Nem is olyan rég – és pláne nem egy messzi-messzi galaxisban – volt idő, amikor az európai metal színteret olyan csapatok uralták, mint a Hammerfall, a Rhapsody vagy a Stratovarius. Gyakran meg is fordultak nálunk, a Stratónak pedig még az a jó szokása is megvolt, hogy rendre hozott magával egy-egy kifejezetten ígéretes, feltörekvő csapatot. A Sonata Arcticával is így találkoztam először, és bár az első lemez környékén pusztán csak a Strato kistestvérének voltak nevezhetőek, muzsikájuk mégis megfogott. A FullMoon, a Replica vagy a Letter To Dana akkor is jó dalok voltak, ha jobbára Timo Tolkkiéktól csent ötletek, megoldások újrahasznosításából álltak. Azóta nagyot fordult a világ, a tanítvány egyértelműen átvette mestere helyét, és ma már a Sonata messze sikeresebb és népszerűbb, mint az igen komoly hullámvölgyeken és belső válságokon átesett Stratovarius.
