Shock!

június 24.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Aerosmith, Beyond The Black - Krakkó, 2017. június 2.

0610aero4Némi szellemeskedést is bedobva Aero-vederci Baby! néven fut az Aerosmith aktuális Európa-turnéja, amelynek elnevezése hallatán akkor is mindenki számára világos lehet, hogy tulajdonképpen búcsúzásról van szó, ha figyelmen kívül hagyjuk a csapat felől az utóbbi hónapokban érkező nyilatkozatokat. Ahogy tehát pár éve a Judas Priest és a Scorpions, vagy most épp a Deep Purple is belengette, hogy lassan bizony leteszik a lantot, úgy minden idők legsikeresebb amerikai rockzenekara is elérkezettnek látta az időt, hogy bejelentse búcsúját. Ahogy azonban a többi csapatnál sem volt teljesen világos soha, hogy ez mit is jelent pontosan, úgy az Aerosmithnél sem tudható, hogy tulajdonképpen hány szakaszból áll majd, vagy meddig fog tartani ez a turné. Sőt, bizonyos nyilatkozatok szerint még az sem lehetetlen, hogy újabb zenéket is írnak majd.

Míg azonban a fentebb említett kortársak a színtér viszonylag konstans és stabil tényezői, addig az Aerosmith működése az utóbbi években kifejezetten hektikus volt, így nem csoda, hogy az elég lazára vett európai kanyar állomásai iránt óriási az érdeklődés. Egyrészről nem is fordulnak meg túl gyakran errefelé (2014-ben jártak Európában utoljára), másrészről pedig esetükben tényleg simán benne van a pakliban, hogy ez az utolsó lehetőség élőben elcsípni a bandát. Mivel pedig annak ellenére, hogy gyerekkorom óta imádom a zenéjüket (1993, MTV, Alicia Silverstone, Liv Tyler, Crazy, Amazing... folytassam?), még sosem láttam őket, nem is volt kérdés, hogy egy falka veszett kutyával sem tudnánaak távol tartani a turnétól. Budapesti állomás híján végül Krakkóba váltottam jegyet, hogy 18 ezer másik rajongóval együtt nézzem végig életem első Aerosmith-showját.

időpont:
2017. június 2.
helyszín:
Krakkó, Tauron Arena
Neked hogy tetszett?
( 16 Szavazat )

A profi szervezőgárdának köszönhetően a hatalmas tömeg ellenére is gond nélkül lehetett sörhöz vagy a hivatalos merchpultban pólóhoz jutni, és a beengedés is flottul ment. Kisebb sokként ért azonban, amikor a küzdőtéren szembesültem azzal, hogy a „kiemelt" fogalmát meglehetősen furcsán értelmezték a lengyel kollégák. A küzdőtér felosztása ugyanis úgy nézett ki, hogy a „kiemelt" szektor nagyjából a küzdőtér 70 százalékát foglalta el, azaz ha befurakodtál a sima álló rész legelejére, akkor is állt előtted vagy 5-6 ezer ember. Ilyen körülmények között a nyitó Beyond The Blacket nem is volt túl sok ingerenciám nézni, annak ellenére sem, hogy az Whole Lotta Love-ot tök jól nyomták, és ugyan semmi újat nem mutatnak, szimfonikus metalmuzsikájuk is rendben van. Bár sajnos a Metal Church első lemezén szereplő klasszikushoz semmi köze.

0610aero2

Az előzenekar után igyekeztem minél előrébb furakodni, hogy ne csak a kivetítőn láthassam a toxikus ikreket, a kisebb csúszással kezdődő, majdnem kétórás Aerosmith-buli pedig annak ellenére elvarázsolt, hogy ekkora heringjárat tényleg csak a legritkább esetekben fordul elő koncerten. Míg nálunk teltház esetén is van egy szellősebb hátsó traktus gyakorlatilag bármely koncertteremben, addig itt az egész állórész egybefüggő, tömény embermasszát alkotott, ahol ahhoz sem volt elég hely, hogy lehajoljak a földön lévő hátizsákomhoz. Steven Tyler, Joe Perry és a többiek azonban hamar elterelték a figyelmemet erről ez elhanyagolható kellemetlenségről, a zenekar ugyanis hozta azt a kiváló formát, amit a 2014-es, doningtoni fellépésüket megörökítő DVD-n lehet látni.

Az idő persze elég komoly nyomokat hagyott rajtuk: Joe Perry például megdöbbentően szarul néz ki, illetve Tyler hangja is jócskán kopott, de a rock and rollt még mindig úgy nyomják, ahogy csak a nagy öregek képesek. A koncert zeneileg abszolút kiváló volt, az éneket pedig megtámogatták Buck Johnson billentyűs csatasorba állításával, aki sok esetben a magasakat Tylertől teljesen átvéve tette vastagabbá és erősebbé a dallamokat. Ez pedig a lehető legjobb megoldás volt, hiszen így a jövőre 70 éves Stevent megkímélték attól, hogy necces szituációkba keveredjen, viszont a közönség is megkapta azokat a dalokat és azokat az énektémákat, amiket hallani akart. Ugyanakkor amellett, hogy a magasak már nem törnek elő olyan ellenállhatatlanul, Tyler a középtartományokban még mindig isten, hangjával pedig ma is úgy tud játszani, ahogy senki más. Jellegzetes mozgásával és örökmozgó figurájával persze most is egymaga bezsebelné az összes reflektorfényt, ha nem lenne ott ikonikus „ikertesója", a szintén igencsak extravagáns Joe Perry, aki amellett, hogy kifejezetten karakteres, ízes gitáros, színpadi figurának sem utolsó. Mellettük a többiek tényleg csak epizodisták benyomását keltik, de ha képben vagy a zenekar történetével kapcsolatban, pontosan tudod, hogy a csapat elképzelhetetlen a Kramer – Whitford – Hamilton trió nélkül is. Olyannyira, hogy egyik személyes kedvencem, az 1975 óta kihagyhatatlan, és természetesen ezen a koncerten is elhangzó Sweet Emotion például teljes egészében a bőgős, Tom Hamilton dala.

0610aero3

Ahogy várható volt, Joe Perry 1980-as szólólemezének címadójával, a később a Done With Mirrorsra is újravett Let The Music Do The Talkinggal induló koncert igazi slágerparádé volt: Young Lust, Cryin', hatalmasat ütő Livin' On The Edge, Love In An Elevator, folyamatosan sorjáztak az Aerosmith feltámadását jelentő, a Permanent Vacationnel indult második aranykor alapvetései. Ezek közé két Fleetwood Mac-feldolgozás, a Stop Messin' Around és az Oh Well fért be, majd jött a Jaded, illetve az MTV-korszak ismételt megidézéseként a Hangman Jury. Egészen a koncert kétharmadáig tehát semmi nem került elő a korai anyagokról, ekkor azonban végre érkezett a Seasons Of Wither és a korábban már említett Sweet Emotion, számomra pedig a Livin' On The Edge és az I Don't Want To Miss a Thing mellett egyértelműen ezek jelentették a csúcspontot. Az első öt lemeznek ugyanis mágikus hangulata van, ráadásul sorjáznak rajtuk a jobbnál jobb dalok, amelyek közül legalább a Toys In The Attic, a Draw The Line, a Back In The Saddle, a Same Old Song And Dance vagy a Nobody's Fault igazán előkerülhetett volna. Helyettük azonban az Armageddon betétdalaként hatalmasat kaszáló ballada érkezett, ami annak ellenére is katartikusnak bizonyult, hogy alapjáraton finoman szólva sem tartozik a kedvenceim közé. Itt azonban hatalmas volt, ahogy az aréna egy emberként énekelte végig. Ezt követően érkezett még a Rag Doll és a Dude (Looks Like A Lady), meg köztük a Come Together a The Beatlestől, majd ráadásként két régi gigasláger, a Dream On és a Walk This Way zárta az estét.

Bármennyire is az a kép él a köztudatban a zenekarról, hogy tagjai ki nem állhatják egymást, ez mára vagy megváltozott, vagy csak roppant ügyesen palástolják, számomra ugyanis a koncert rutinos öreg csókák végtelenül profi örömzenéléseként csapódott le. Amellett, hogy Tyler és Perry természetesen sokat mozogtak együtt a színpadon, a többiekkel is rengeteg közös momentumuk volt, azaz rossz szájíznek vagy kényszeredettségnek nyomát sem lehetett látni.

Bár lassan tényleg beköszönt a dinoszauruszok kihalásának korszaka, én remélem, hogy pár jó évünk van még addig, és ebbe legalább egy új Aerosmith-lemez meg egy rakat további koncert is belefér.

0610aero1

 
FacebookGoogle bookmarkMyspace bookmarkIWIWSatartlapDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés

Kereső

Hozzászólások

Legfrissebb galériák

 

The Winery Dogs - Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. február 17.

 

Devin Townsend Project - Budapest, Barba Negra Music Club, 2015. március 12.

 

Slipknot - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

King 810 - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.