcsak a gitárosok. A dalszövegek terén hasonló nóvumokról nem beszélhetünk, Hanneman és King témái a szokásos kört – vallás, háború és más ember kreálta őrületek – járják be, Araya pedig a sorozatgyilkos szériában hoz egy friss darabot.

0506slayer3

El lehet persze azon vitatkozni, mennyire slayeres mindaz, amit itt hallunk, annyi azonban bizonyos, hogy a zenekar a maga idején igenis rettentő büszkén vállalta ezt az intenzitásában és súlyosságában szinte minden versenytársát elsöprő lemezt. Annak ellenére, hogy a Diabolus megítélése a kritikusok részéről sosem látott szélsőségeket eredményezett, az album kereskedelmileg is sikeresnek bizonyult, bár elődje pozícióit már nem érte el a listákon. Kislemezként a legkevésbé sem tipikus, viszont eszetlen húzással bíró Stain Of Mindot hozták ki, mely a klasszikus felállás visszarendeződése után is tartósan a koncertprogram része maradt, egyedüliként erről a lemezről. Akadnak pedig még hasonló gyöngyszemek a dobozban: a már említett nyitó tétel mellett a láncfűrészes gyilkosként közelítő Overt Enemy, vagy a dicső napokat is vastagon felidéző Screaming From The Sky.

A tritónusz – hat félhangnyi távolság a kromatikus hangskálán, más néven bővített kvart vagy szűkített kvint – után elkeresztelt album néhány kivételes alkotáshoz hasonlóan maximálisan képes a negatív energiák felszabadítására és levezetésére. A Diabolus In Musica egyike az extrém metal leginkább alulértékelt, számos alkalommal megköpködött, imádnivaló zabigyerekeinek.

 

Hozzászólások 

 
#26 Márk Kindák 2021-07-24 14:25
3 napja ez az album forog... mindig kedveltem, de igazabol csak Jeff halala elott 2-3 hettel szelektaltam kii par cd-re a Jeff, a Kerry es a kozos dalokat.
Jeff dalai taroltak... vagyis, ujfent letaroltak.
Meg us tanultam 10-12 Jeff notat gitaron.
Aztan jott a hir Jeff halalarol...
Szoval, egesz addig nem tudtam, hogy ki a dalok szerzoje, de az mar alap volt 23 eve is, hogy a ket legnagyobb kedvencem a South of Heaven es a Diabolus in Musica!
Idézet
 
 
#25 Scarecrow 2017-08-12 07:19
Nem vagyok az a kimondott Slayer fan, de ez piszok húzós lemez! A Reign, a Season és a World Painted... albumok mellett ez a legjobb dolguk szerintem.

Bár ahogy nézem a kritikákat, olyan ez a banda, mint az Annihilator. Szinte mindenkinek más-más album a kedvencük tőlük, tehát rendesen megosztják a népet. :)
Idézet
 
 
+1 #24 Dead again 2016-05-03 16:11
Tegnap meghallgattam ezt az albumot Jeff Hanneman emlékére, és azt kell hogy mondjam, hogy nincs semmi gond ezzel a lemezzel. Igaz, hogy néha kicsit vontatott, de szerintem teljesen jó.
Idézet
 
 
+3 #23 GTJV82 2013-05-08 12:51
Fura album ez, én spec. elvagyok vele, bár nem a kedvencem: zeneileg ez sokkal inkább a Pantera, mintsem Slayer.
A God Hates Us All nekem már tetszik, az olyan félúton van e lemez groove-jai és a Christ Illusion thrash-e között.
A Christ Illusion szerintem a legjobb késői lemez, igazi thrash bomba.
A World Painted Blood szerintem már inkább csak egy rutinmunka, és igen, a hangzás (mintha csak Death Magnetic II. lenne) aránytalan és dinamikátlan, főleg a dobok hangzása szörnyű.
R.I.P. Jeff!
Idézet
 
 
#22 kt 2013-05-08 11:42
Idézet - Draveczki-Ury Ádám:
Idézet - kt:
Az Undisputedet meg se hallgattam, mert nem érdekel.

A Geminit sem? Pedig az szerintem az egyik legjobb daluk a '90-es évekből. Állatira tudnék örülni neki, ha ismét bekerülne a koncertprogramb a is valamikor.


Na most végighallgattam . A Gemini száz méterrel magasodik ki a többi dal közül. Alig bírtam eljutni odáig, borzasztó volt. Nem nekem találták ki.
Idézet
 
 
+4 #21 Draveczki-Ury Ádám 2013-05-08 04:58
Idézet - kt:
Az Undisputedet meg se hallgattam, mert nem érdekel.

A Geminit sem? Pedig az szerintem az egyik legjobb daluk a '90-es évekből. Állatira tudnék örülni neki, ha ismét bekerülne a koncertprogramb a is valamikor.
Idézet
 
 
+3 #20 kt 2013-05-07 16:58
Nálam Season után.

1. God Hates Us All
2. World Painted Blood
3. Diabolus In Musica
4. Divine Intervention
5. Christ Illusion

De még a Christ is jó. Az Undisputedet meg se hallgattam, mert nem érdekel.
Idézet
 
 
+2 #19 Necrofaust 2013-05-07 16:46
Amikor kijött a lemez, nem tudtam vele mit kezdeni, aztán 2-3 év elteltével valahogy beérett, nem Slayer alapmű, de az Bostaph éra legjobb anyaga számomra. A Divine nagyon gyengus, idegesítően monoton, nem történik semmi rajta, egyedsül a Dittohead-et tudom felidézni róla, semmi mást, pedig hallottam elégszer, a GHUA-t pedig a hangzása miatt nem tudtam elviselni és a megjelenése óta most a napokban hallgattam végig másodszor.

A Seasons utáni lemezek közül számomra a Christ Illusion az etalon, jó thrash anyag, de a Diabolus a második legjobb nálam ezek közül, a World Painted-en a nóták nem rosszak (kb a fele) de a hangzása teljesen értékelhetetlen .

Hail Jeff!
Idézet
 
 
+5 #18 Kiss Gábor (Shock!) 2013-05-07 05:43
Idézet - dr. justice:
Ez az album is jó és aktuális, de én inkább a South Of Heavennel emlékeznék Jeff Hannemanra ( R.I.P. ).


Nem is kell már rá sokáig várnod...
Idézet
 
 
+3 #17 dr. justice 2013-05-06 20:54
Ez az album is jó és aktuális, de én inkább a South Of Heavennel emlékeznék Jeff Hannemanra ( R.I.P. ).
Idézet
 
 
+2 #16 Venomádi 2013-05-06 19:35
Manapság nem hallgatom teljes terjedelmében a lemezt, de kétségtelen, hogy a mai napig beteszem pl a Scrumot. Azzal ismertem meg az albumot, és a mai napig is próbálja kitekerni a nyakam fékezhetetlenül :d imádom
Idézet
 
 
+3 #15 kt 2013-05-06 16:39
Idézet - kéjsóvár bohóc:
Nekem ez a lemezük nem igazán jött be, de minden idők egyik legjobb Slayer nótája viszont ezen az albumon van. A bitter piece! Amúgy Bostaph Pali kurva jó dobos! Lehet itt Lombrágózni de akkor is a metál világ egyik legtechnikásabb dobosa, Pali!


Nekem sincs semmi bajom Bostaph-fal, rajta aztán nem múlt semmi, sőt!
Idézet
 
 
+5 #14 kt 2013-05-06 16:38
Szerintem baromi erősen szól ez a lemez. A zene a végére nekem kicsit elfárad, de itt van például a Bitter Peace, ami az egyik legjobb daluk. Meg van még jópár emlékezetes szám.
Idézet
 
 
+2 #13 kéjsóvár bohóc 2013-05-06 16:35
Nekem ez a lemezük nem igazán jött be, de minden idők egyik legjobb Slayer nótája viszont ezen az albumon van. A bitter piece! Amúgy Bostaph Pali kurva jó dobos! Lehet itt Lombrágózni de akkor is a metál világ egyik legtechnikásabb dobosa, Pali!
Idézet
 
 
+3 #12 simple 2013-05-06 14:00
"Nem akarok kötözködni, de hogy sikerült tizenöt év alatt abszolvált három teljes hallgatással kiérlelt véleményt alkotni egy lemezről? :D"

Valahogy úgy lehetett ez, hogy első hallgatásra kiderült, hogy nem hasonlít a Divine-ra, aztán mivel volt már előtte pár album, inkább azokat hallgattam. Mikor újból elővettem, akkor se győzött meg, úgyhogy hanyagoltam. A God Hates Us Allt is csak 1 fokkal tartom jobbnak, de az sokkal energikusabb, direktebb, és talán annak van a legjobb hangzása... na jó, a Divine után. És ez azért sem szentségtörés, mert Lombardonál mindenhol változó, nem egyenletes, ugyanakkor vékonyabb dob (főleg pergő) soundot kapunk, viszont Paul bátyánk munkájából könnyebb volt kihozni egy egyenletes színvonalú, teltebb hangzású valamit, amit én jobban szeretek. (Persze azért Lombardo a nembör van!)
Szóval röviden, valóban nem "kiérlelt" a véleményem, csak annyi zene van, amit hallgatok, ezt nem tartottam/tartom érdemesnek arra, hogy többet foglalkozzak vele. (Ez olyan, minthogy a Testament az egyik legnagyobb kedvencem, mégis vannak teljes albumok, amiket hanyagolok tőlük is, ezek egyike a New Order.)
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2012. július 11.

 

Slayer - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

Pain of Salvation - Budapest, A38, 2010. október 24.

 

ZZ Top - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2009. október 15.

 

Winger - Budapest, A38, 2009. december 9.

 

Wendigo - Budapest, Petőfi Csarnok, 2008. október 31.