Shock!

szeptember 21.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Hans Zimmer - Budapest, 2016. május 11.

hans_zimmer_k2016_01Tagadhatatlanul bekapcsolódtunk idén a minőségi koncertkörutak vérkeringésébe, és nem csupán a hozzánk közelálló rockzenei eseményeket láthatjuk testközelből, hanem jóval szélesebb spektrumból válogathatunk, így a világ egyik legnevesebb filmzeneszerzőjét, Hans Zimmert is teltház várta az Arénában. Minden széles körben ismert zenekarnak/zeneszerzőnek megvan az a szerzeménye, amely miatt a közönség egy része ellátogat egy ilyesfajta nagyszabásúbb rendezvényre, hogy közismert példával éljek: a Metallicának a Nothing Else Matters vagy az Enter Sandman az, amiért még pár éve is a soktízezres tömeg igen nagy százaléka megnézte Hetfieldéket. Erősen sarkítva, de valahogy így gondolkodhatott Hans Zimmer koncertjére ellátogatók jó része is, csak itt több választási lehetőség volt a „legnagyobb kedvencek"-repertoárból. Bevallom, én kimondottan az Inception film zenéit vágytam élőben hallani, még akkor is, ha nyilvánvalóan a zeneszerző jóval több művét kedvelem. Ez volt az a soundtrack, amely olyan elementáris erővel vált részemmé, mint annak idején az örök toplistás Blade Runner filmzenealbum.

időpont:
2016. május 11.
helyszín:
Budapest, Papp László Budapest Sportaréna
Neked hogy tetszett?
( 14 Szavazat )

Szerencsére nem néztem utána, mit várhatok a koncerttől, sem setlistet, sem youtube-os felvételeket nem kotorásztam, így abszolút meglepetésként ért annak minden másodperce. Bevallom, igazából arra számítottam, hogy Hans Zimmer majd zongorázik sokat, meg néha karmesterkedik, de álmomban nem gondoltam volna, hogy ennyire végtelenül rokonszenvesen, a zenekartagok és a zeneművek iránti alázattal éli és zenéli végig a koncertet. Az „éli" fontos szó, hiszen az első másodperctől az utolsóig együtt lélegzett a szerzeményekkel, hol bendzsózva, hol gitározva, hol zongorázva, de közben cseppet sem tolta magát előtérbe. Sőt, folyamatosan a többi, némelyik tizen-huszonéve vele zenélő zenekartagra fókuszált, és hihetetlen (illetve sokkal inkább hihető) szeretettel mesélt mindenkiről. Érződött, hogy nem igazán színpadi ember, hiszen ez az első koncertkörútja (jobb későn, mint soha, ugye), így némelyest csapongóan, szószátyár módon telt el a koncert első fele, amikor a művek között rövid sztorikat mesélt, de hát akinek olyan barátai vannak, mint például Ridley Scott, simán megteheti ezt.

hans_zimmer_k2016_02

Az este első felében olyan filmek zenéiből kaphattunk ízelítőt (a teljesség igénye nélkül), mint a Miss Daisy sofőrje, a Sherlock Holmes, a Madagaszkár, a Gladiátor, A Da Vinci-kód meg A Karib-tenger kalózai. Itt aránylag kevés fényt használtak (még), a háttérvetítés elsőként A Da Vinci-kódnál volt igazán hatásos, de azt, hogy itt valami igazán nagy dolog van készülőben, az Angyalok és démonok vörösbe borult dobszólójánál éreztem: gyomorba markolóan (bár a vörös fények és miatt inkább a démoni jelző illene ide, visszautalva rögtön a címre is) hatásos és kompakt volt az egész, és ez még csak egy halvány ízelítőt mutatott abból, mi vár még ránk az este folyamán. Ne feledkezzünk meg arról, hogy Zimmer saját soktagos, sokhangszeres zenekara mögött a Magyar Virtuózok Kamarazenekar és a Cinema Studio Choir zenélt/énekelt csodálatosan, a főszereplő zenekarából pedig értelemszerűen (és ismét hazabeszélve) az incubusos Mike Einzigert és a végtelenül tehetséges Guthrie Govant emelném ki, főleg persze utóbbit, akit ugye pár héttel korábban Steven Wilson zenekarában kellett volna látnunk, de nyilván e koncertkörút miatt jött kicsit késve hozzánk.

hans_zimmer_k2016_03

Hans Zimmer műveinek nagy részében megvan egyfajta sajátos, csak rá jellemző repetitív íz, amire én azt mondom, hogy ez az az ősi erő, ami rengeteg zenében felsejlik, csak éppen más a körítés, mint mondjuk (hogy megint hazabeszéljek) a Slayernél, és akkor elmélkedhetnénk arról is, hogy a zene nyelve igazából univerzális. Mondanom sem kell, a helyenként kicsit áthangszerelt művek döbbenetes erővel keltek életre, lüktettek, és ugyan a hely akusztikai sajátosságai miatt kicsit visszhangzott az Aréna, de azért gond nélkül bele lehetett merülni a hangorkánba. Az egyik legismertebb szerzemény az első részből talán Az oroszlánkirály volt, amely az „igazi hang", Lebo M által kelt életre – ki miért ismeri, ugye, vagy gyerekkorában nézte tucatszám a Disney-klasszikust, vagy saját/testvére gyerekei miatt vált kitörölhetetlenné ez a melódia. Az első részt A Karib-tenger kalózai főtétele zárta, amikor Zimmer még az ütőhangszerek mögé is odakeveredett.

Rövid szünet után az est második része a Tiszta románc lágy dallamaival indult (Zimmer itt a fehér inget átváltotta egyszerű fekete, Lord, Forgive Me For My Synths feliratú pólóra – még humorérzéke is van), amibe az Esőember kúszott át (ugye, hogy akkor még nem is foglalkoztunk azzal, ki a zeneszerző, de mégis mindenki ismerte a melódiát?), aztán Az acélemberrel indult egy olyan letaglózó, páratlan utazás, amire nehéz szavakat találni. A villogó, színes háttérvetítéssel kísért, vonósokkal, gitárokkal megtámogatott bombasztikus szerzemény közben megint azon kaptam magam (mint a szintén ülős Wilsonon), hogy a karfát csapkodom, majd azt éreztem, menten kirepülök a székből, olyan szinten áramlott az energia mindenfelé. Az őrület határán zenéjéből megidézett tíz perc hihetetlen érzelemkavalkádja az egyik csúcspont volt számomra, a minimalista, mégis végtelenül hatásos vetítést pedig az egyik legmegkapóbbnak éreztem: kattogó, vörös négyzetek, csíkká olvadva, majd kiszélesedve „ráolvadtak" a színpadon állókra, és bizony ott már folytak a könnyeim.

hans_zimmer_k2016_07

A csodálatos Pókember második részének Electro tétele maga volt a modern rock-elektro-szimfo csoda, a zongorával, klarinéttal induló, majd dubstepes őrületbe torkoló rendezett káosz káprázatos és egyben hihetetlenül paráztató volt a villogó fényeivel, és a kórussal, elementáris erővel áramlott a zene a színpad felől. Utána jött a The Dark Knight Medley, amely cirka húsz percével még tovább fokozta az eddigieket a folyamatosan villogó fénycsíkokkal, meg a nemcsak a hátteret, hanem a teljes színpadot beborító fényformákkal együtt konkrétan egyszerre félelmetesre és bombasztikusra sikerült, dübörgő LSD-trippé vált. A vége felé már azon gondolkodtam, valaki a koncert után kísérjen el az autómhoz, pedig én aztán tényleg bírom a horrorisztikus dolgokat. Zimmer persze pár szóval Heath Ledgerről is megemlékezett az Aurora előtt, ez így volt szép és illő. Mondanom sem kell, hogy ekkor már folyamatosan tetőtől-talpig libabőrös voltam, és kivételesen nem a légkonditól.

Az utolsó fél órában a Csillagok között és az Eredet egy-egy medley-je hangzott el, az Interstellar alatt a háttérben értelemszerűen hatalmas (és nagyon élethű) orgonasípokat vetítettek ki, és szépen felcsendült a Dies Irae átirata is, így bő hétszáz évvel később a mű keletkezése után. Csodaszép pillanatok voltak ezek is, a zene pedig időtlen. Mint ahogy a világegyetem is, ahogy ezt Hans Zimmer is hangjegyekké formálta nekünk ebben a röpke pár percben. Az Interstellar blokkjának a végén jött el a pillanat, amikor a Mester a zenészek előtt karját feltartva vezényelte le néhány nagyon apró mozdulattal a mű végét, de lehet csak arra szolgált az egész, hogy végre ő is élvezze a saját szerzeményeit ilyen formában. Vastaps, aztán jött zárásnak az Inception: a vaksötét Arénában magasan egy-egy fénycsóva pásztázta végig a nézőteret egy zsigerig ható, búgó szintetizátorhanggal, ez megint az a fajta minimalizmus, ami sokkal hatásosabb, mintha ezerféle háttérvetítéssel borzolták volna az idegeinket. Jött az A Dream Is Collapsing, amelynek fokozatosan építkező csodájában Zimmer azt a pár elemi hangot megpengette gitáron: na, ez tényleg masszív zenei extázis volt. A zaklatott Mombasa után a Time zárta az estét a lehető legtökéletesebben: Hans Zimmer egy zongora mögött egy D és egy fisz hang segítségével szép lassan kivezetett minket a fénybe. Cirka tizenkétezer ember hallgatta mindezt egyetlen pisszenés nélkül.

hans_zimmer_k2016_06

Hans Zimmer vitathatatlanul zseni, és nagyon nagy igény lenne rá, hogy legyen még pár ilyen koncertkörútja, ha már belejött ebbe így, idősebb korában. Legközelebb pedig ilyen eseményre az első sorba fogok jegyet vásárolni, ahol kedvemre topoghatok és csapkodhatom a karfát, illetve megmerítkezhetem a zenében nyakig.

Igyekeztem pár szóval megjeleníteni a kizárólag szuperlatívuszokkal leírható átélt audio- és vizuális élményt, de tényleg minden létező szinten többet adott élőben mindez (így hangosan, gyomorba maró módon), amihez foghatót keveset éltem át, pedig nem kevés koncertet láttam már életemben. Ilyen estékért érdemes élni, köszönöm a szervezőknek, hogy részese lehettem.

 

Hozzászólások 

 
+2 #2 Valentin Szilvia 2016-05-15 18:58
Idézet - Morello:
A hsrmadik képen az Tina Guo?


Igen. Zseniális volt ő is.
Idézet
 
 
+1 #1 Morello 2016-05-15 18:22
A hsrmadik képen az Tina Guo?
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2012. július 11.

 

Mátyás Attila Band - Budapest, A38, 2011. július 2.

 

Sting - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. június 30.

 

Psychotic Waltz - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Stuck Mojo - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 2.

 

Wendigo - Budapest, Vörös Yuk, 2007. február 24.