Shock!

október 22.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Slayer: Diabolus In Musica

0506slayercBár 2013. május 2-án egy rendkívüli zenésszel/dalszerzővel és egy illúzióval egyaránt szegényebbek lettünk, jelen megemlékezéshez mégsem ez a sajnálatos esemény jelenti az egyetlen okot. A Diabolus In Musica, a Slayer történetének talán legmegosztóbb albuma alig egy hónap múlva lesz tizenöt éves, ráadásul az életműben – talán egyedüliként – zeneileg szinte kizárólagosan Jeff Hanneman keze munkájának tekinthető. Egy még mindig újnak számító dobossal, a Huntington Park-i titánokhoz hasonló „ősmaradványokat" elsöpörni igyekvő zenei klímában kellett a kvartettnek újra elhelyeznie magát a térképen ezzel a lemezzel, avagy megvédenie trónját az extrém metal felségterületén. Ebbéli sikerük, ahogy az album megítélése is, erősen vitatott, véleményem szerint azonban e munkájával a kaliforniai négyes sokat kockáztatva, de hatalmas lépést tett tekintélyének megőrzése terén. Egyben leszállította a számomra legmeghatározóbb Slayer produkciót, egy hányattatott sorsú klasszikust.

megjelenés:
1998. június 9.

kiadó:
American
producer: Rick Rubin & Slayer

zenészek:
Tom Araya  - ének, basszusgitár
Kerry King - gitár
Jeff Hanneman - gitár
Paul Bostaph - dobok

játékidő: 46:24

1. Bitter Peace
2. Death's Head
3. Stain Of Mind
4. Overt Enemy
5. Perversions Of Pain
6. Love To Hate
7. Desire
8. In The Name Of God
9. Scrum
10. Screaming From The Sky
11. Wicked
12. Point

Szerinted hány pont?
( 52 Szavazat )

A Diabolus In Musica leginkább úgy helyezhető el a Slayer életműben, mint a Bostaph-éra középső és alapvető alkotása. Nem célom elvitatni (oktalanság is volna), hogy Az Egyetlen Slayer Dobost természetesen Dave Lombardónak hívják, semmiképpen sem hagyható azonban figyelmen kívül az az évtized, és az a három plusz egy lemez, amelyek Paul Bostaph lábnyomát viselik magukon. A Forbiddenből igazolt dobos-zseni ugyanis mindenkor jóval több volt a gépezetben egyszerű pótalkatrésznél, emberfeletti kvalitásait pedig éppen ezen az albumon igazolja legfényesebben. Nem vagyok benne biztos, hogy a Slayer a klasszikus felállással is nekifutott volna az itt felállított lécnek, vagy ha mégis, akkor a megvalósítás ennyire megalázóan tanárira sikerült volna. De ezt is csupán a kép teljessé tétele okán írtam le, és abban, amit itt hallunk, mind a négy főszereplő egyformán bűnrészes, egyikük sem helyettesíthető, avagy vehető ki az egyenletből. Ez itt az Ölő, legjobb formájában.

A hetes számú sorlemez a biográfiába vegytiszta Hanneman produkcióként soroltatik, sokkal inkább, mint azelőtt, vagy azóta bármelyik munka, ami a Huntington Park-i műhelyből kikerült. Az európai kiadás tizenkét dalából tízet jegyez egyedüli dalszerzőként a szőke gitáros, a dalszövegek közül pedig öt megírásában vállalt főszerepet. A cseppet sem könnyű alkotási folyamatról Jeff egy korabeli interjúban így beszélt: „Amikor ezt az albumot írtuk, egyre csak a célt kerestem magam előtt, a legyőzendő ellenfelet, de semmi sem tudott kellő hatást gyakorolni rám. Nem hallottam semmi olyan agresszív vagy súlyos cuccot, amiért érdemes lett volna felvenni a kesztyűt, így a saját fejem után kellett mennem. Továbbra is mi vagyunk saját magunk elsőszámú rajongói, még mindig lenyűgöznek egyes friss témáink. Szórakoztató dolog megpróbálni egyre jobbnak lenni, magasabb léceket megugrani." Az új standard felállítására irányuló igyekezet elvitathatatlan, abban azonban korántsem vagyok ilyen bizonyos, hogy a patinás múlttal, de bizonytalan jelennel bíró csapat csupán önmagának akart volna bizonyítani a Diabolusszal.

0506slayer1

A '90-es évek közepének zenei klímájában bizony még az egyik utolsó thrash-szikla Slayernek is el kellett gondolkozni a hogyan továbbról. A műfaj hajdani nagy kvartettjének legnagyobbra nőtt képviselője, a Metallica ekkor már térdig gázolt a Load / Reload korszak bizarr gyümölcseiben, a Megadeth is inkább kacsintgatott a rádiók, semmint a saját múltja felé, az Anthrax pedig a Diabolusszal egy időben kiadott Volume 8-tel szintén megosztani készült saját táborát. Anélkül, hogy minősíteni akarnám a korábbi Slayer lemezeket, talán vitán felül megállapítható, hogy mind az 1994-es Divine Intervention, mind az azt két évvel követő punkfeldolgozásos album, az Undisputed Attitude nélkülözte az igazán előremutató momentumokat, a gőzmozdony megtorpanni látszott. Eközben a Korn, vagy éppen a Machine Head próbált éppen új arcot adni az extrém metal színtérnek, sőt, a System Of A Down is ott állt már javában a startvonalon. Kerryéknek ebben a mezőnyben kellett igazán egy referencia-értékű, a világ korábban ismert rendjét helyreállító anyaggal előrukkolniuk, amelynek hallatán a tisztelt hallgatóság újfent megállapíthatja, hogy a Slayer bizony még mindig gyilkos!

0506slayer2Míg a Divine egyértelműen King lemezének számított, a komolyan felpumpált és tarkóig kitetovált gitáros a Diabolus születése idején szembeötlő ötlethiánnyal küzdött. Az amerikai kiadáson nem fellelhető, Hannemannel közösen jegyzett Wickeden kívül mindössze egyetlen nóta, a „hagyományosan" vallásellenes témát boncolgató In The Name Of God származik a dalszerzőpáros extrémebb felétől, aki ezen felül csupán néhány dalszöveggel segítette hetedik sorlemezük világra jöttét. Annak ellenére azonban, hogy mindig is Jeff számított a banda konvencionálisabb figurájának, brutalitásban csúcsra járt az elkészült anyag. A dalokért jószerivel egyszemélyben felelős Hanneman rendkívül vékony jégen egyensúlyozott ezidőtájt: egyszerre markánsan kísérletező, másfelől a Slayer tradícióit is demonstráló anyagot kellett itt összeraknia, ami mindemellett valódi kinyilatkoztatásként is hat. Nyilvánvalóan nem volt előzmények nélküli az ötlet, hogy immár ők is lejjebb hangolják a gitárokat (zömmel drop C-re), ahogy hasonlóan magától értetődő természetességgel szivárogtak be egyértelmű hatások a pályatársak friss produkcióiból is. Mindez pedig már önmagában különleges karaktert, pikáns ízt kölcsönzött minden idők talán legtöbb tabut ledöntő, éppen ezért a hírhedten konzervatív tábort leginkább megosztó Slayer albumának.

Nem csupán a dalszerzésben merészkedtek az urak ingoványos terepre. Araya például sokkal bátrabban kísérletezik a hangjával, mint korábban szokása volt, miközben végre hangszeres teljesítménye is látványos hangsúlyt kapott a keverés során. Apró adalék, hogy a frontindián a stúdióban ezúttal kézben tartott mikrofonba üvöltötte mondandóját, ami az énektechnika terén is kinyitott néhány kaput. Szólók terén mintha King is visszafogta volna magát az eszetlen tremolókar-rángatástól, és nagyobb odaadással szolgálta ki az izmos groove-okat. Még ha utóbbi téren talán nem is érik el a korábbi színvonalat, a két bárdista váltott szólói – például rögtön a nyitó Bitter Peace-ben – újfent rendkívül élvezetesek. A producer Rick Rubin jó szokása szerint remekül kitalálta a dobsoundot, Paul Bostaph pedig olyan alapot pakol a gitárok alá, ami senkiben sem hagyhat hiányérzetet. Hallhatóan élvezi, hogy teljesítőképessége végső határáig elmehet a dalokban, témáit pedig hasonló gondossággal rakta itt össze, akárcsak a gitárosok. A dalszövegek terén hasonló nóvumokról nem beszélhetünk, Hanneman és King témái a szokásos kört – vallás, háború és más ember kreálta őrületek – járják be, Araya pedig a sorozatgyilkos szériában hoz egy friss darabot.

0506slayer3

El lehet persze azon vitatkozni, mennyire slayeres mindaz, amit itt hallunk, annyi azonban bizonyos, hogy a zenekar a maga idején igenis rettentő büszkén vállalta ezt az intenzitásában és súlyosságában szinte minden versenytársát elsöprő lemezt. Annak ellenére, hogy a Diabolus megítélése a kritikusok részéről sosem látott szélsőségeket eredményezett, az album kereskedelmileg is sikeresnek bizonyult, bár elődje pozícióit már nem érte el a listákon. Kislemezként a legkevésbé sem tipikus, viszont eszetlen húzással bíró Stain Of Mindot hozták ki, mely a klasszikus felállás visszarendeződése után is tartósan a koncertprogram része maradt, egyedüliként erről a lemezről. Akadnak pedig még hasonló gyöngyszemek a dobozban: a már említett nyitó tétel mellett a láncfűrészes gyilkosként közelítő Overt Enemy, vagy a dicső napokat is vastagon felidéző Screaming From The Sky.

A tritónusz – hat félhangnyi távolság a kromatikus hangskálán, más néven bővített kvart vagy szűkített kvint – után elkeresztelt album néhány kivételes alkotáshoz hasonlóan maximálisan képes a negatív energiák felszabadítására és levezetésére. A Diabolus In Musica egyike az extrém metal leginkább alulértékelt, számos alkalommal megköpködött, imádnivaló zabigyerekeinek.

 
FacebookGoogle bookmarkMyspace bookmarkIWIWSatartlapDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Hozzászólások 

 
+2 #23 GTJV82 2013-05-08 13:51
Fura album ez, én spec. elvagyok vele, bár nem a kedvencem: zeneileg ez sokkal inkább a Pantera, mintsem Slayer.
A God Hates Us All nekem már tetszik, az olyan félúton van e lemez groove-jai és a Christ Illusion thrash-e között.
A Christ Illusion szerintem a legjobb késői lemez, igazi thrash bomba.
A World Painted Blood szerintem már inkább csak egy rutinmunka, és igen, a hangzás (mintha csak Death Magnetic II. lenne) aránytalan és dinamikátlan, főleg a dobok hangzása szörnyű.
R.I.P. Jeff!
Idézet
 
 
+1 #22 kt 2013-05-08 12:42
Idézet - Draveczki-Ury Ádám:
Idézet - kt:
Az Undisputedet meg se hallgattam, mert nem érdekel.

A Geminit sem? Pedig az szerintem az egyik legjobb daluk a '90-es évekből. Állatira tudnék örülni neki, ha ismét bekerülne a koncertprogramb a is valamikor.


Na most végighallgattam . A Gemini száz méterrel magasodik ki a többi dal közül. Alig bírtam eljutni odáig, borzasztó volt. Nem nekem találták ki.
Idézet
 
 
+3 #21 Draveczki-Ury Ádám 2013-05-08 05:58
Idézet - kt:
Az Undisputedet meg se hallgattam, mert nem érdekel.

A Geminit sem? Pedig az szerintem az egyik legjobb daluk a '90-es évekből. Állatira tudnék örülni neki, ha ismét bekerülne a koncertprogramb a is valamikor.
Idézet
 
 
+3 #20 kt 2013-05-07 17:58
Nálam Season után.

1. God Hates Us All
2. World Painted Blood
3. Diabolus In Musica
4. Divine Intervention
5. Christ Illusion

De még a Christ is jó. Az Undisputedet meg se hallgattam, mert nem érdekel.
Idézet
 
 
+1 #19 Necrofaust 2013-05-07 17:46
Amikor kijött a lemez, nem tudtam vele mit kezdeni, aztán 2-3 év elteltével valahogy beérett, nem Slayer alapmű, de az Bostaph éra legjobb anyaga számomra. A Divine nagyon gyengus, idegesítően monoton, nem történik semmi rajta, egyedsül a Dittohead-et tudom felidézni róla, semmi mást, pedig hallottam elégszer, a GHUA-t pedig a hangzása miatt nem tudtam elviselni és a megjelenése óta most a napokban hallgattam végig másodszor.

A Seasons utáni lemezek közül számomra a Christ Illusion az etalon, jó thrash anyag, de a Diabolus a második legjobb nálam ezek közül, a World Painted-en a nóták nem rosszak (kb a fele) de a hangzása teljesen értékelhetetlen .

Hail Jeff!
Idézet
 
 
+5 #18 Kiss Gábor (Shock!) 2013-05-07 06:43
Idézet - dr. justice:
Ez az album is jó és aktuális, de én inkább a South Of Heavennel emlékeznék Jeff Hannemanra ( R.I.P. ).


Nem is kell már rá sokáig várnod...
Idézet
 
 
+3 #17 dr. justice 2013-05-06 21:54
Ez az album is jó és aktuális, de én inkább a South Of Heavennel emlékeznék Jeff Hannemanra ( R.I.P. ).
Idézet
 
 
+2 #16 Venomádi 2013-05-06 20:35
Manapság nem hallgatom teljes terjedelmében a lemezt, de kétségtelen, hogy a mai napig beteszem pl a Scrumot. Azzal ismertem meg az albumot, és a mai napig is próbálja kitekerni a nyakam fékezhetetlenül :d imádom
Idézet
 
 
+3 #15 kt 2013-05-06 17:39
Idézet - kéjsóvár bohóc:
Nekem ez a lemezük nem igazán jött be, de minden idők egyik legjobb Slayer nótája viszont ezen az albumon van. A bitter piece! Amúgy Bostaph Pali kurva jó dobos! Lehet itt Lombrágózni de akkor is a metál világ egyik legtechnikásabb dobosa, Pali!


Nekem sincs semmi bajom Bostaph-fal, rajta aztán nem múlt semmi, sőt!
Idézet
 
 
+4 #14 kt 2013-05-06 17:38
Szerintem baromi erősen szól ez a lemez. A zene a végére nekem kicsit elfárad, de itt van például a Bitter Peace, ami az egyik legjobb daluk. Meg van még jópár emlékezetes szám.
Idézet
 
 
+2 #13 kéjsóvár bohóc 2013-05-06 17:35
Nekem ez a lemezük nem igazán jött be, de minden idők egyik legjobb Slayer nótája viszont ezen az albumon van. A bitter piece! Amúgy Bostaph Pali kurva jó dobos! Lehet itt Lombrágózni de akkor is a metál világ egyik legtechnikásabb dobosa, Pali!
Idézet
 
 
+3 #12 simple 2013-05-06 15:00
"Nem akarok kötözködni, de hogy sikerült tizenöt év alatt abszolvált három teljes hallgatással kiérlelt véleményt alkotni egy lemezről? :D"

Valahogy úgy lehetett ez, hogy első hallgatásra kiderült, hogy nem hasonlít a Divine-ra, aztán mivel volt már előtte pár album, inkább azokat hallgattam. Mikor újból elővettem, akkor se győzött meg, úgyhogy hanyagoltam. A God Hates Us Allt is csak 1 fokkal tartom jobbnak, de az sokkal energikusabb, direktebb, és talán annak van a legjobb hangzása... na jó, a Divine után. És ez azért sem szentségtörés, mert Lombardonál mindenhol változó, nem egyenletes, ugyanakkor vékonyabb dob (főleg pergő) soundot kapunk, viszont Paul bátyánk munkájából könnyebb volt kihozni egy egyenletes színvonalú, teltebb hangzású valamit, amit én jobban szeretek. (Persze azért Lombardo a nembör van!)
Szóval röviden, valóban nem "kiérlelt" a véleményem, csak annyi zene van, amit hallgatok, ezt nem tartottam/tartom érdemesnek arra, hogy többet foglalkozzak vele. (Ez olyan, minthogy a Testament az egyik legnagyobb kedvencem, mégis vannak teljes albumok, amiket hanyagolok tőlük is, ezek egyike a New Order.)
Idézet
 
 
+5 #11 Messire 2013-05-06 14:49
Máig a kedvenc tőlük, speciel sokkal izgalmasabbnak tartom, mint a Divine-t. Érdekes, hogy pont az egyetlen King-dal, az In the name of God érett be a leglassabban róla...
Idézet
 
 
+5 #10 codename333 2013-05-06 14:06
Hát én is inkább azt a tábort erősítem akik ha Slayerre vágynak tán nem ehhez nyúlnak először és nem is ez a lemez villan be előttök és nem enenka lemeznek a számai jutnak először eszébe.De ugyanakkor mégis van benne valami megkerülhetetle n.Nyilván a különcsége miatt.Sztem bátor dolog volt kiadni és sztem jobb Slayer Diabolus in musica-ja mint a Metallica Load/Reload húzása.Szóval amgukhoz képest én szerintem abszolút sem nem rossz se nem úgy blama tőlük.Ha megkelllett írni hát megkellett.Így van ez rendjén.Ma meg is hallgatom ha már itt tartunk :D
Idézet
 
 
+4 #9 Balazs 2013-05-06 13:25
Legelsö Slayer lemezem volt nekem is, raadasul akkor meg "zsakbamacskaken t" (de hülyen hangzik is ez) vettem meg a CD-t, hiszen akkoriban meg nem lehetett belehallgatni sehol.
Nagyon megtetszett a lemez, es a Metallica utan ez volt a következö lepes a kemenyebb zenek fele :)
Viszont miutan megismertem a korabbi albumaikat is, a Diabolust egyre kevesebbet hallgattam, talan pont azert mert "tul modern". Jo lemez, es a kilencvenes vegenek a stilusahoz (vagy mondjuk ki: trendjeihez) jol passzol, de azert ha Slayert akarok hallgatni, ezt a lemezt altalaban nem veszem elö.
Idézet
 
 
+12 #8 Draveczki-Ury Ádám 2013-05-06 13:22
Idézet - simple:
Annyira, hogy egy hallgatás után - most jön a nem vicc: 12 év múlva tettem be újra a cd lejátszóba!!!! És azóta is csak maximum egyszer vetemedtem ilyen tettre.

Nem akarok kötözködni, de hogy sikerült tizenöt év alatt abszolvált három teljes hallgatással kiérlelt véleményt alkotni egy lemezről? :D
Idézet
 
 
-5 #7 simple 2013-05-06 13:10
Csak hogy ellenpontja is legyen a hozzászólásokna k: amikor az album megjelent, egyből mentem a Hammer Barlangba, ahonnan megszerezve, otthon betéve óóóóóóóóóriásit csalódtam a zenében. Annyira, hogy egy hallgatás után - most jön a nem vicc: 12 év múlva tettem be újra a cd lejátszóba!!!! És azóta is csak maximum egyszer vetemedtem ilyen tettre. Számomra nagyon unalmas az egész, bár nem mondom, hogy nem Slayeres, de egyszerűen azzal tudnám jellemezni, hogy mit érzek, hogy a szintén ugyanezzel a felállással kiadott későbbi dvd sem vált ki belőlem semmit, mintha egy fáradt banda lennének, viszont a Live Intrusiont, amin az űber csúcs Divine Interventiont is bemutatták, azt fantasztikusnak tartom a mai napig. Azon én is el szoktam gondolkozni, hogy Lombardo mit dobolt volna a Divine-ra, de amit ott Bostaph művelt, az számomra ötletességben - a stílushoz viszonyítva - majdnem felér az egyedülálló Individual Thought Patternshez. Ehhez képest nagyon vérszegény a Diabolus. Szerintem.
Idézet
 
 
+6 #6 entropy 2013-05-06 12:46
Hogy mennyire Slayer? 101%. Nem emlékszem köpködésre, sem zabigyerekségre , csak az ultrabrutális örömre, amit az album kiváltott. A Slayer meg tudott újulni ezzel a lemezzel és közben önmaga is maradt - mesteri, hibátlan produkció.
Idézet
 
 
+4 #5 Edward_Richtofen 2013-05-06 12:05
Idézet - Mr.Bronson:
A sound nekem kifejezetten tetszik,végre hallani lehetett a basszusgitárt,v olt alja a zenének Bostaph pedig mesteri munkát végzett a doboknál!

Igen, a basszus viszont tényleg királyul szól.
Idézet
 
 
+8 #4 Mr.Bronson 2013-05-06 11:49
Nekem is az egyik kedvenc Slayer albumom,a második amit hallottam tőlük és 14 évesen nem kicsit szartam össze magam amikor meghallottam! :) Amikor meg a szüleim meglátták a bookletet igencsak kiakadtak... :-D A sound nekem kifejezetten tetszik,végre hallani lehetett a basszusgitárt,v olt alja a zenének Bostaph pedig mesteri munkát végzett a doboknál!
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés

Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Legfrissebb galériák

 

Iron Maiden - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Anthrax - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Peter Gabriel - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. május 6.

 

Red Dragon Cartel - Budapest, A38, 2014. május 5.

 

Anneke Van Giersbergen - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Anna Murphy - Budapest, Club 202, 2014. április 4.