Shock!

július 08.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Grand Magus: Triumph And Power

1119gmcMázlim van, mert ezúttal nem kell túl sokat jártatnom a számat. Elég ugyanis azt tanácsolnom, hogy olvasd át szépen azokat az ismertetőket, amiket tanult kollégáim, Draveczki mester és Pálinkás uraság dobtak össze a Janne Christoffersson (barátainak és híveinek csak JB) által vezetett nagyszerű svéd banda korábbi lemezeiről, és egészen precíz képet fogsz nyerni arról, hogyan lovagolt át az egykori Spiritual Beggars énekes zenekara a doom metal területéről egyre inkább a klasszikus heavy metal csatamezejére. Meg arról az útról is, ahogy az ismeretlen skandináv kompánia eljut a Rise Above kiadótól a Roadrunnerhez, és az ismertséghez, majd gyors vágtában még tovább, a másik legnagyobb metal kiadóhoz, a Nuclear Blasthez. Oké, persze a legutóbbi The Hunt talán egy hangyányit megtörte a tökéletes ívet, lévén egy fokkal tán retrósabbra és hard rockosabbra sikeredett, mint elődje, a Hammer Of The North, én azonban azt a lemezt is nagyon szerettem, sőt, talán éppen viszonylagos mássága miatt az az egyik kedvencem a sorból. De valamennyi Grand Magus anyagot teljesen rendben lévőnek találom, mondjuk nehéz is lenne másként tennem, hiszen aki egyszer megkedvelte JB végtelen tereket betöltő orgánumát, az egykönnyen nem fogja maga mögött hagyni a fickót. Ráadásul a svéd szőrmókot hangi adottságain kívül rendkívül jó ritmusérzékkel és irigylésre méltó kreativitással áldotta meg Odin, ami saját bandája anyagairól is csak úgy süt.

megjelenés:
2014
kiadó:
Nuclear Blast
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 23 Szavazat )

Be kell valljam, jómagam sosem rajongtam igazán a power/heavy zenékért (és akkor még finoman fogalmaztam), ellenben a doom metal mindig is a szívem bal csücskében foglalt helyet. A poén az, hogy ennek ellenére mégis jobban tetszenek az újabb keletű Magus lemezek, amiken pedig sokkal, de sokkal erősebb a Priest, a Maiden, a Saxon és – kár lenne tagadni – a Manowar hatása, mint éppen a Black Sabbathé vagy a Candlemassé. Nem értem magam sem, miért van ez így, talán valóban ez lenne JB igazi terepe, ahol igazán kiugró eredményre képes? Minden valószínűség szerint igen. A Triumph And Power esetében pedig elég volt egyetlen pillantás a Manowarnál is manowarosabb számcímekre, hogy tudjam, ez lesz az igazán kemény menet számomra, ha ez bejön, talán tényleg bármit el tudok fogadni tőlük. És a végső konklúzió az, hogy a Triumph And Powert minden ellenérzésem dacára igazán remeknek tartom, pedig ebben az esetben már nem igazán kell azzal sem árnyalni a képet, hogy doomos zenéről van szó (még ha némileg igaz is lenne), ez bizony leginkább old school ízekkel felvértezett power/heavy orgia, remek hangzással, modern köntösben, a mának szólva. Egy olyan torokkal megtámogatva, akitől még a telefonkönyv elüvöltésének meghallgatása is élményszámba menne.

Legelőször a rettentő riffet csatasorba állító címadó volt meghallgatható, és ennek hallatán rögtön mindenki tudhatta is, mire számíthat. JB őserejű hangja mindent betöltőn uralja a csatateret, miközben a gitárok megvadult hordaként rontanak ránt, mindez pedig olyan elementárisan himnikus dallamok közepette, hogy – a legkevésbé sem jellemző módon - magam is öklömet rázva emelem magasra a metal, ellenségeink kiontott vérétől csatakos, zászlaját. De elég csak végignézni a számcímeken: Steel Versus Steel, Fight, Dominator, The Hammer Will Bite – látván ezeket maga a nagy Joey DeMaio is zokogva borul Eric Adams szőrmentéjére (bőrbugyogójára?). Pláne, ha megfüleli a finom hangulati felvezetést követően túlzás nélkül elementáris erővel berobbanó On Hooves Of Gold nyitányát, aminél a lazán galoppozó tempóra újfent olyan heroikus dallamok érkeznek, hogy minden igazhitű fülig érő vigyorral bólogat a mázsás riffekre.

A nagy dózisban azért már kissé dagályos csatadalok közepette megfáradt harcos néhol azért finomságokra is felkaphatja sors tépte fejét: példának okáért az Arv és az Ymer hangulati átkötéseire, előbbi egy harci dobokra épülő sebesültként, megtörten tántorgó menetelés, az Ymer pedig egy játékosabb tétel, bár a dobok pergése itt is harcba szólít. Érdekesség még a Holmgang férfikórusa, vagy a záró The Hammer Will Bite elején és végén a keretbe foglalt akusztikus témázgatás is. Aztán persze ebből is egy olyan komótos himnusz kerekedik ki, hogy a fejünk leesik tőle, a dal hét perce pedig feleannyinak tűnve vágtat tova. JB-t pedig nem győzöm eleget dicsérni: nem csak rettentő énektémái, hanem azok miatt a priestes gitártépések miatt, amik az értő keverésnek hála tényleg ránk rogyasztják az eget is, ráadásul szólói sem kismiskák! Kegyetlen, mekkora gitáros a fickó amellett, hogy a fagyos skandináv vidék egyik legőrületesebb torka. Hiba lenne kihagyni a sorból a régi harcostárs Fox Skinner gyomrozó/galoppozó basszusának méltatását, az újfiú Ludwig Witt képességeit pedig mindenki ismerheti már a Spiritual Beggarsből is, itt sem tud hibázni a bongyorhajú mágus.

Ha egy magamfajta kocametalosnak ennyire bejön a rendkívül tömény Triumph And Power, akkor képzelem, mekkora balegyenesként hathat egy igazi power/heavy rajongóra, így nem is szaporítanám tovább a szót, hanem mindenkinek átadom a terepet, hogy megismerkedjen ezzel a bika anyaggal, ami minden bizonnyal az év egyik csúcsteljesítményét fogja jelenteni saját területén. De akkor is érdemes egy próbát tenni vele, ha valaki sokkal inkább JB előélete miatt kíváncsi a lemezre, hiszen magam sem csalódtam benne, pedig hát ez aztán már tényleg nem az én vidékem. Végszó gyanánt pedig őszintén remélem, hogy pontszámom láttán végre Joey DeMaio is vissza fog engedni a terembe!

 

Hozzászólások 

 
+10 #6 NOLA 2014-02-25 11:56
Én is csak gyarapítani tudom azon hozzászólók listáját, akik nem is annyira szeretik ezt a stílust, osztán valahogy mégis bejon Nekik ez a cucc......
Nem is értem a dolgot, lehet, hogy ez a JB tényleg egy Grand Magus? :-)
Idézet
 
 
-6 #5 MZ 2014-02-24 23:10
Sajnos az eredetiség és az egyéniség teljesen eltűnt a zenéjükből az utóbbi két lemezzel. Ugyan mindkettő kellemes hallgativaló, de hosszú távon unalmas és túlságosan is kiszámítható...
Idézet
 
 
+9 #4 Bathory Gabor 2014-02-22 14:24
Jól megírt kritika, de ez a telefonkönyves hasonlat szerintem már nagyon lerágott csont, még ha netán igaz is. :)
Idézet
 
 
+14 #3 ave 2014-02-22 10:57
Andor jól megfogtad a lényeget, én is a stoneres vonalukért rajongok de ez az album megvett kilóra rázom az öklöm és üvöltöm hogy Triumph and Power, hihetetlen hangulatos és heroikus cucc.
Azért a Triumph nóta nyitóriffjében még van stoneres íz és a Dominator-ban meg némi Trouble-os riffelés fellelhető. JB énekhangja meg elképesztően ízes és jó hallgatni, nálam ez 10/10.
Idézet
 
 
+10 #2 Fodi 2014-02-22 09:34
Hasonlóan az előző lemezükhöz, nekem ez is kisebb csalódás volt. JB viszont tényleg óriási.
Idézet
 
 
+11 #1 grand magus 2014-02-22 09:33
Igen.igen ezt pont így kell csinálni.Hatalmas ZENE,ez is akár csak a többi lemezük .Szerintem is a Hunt kiemelkedik a sorból
pedig imádom az összes lemezüket.Nekem még Wolf's Return
a másik örök kedvenc.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Symphony X - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Psychotic Waltz - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Sodom - Budapest, Diesel Klub, 2011. február 13.

 

Muse - Budapest, Sziget fesztivál, 2010. augusztus 15.

 

Winger - Budapest, A38, 2009. december 9.

 

Wendigo - Budapest, Kultiplex, 2007. január 12.