Shock!

december 18.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Rockmaraton Fesztivál - Dunaújváros, 2017. július 13.

Régi adósságot törleszteni érkeztem ezen a kimondottan hűvös nyári napon a Duna partjára, hiszen mind a Moonspell, mind a Katatonia esetében olyan hajdani kedvenceimről van szó, akikkel a koncerteken mindeddig elkerültük egymást. Nem volt teljesen ok nélküli ez a távolságtartás részemről, merthogy – belegondolni is döbbenetes, mégis így van – mindkettejük iránt még azelőtt elvesztettem lelkesedésem javát, hogy egyáltalán koncertekre kezdtem volna járni. Ettől még persze nem csökken gyűjteményemben a Dance Of December Souls vagy az Irreligious jelentősége és dicsfénye, de az utóbbi évtizedekben mutatott lemezes teljesítményük tükrében különösebben nem kerestük egymás társaságát sem a portugálokkal, sem a svédekkel. Mindebből az is következik, hogy a valószínűtlenül teljes együttállást mutató csillagok alatt a magam részéről nagyjából elvárások nélkül érkeztem meg Dunaújvárosba.

katatonia_rockmaraton_2017_01A Rockmaratonon tavaly fordultam meg először, idén ugyanúgy egy napra érkeztem, mint legutóbb, viszont annak ellenére, hogy egy klasszikus nyári fesztiválról van szó (amelyek jellegüknél fogva minden olyasmit egyesítenek magukban, amit én nehezen viselek), ahol ráadásul a zenei kínálatot sem az én kedvem szerint alakítják, a rapid látogatás ismét roppant kellemes élménynek bizonyult. Emberléptékű árak, sorok és infrastruktúra, kényelmesen megközelíthető helyszín, aminek köszönhetően egy negyed hetes pesti indulást követően fél nyolckor már kellemesen hidratált állapotban fordulhattam a nagyobbik nagyszínpad felé, ahol éppen az Apey & The Pea bazsevált. A jókötésű triót is régen el akartam már csípni (ha nem is olyan régen, mint az este főszereplőit), jó hírük messze megelőzte őket. Alapvetően nem az én az én zenémet játsszák, a lemezeiket sem hallgattam agyon, de az efféle zenék jól szoktak működni nálam élőben, ezúttal sem volt ez másként.

időpont:
2017. július 13.
helyszín:
Dunaújváros
Neked hogy tetszett?
( 14 Szavazat )

Apey remek frontember, jó a szövege is, a hangzást illetően pedig ­– a tavalyi kellemetlen tapasztalatokkal ellentétben – már itt meggyőződhettünk arról, hogy nem lesz okunk panaszra az este során. Kellemesen hangos, arányos, brutális volt a sound, az urak pedig komótosan gyúrták a hatalmas ólomgolyót, amit rendre le is dobtak a nézők közé, hogy aztán újra hozzáfoghassanak a nyomasztáshoz. Nem mondom, hogy rajongó vált belőlem, ahhoz nekem hiányoztak a klasszikus értelemben vett, kapaszkodókkal ellátott dalok, de igen kellemes felvezetése volt mindez az estének. Lassan aztán a Nap is alábukott a horizonton, és ekkor már kimondottan hűvös időben vártunk a fő attrakciókra, miközben a Talco szórakoztatta némi mulatóssal a jobb sorsra érdemes nagyérdeműt. Benéztem még pár goromba percre az AWS-re is, de aztán úgy döntöttem, inkább keresek egy jó helyet a nagyszínpad előtt szépen gyülekező derékhad soraiban.

apey_rockmaraton_2017

Mivel nem készültem az eseményre különösebben, ezért csak a koncertet megelőző napokban esett le számomra, hogy valami csavaros logikával a Moonspell a nyári fesztiválos körben a Wolfheart és az Irreligious dalaival nosztalgiázik, innentől kezdve pedig örömünneppé vált számomra a kirándulás. Álomszerű setlist volt ez az ősrajongók számára, hiszen kizárólag (!) az említett első két album dalai hangzottak el, a zenekar alapításának 25 éves évfordulója előtt tisztelegve. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a koncert a (szinte) komplett Irreligiousszal indult, az eredeti dalsorrendben, majd egy érthetetlenül hosszúra nyújtott kosztümcserét követően a Wolfheartról szólalt meg néhány nóta, a fellépést pedig stílszerűen a Full Moon Madness zárta. Valódi időutazás volt tehát ez a hőskorba, ahol Fernando Ribeiro rendkívül látványos, lézersugarakat lövellő kesztyűje idézte csak a legújabb időket, a banda pedig mintha el is feledkezett volna az utóbbi 20 évről… én is igyekeztem így tenni.

A bandán nem múlott semmi, már a nyitó Opium is úgy szólalt meg, ahogy kell, be is indult mindenki, ahogy az meg van írva („erotic motions of lesser gods in ecstasy”) – a mai napig ez az alig két év fél perces himnusz a gótmetal műfaj csúcsalkotása számomra. A frontember hangja sem kopott meg különösebben az elmúlt években, Ricardo Amorim gitáros pedig különösen tetszetős dolgokat rajzolt a gitárnyakon, ha akarnék, se tudnék belekötni semmibe. A latin vehemenciával nyomuló brigád lazán az ujja köré csavarta rajongóit, és még az is lazán belefért, hogy a Wolfheart bónusza, az Atægina is előkerüljön, meg a régi sztori Ribeirotól, hogy a kiadójuk főnöke anno úgy jellemezte ezt a dalt, mint amely megteremtette a folk metal műfajt… utóbbiért az énekes külön elnézést is kért. Nem is kívánhattam volna ennél teljesebb Moonspell-élményt, nekem nem hiányzott semmi ebből a szettből, és mire feleszméltem, az arcok máris a pultnál dedikálták a relikviákat.  Ez igen!

moonspell_rockmaraton_2017

A Katatonia fellépésére majdnem éjfélig kellett várni, ennek ellenére nem ritkultak a sorok a színpad előtt, és talán még Renksééket is meglepte, hogy egy ilyen vegyes összetételű közönség is milyen kitörő lelkesedéssel fogadta őket. Ez mondjuk annyiban nem csoda, hogy rég nem láthatták őket a rajongók hazai földön, az alaposan kiéheztetett tábort pedig – szemben a luzitán vámpírokkal – egy XXI. századi best-offal szolgálták ki. A műsor gerincét a legutóbbi album (The Fall Of Hearts) és a tavaly tízéves kort betöltő The Great Cold Distance dalai adták, de aránylag sok nóta került elő a Viva Emptinessről is, valamint az egy szem Teargas erejéig a Last Fair Deal Gone Downig is visszaástak… ennél tovább azonban, legnagyobb sajnálatomra, nem mentek. Mit nem adtam volna pedig akár csak egy I Breakért is, hiszen az alapvető stílusváltást hozó Discouraged Ones volt az utolsó lemez, amit igazán meg tudtam még szeretni a svédektől. Ha belegondolok, jövőre már 20 éves lesz az a lemez, talán majd akkor újra előkerül onnan is valami.

Annak ellenére tehát, hogy a legkevésbé sem az én preferenciám alapján állította össze a programot Blakkheim és csapata, nem unatkoztam az előadás alatt, hiszen egyrészt hajdani hőseimről van szó, másrészt kifejezetten látványosan nyomultak az urak odafent. Talán túlságosan is fesztivál-kompatibilisre vették a figurát, legalábbis számomra, pedig Jonas Renkse a mai napig a színtér legtragikusabb figuráinak egyike, már abban az értelemben, ahogy az arca elé lógatott haja alól belesuttogja a levegőbe minimáldallamait. Meglepett azonban, hogy mekkora energiákat fektetett – sajnos büntetendő közhelyhalmozással – a közönség bevonásába is, pedig ezeket a Katatonia-szinten tökéletesen tájidegen köröket igazán megspórolhatta volna. A koncert élvezeti értékéből persze ez igazából semmit sem vont le, a megszólalásban megvolt a kellő súly, talán csak a két gitár szólt a kelleténél halkabban, az informatikus fizimiskájú „új” dobos pedig különösen nagyot alakított.

Nem is zárhatta más az estét, mint a July, egy tiszteletteljes elköszönés az egykori svéd halálmadaraktól, ami nekem is szólt aznapra, idénre… viszlát Rockmaraton, jövőre, ugyanekkor!

katatonia_rockmaraton_2017_02

Fotók: Rockmaraton

 

Hozzászólások 

 
+1 #5 Narada 2017-07-31 08:26
Kár, hogy a többi napról nem írtatok (gondolom, nem nagyon nézett le a stáb...nem szemrehányás!), bár ezt a Katatoniás napot én is megnéztem volna, szóval örülök, hogy legaláb olvashattam róla itt. (Nem volt Future of Speech... azt sajnáltam volna nagyon, de hát én már csak ilyen LFDGD-os vagyok...)
Mi csak szerdára mentünk le, konkrétan Jinjerre. Döbbenet volt... Örültem volna objektívebb véleménynek is, hogy erre ráerősítsen. Az enyém szubjektív és elfogult.

További vélemény a 12-ről: Szerintem az Arch Enemy meg korábban kezdett mintegy húsz perccel a schedule-hoz képest. Jeff Loomisból alig valami. Ott is hagytuk tíz perc után.
Akela még mindig trú. Don Gatto meg még hullán is csodálatos mindig az energiával és az ipari hülyeséggel, meg nagycsalád-hangulattal.
Idézet
 
 
0 #4 Bólogató Kutya 2017-07-23 07:41
Bocs, azzal kellett volna kezdenem, hogy OFF.
Csak a Rockmaraton miatt írtam épp ide.
Idézet
 
 
0 #3 Bólogató Kutya 2017-07-23 07:39
Az utolsó napon a Sepultura döbbentet, mekkora koncertet adott, taroltak. Végleg meggyőztek, hogy nagyon rendben van a felállás Derrick és Eloy is brutális volt! Andreas Kissernek pedig hatalmas respekt, szinteket lépve, lassan 20 éve navigálja kitartóan új irányokba a gépezetet, kurvajó gitáros és emberileg is minden tiszteletet megérdemel!
Minőségi a különbség a mai Sepultura és a tavalyi Roots koncert között.
Idézet
 
 
+7 #2 Equinox 2017-07-18 15:09
A Moonspell kapcsán a legkevésbé sem tudom megérteni a múltba révedő ősfanokat. Van egy olyan banda, amelyik hű a gyökereihez, jobbnál jobb albumokat csinál, a saját stílusukon belül egyenesen slágereseket is... Nekem nagyon meglepő, hogy aki szereti a sötét hangulatát a koraiaknak, az pl a Type O tisztelettétel lemezt nem szereti, vagy pl az Antidote-ot.

Így vagy úgy, old-school playlisttel vagy sem, a Moonspellt legalább 4x láttam, mindig jók voltak, legalábbis ami rajtuk múlt.
Idézet
 
 
+9 #1 White Sunday 2017-07-18 11:24
"majd egy érthetetlenül hosszúra nyújtott kosztümcserét követően"
Ez konkrétan egy áramszünet volt :)
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Devin Townsend Project - Budapest, Barba Negra Music Club, 2015. március 12.

 

Anna Murphy - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Within Temptation - Budapest, PeCsa Music Hall, 2014. március 14.

 

Deep Purple - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. február 17.

 

Lillian Axe - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Jerry Lee Lewis - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2010. október 31.